Filmvilág blog

Ének a sötétben - 20 Feet from Stardom

Best of 2013 - #3

2014. február 10. - Pernecker Dávid

grav.jpgA hatvanas években kialakult az igény az olyan slágerdalok iránt, melyek igazi érzésekről igazi érzéssel szóltak. Ez a fejlődés elengedhetetlen és megkerülhetetlen volt egy olyan időszakban, melyben a szexuális forradalom, a női-, és kisebbségi egyenjogúsági aktivizmus, valamint a különböző polgárjogi mozgalmak egyre inkább teret kezdtek hódítani. Új kifejezésmódra volt szükség, olyan expresszív stílusra, mely elfeledteti az ötvenes évek középosztályának trubadúroktól visszhangzó közrádiós zsákutcáját. A semmiből – konkrétan a semmiből – egyszer csak felcsendültek a változás dallamai, s mindenki egy emberként hangosította fel a rádiót, értetlenül emésztve az énekes-dalszerzők szólamai mögül előtérbe robbanó háttérvokálosok dallamait. Morgan Neville filmje nekik állít emléket. Azoknak a fekete énekesnőknek, akiknek árnyékból szóló döbbenetes hangja oly sokszor mosta el a reflektorfényben álló sztárokat.

20 feet from.jpeg

A 20 Feet from Stardom témafelvetése egyértelműen hiánypótló. Szinte biztos ugyanis, hogy mindenki futott már bele élete során olyan dalokba, melyeknek sem a címét, sem az előadóját nem ismerte, viszont a refrén vagy a fődallam hátterében zengő melódiát a mai napig el képes fütyülni a zuhany alatt. Már a főcím alatt szóló Lou Reed dal is a háttérénekesek dúdolása miatt mászik bele minduntalan a fülekbe. A Walk on the Wild Side hírhedt sora – „the colored girls go doo do doo do doo…” – mindemellett meg is szólítja Neville filmjének főhőseit. A nyitány provokatív dalválasztása nem kevésbé provokatív – és kissé félre is érthető – animációval társul. Neville albumborítók- és koncertképek formájában sorolja fel a kor leghíresebb és legnagyobb háttérénekeseit, kiknek munkaadóit – a dalok mögött álló igazi agytrösztöket – színes pöttyökkel takarja ki. Nem kérdéses, hogy ennél nyilván többet érdemelnének, de tény, hogy Neville nem róluk készített filmet.

Az A&M Records igazgatójának, a néhai Gil Friesennek az ötletéből készült film öt – mondjuk úgy, hogy három plusz kettő – háttérénekes életét veszi sorra. Darlene Love, Merry Clayton, Lisa Fischer mellett fontos szerepet kap Claudia Lennear és Judith Hill, valamint Tata Vega, és a Waters testvérek is vissza-visszatérnek egy-két mondat erejéig. A 20 Feet from Stardom ebből a szempontból Neville legambiciózusabb alkotásának tekinthető, hisz a rendező korábbi zenészportréinak egyikében sem vizsgált ilyen színes témát. Neville egészen különböző személyiségek háttérénekléshez fűződő kapcsolatát kívánja feltárni, ami egy sokkal szegmentáltabb – ebből kifolyólag pedig sebezhetőbb – szerkezetet igényel, mint az American Masters életrajz-sorozata, a Johnny Cash’s America, vagy akár legutóbbi, nosztalgiától túlcsorduló filmje, a Carole King és James Taylor munkásságáról szóló Troubadours.

