Hollywood „amerikai álom” mozija erények maximumához köti a vágyálmok beteljesülését, az új trend szerint viszont a féktelen hedonizmus és törtetés vezet a csúcsra.

Az amerikai álom ideája a filmekben már régóta nem rózsaszínű. Az 1931-ben, James Truslow Adams által definiált tétel első mozgóképes cáfolatára tíz évet kellett csak várni. Az Aranypolgár bemutatója óta eltelt évtizedekben az Álomgyár kétségkívül hozzájárult a mítosz építéséhez, a fősodor peremén vagy azon kívül készült produkciók azonban a hatvanas-hetvenes évektől kezdve rendre az álom árnyoldalára koncentráltak. Nem csak azt mutatták be, hogy a kemény munka és az eltökéltség nem mindig nyeri el méltó jutalmát, de A Keresztapához, a Sebhelyesarcúhoz vagy a Nagymenőkhöz hasonló bűnfilmek sikeresen forgatták ki a fogalom eredeti jelentését, emlékeztetve rá, hogy a boldogulást és az önkiteljesedést sokan a törvény keretein kívül képzelik el.

Mondvacsinált hős
Vicces, érzelmes szatíra Stephen Frears-től, Geena Davis, Dustin Hoffman és Andy Garcia főszereplésével. (Frears-ről a januári Filmvilágban jelent meg figyelemreméltó portét.)
Vetítik: Film+ - 09:40

Rabulejtő szerelem
Az elsősorban színésznőként ismert Cheryl Hines romantikus vígjátéka a tragikus körülmények között elhunyt Adrienne Shelly forgatókönyve nyomán, Meg Ryan, Timothy Hutton, Justin Long és Kristen Bell főszereplésével.
Vetítik: Story4 - 21:05

12 menet
Renny Harlin akciófilmje egy jónevű pankrátor, John Cena főszereplésével. Sic transit...
Vetítik: Film+ - 21:10

Afrikai szeretők
Corinne Hofmann népszerű regényének filmváltozata.
Vetítik: Duna - 21:40

A hatvanas években kialakult az igény az olyan slágerdalok iránt, melyek igazi érzésekről igazi érzéssel szóltak. Ez a fejlődés elengedhetetlen és megkerülhetetlen volt egy olyan időszakban, melyben a szexuális forradalom, a női-, és kisebbségi egyenjogúsági aktivizmus, valamint a különböző polgárjogi mozgalmak egyre inkább teret kezdtek hódítani. Új kifejezésmódra volt szükség, olyan expresszív stílusra, mely elfeledteti az ötvenes évek középosztályának trubadúroktól visszhangzó közrádiós zsákutcáját. A semmiből – konkrétan a semmiből – egyszer csak felcsendültek a változás dallamai, s mindenki egy emberként hangosította fel a rádiót, értetlenül emésztve az énekes-dalszerzők szólamai mögül előtérbe robbanó háttérvokálosok dallamait. Morgan Neville filmje nekik állít emléket. Azoknak a fekete énekesnőknek, akiknek árnyékból szóló döbbenetes hangja oly sokszor mosta el a reflektorfényben álló sztárokat.

Serenity
A kultikus Firefly-sorozat mozis folytatása Joss Whedontól.
Vetítik: Viasat3 - 21:20

Rémisztő suttogás
Kanadai thriller, állítólag nem rossz.
Vetítik: Story4 - 22:05

Tű a szénakazalban
Richard Marquand (A Jedi visszatér) méltán népszerű thrillere Ken Follett bestselleréből, Donald Sutherland hatásos alakításával.
Vetítik: Film Mánia - 23:45

Ha máshonnan nem is, a középiskolás irodalomtankönyvekből legkésőbb mindenki értesül róla, hogy az igazi, felkavaró, csontig hatoló művészet a szenvedésből fakad. A legnagyobbak többnyire a megpróbáltatásaikból és átélt traumáikból merítenek ihletet. Kétség sem férhet hozzá, hogy Louis C.K. is művészi színvonalon gyakorolja választott hivatását, a stand műfaj jelenlegi koronázatlan királyának ugyanakkor nem volt traumatikus gyerekkora, és felnőtt életét sem kísérték nehezen feldolgozható tragédiák. A mexikói, ír és magyar felmenőkkel bíró amerikai komikussal tulajdonképpen semmi érdemleges nem történt, csak az, ami több száz millió másik emberrel. Felnőtt, megházasodott, gyerekei születtek és elvált. C.K. még a show business világában obligátnak számító drogos múlttal sem büszkélkedhet, de alkoholfüggőség vagy anekdotákba kívánkozó kicsapongások sem színesítik a biográfiáját.

A magyar filmművészeti folyóiratok és honlapok az összeomlás határára jutottak. Az ok: az elmúlt három évben a filmkultúrának ez a területe lényegesen kevesebb állami támogatást kapott, mint korábban.

A magyar filmkultúra egységes rendszer, melynek elemei egymást erősítik és támogatják, ennek az élő szervezetnek egyetlen tagját sem lehet következmények nélkül kioperálni. A kultúrpolitika – helyesen – a filmgyártásra teszi a legnagyobb hangsúlyt, a kisebb, de nélkülözhetetlen ágazatokat viszont mintha teljesen elfelejtette volna.

Illúzió a virágzó magyar filmművészetben reménykedni, miközben összeomlik a magyar art mozi hálózat és tönkre mennek a hazai művészfilmek forgalmazói. De filmművészeti folyóiratok és filmes könyvkiadás nélkül sem létezhet filmkultúra. A művészet és a művészetről való gondolkodás kezdettől együvé tartozik és egymást erősíti, a magyar filmművészet sem prosperálhat filmkritika, filmtörténet, filmesztétika nélkül.

A filmművészeti szaksajtó fontos, de viszonylag kicsi területe a filmkultúrának. Ennek megfelelően támogatása nem igényel hatalmas összegeket, sorsa a filmekre szánt összeg kevesebb, mint 1%-ából rendezhető.

Kérjük az ágazat sorsáért felelős kultúrpolitikusokat, a filmművészeti folyóiratok és honlapok főszerkesztőivel együttműködve, teremtsék meg a szaksajtó megjelenését biztosító támogatási rendszert.

Füzi Izabella – Apertura.hu

Margitházi Beja – Filmtett.ro

Schubert Gusztáv – Filmvilág

Varga Balázs – Metropolis

Szalóky Bálint – Mozinet.hu   

Pálos Máté – Prizma 

2014. január 31. Budapest

"Dolgoztam egyszer valakivel, aki nagy sztár volt, mégsem idegesített senkit semmiféle allűrrel. Nagyon kedves, intelligens ember volt, kitűnő kolléga és művész. Úgy hívták: Jack Lemmon.” A nem mindennapi dicséret a kiváló olasz színésztől, Marcello Mastroiannitól származik. Mindössze egy alkalommal, 1985-ben, a Makaróni című filmben játszott együtt Lemmonnal, a közös munka után mégis, már-már közeli barátként váltak el egymástól. „Ő valahová Charlie Chaplin és Cary Grant közé sorolható…” – lelkesedett érte Billy Wilder, legnagyobb sikereinek rendezője is.

Az amerikai mozi cseppet sem sztárkülsejű, felejthetetlen művésze elsősorban komikusként lopta be magát rajongói szívébe. Már első filmjében ő volt a szolid, átlagos amerikai kisember, aki mindig komoly és szeretetre méltó, feltétel nélkül jószívű, csak kissé naiv és ügyetlen. Lemmon ebből a különös lelki egyvelegből alakította ki a testhezálló „antihős” típusát, amely az évek során valósággal védjegyévé vált.

A 89 éve, 1925. február 8-án született Jack már gyermekkorában eldöntötte, hogy ő bizony csakis színész lesz. Mint egész élete során mindenben, ebben is nagyszerű segítőtársra talált imádott édesapjában. „Szeretni kell, amit az ember csinál…-  tanácsolta fiának.- Ez a legfontosabb… Akármit is dolgozol, a lényeg, hogy szereted-e, vagy sem. Mert ha szereted, akkor a tőled telhető legjobban fogod csinálni. Mindenkinek így kellene…”