Neville arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az a széttartó pszichológiai löket, melynek köszönhetően ezek a nagyszerű énekesek megpróbálnak, vagy épp nem próbálnak meg kitörni a háttérből? Azonban ahhoz, hogy a választ meglelje, a rendezőnek rengeteg részeredményt kell megfogalmaznia. Mindezt pedig másfél órában szinte lehetetlen egészséges egységben egyensúlyozni. Az énekesnők története Neville kapkodó ollójának köszönhetően így sokszor követhetetlenül kanyarog a méltatlanul halkan és bizonytalanul felvetett problémakör körül. A háttérénekesek dicsőségének és esetleges bukásának okait kutató Neville a szereplők különbözősége miatt pedig mintha nem tudna érdemi következtetésre jutni. Egy bizonyos ponton úgy tűnik, hogy a 20 Feet from Stardom csak fifty-fifty megállapításokig jut el. Ki lehet törni a háttérénekesi pozícióból? Ki is, meg nem is. Elhivatottság, tehetség, de főleg szerencse kérdése. Van olyan, akinek nem való a siker, és van olyan, aki egész életében a lehető legnagyobb mértékű elismerésért küzd. Neville filmje tehát a sokat akaró szarka mintaegyede. A hol túl sok, hol túl kevés – és esetenként bulváros – információ higanyként szalad szét a néző szeme előtt, az egyes énekeseket bemutató amorf szegmensek pedig néha annyira egymásba rombolnak, hogy csak az igazi rajongók tudják szétválasztani a The Blossoms, a The Raelettes, és a The Ikettes tagjainak történetmorzsáit.

Mindennek ellenére a 20 Feet from Stardom nem rossz film. Ha ugyanis valaki túl tud lendülni szembetűnő szerkezeti ziláltságán, s ezerágú narratívájából ki képes bogozni zabolázatlan hipotéziseit – vagy csupán képes figyelmen kívül hagyni azokat – egy csodálatos élménnyel lesz gazdagabb. Ez az élmény pedig nem abból ered, hogy a film jó-e vagy sem. A 20 Feet from Stardom ugyanis alávetettje lesz saját főszereplői kisugárzásának, varázslatos személyiségüknek, s elképesztő hangjuknak. Neville észrevétlenül hever a lábuk előtt, filmje pedig épp ezért célt tévesztve ér célba. A 20 Feet from Stardom ugyanis főként nem arról szól, amiről szólni kíván.

20 feet from1.jpeg
Szereplőiben egy valami közös van, ez pedig a kérdés-felelet alapú gospel hithű, optimista, és végtelenül örömteli megélése, valamint az önmagában álló ének naiv filozófiává nemesítése. Ahogy ugyanis a Phil Spector által megcsalatott Darlene Love – egyébiránt, ő játssza Roger Murtaugh feleségét – takarítónői munkájából beénekli magát a Rock and Roll Hall of Fame legnagyobbjai közé, az nem csupán a Dreamgirls sablontörténetének alapmotívumát visszhangozza. Merry Clayton legendás története pedig – hogy miként énekelte fel hajnalok hajnalán, terhesen, hálóingben és hajcsavarókban a The Rolling Stones Gimme Shelter című örökbecsűjének sokkoló sorait – több egyszerű anekdotánál. A Grammy-díját és a többtucatnyi arany-, és platina-lemezét szobája sarkában elrejtő Lisa Fischer története több a sikeres szólókarriert háttéréneklésre cserélő szerény zseni kálváriájánál.

Nem az a lényeg ugyanis, hogy ezek a hatalmas szívű és még nagyobb hangú énekesek a világ legismertebb zenészeinek dalait tették örökérvényűvé, s nem is az, hogy milyen kínkeserves, vagy éppen boldog események sorain kellett átmenniük az ismertség valamilyen formájának eléréséhez. Az élet írta érdekes és kevésbé érdekes történeteknél sokkal fontosabb az a megmagyarázhatatlan borsódzás a néző gerincoszlopán, amit akkor érez, amikor ezek az énekesnők kiadják hangjukat. A 20 Feet from Stardom ugyanis zavarba ejtően szembesíti a nézőt az éneklés erejével kapcsolatos összes giccses és semmitmondóan túlzó közhely létjogosultságával. A jelenetben pedig, melyben Mick Jagger újrahallgatja Clayton „ Rape! Murder! It’s just a shot away!” sorait, ott rejlik az énekhang fenséges, éltető, transzcendenssel kacérkodó hatalma. Abban az ijedt, megdöbbent mosolygásban ott van minden, amitől a 20 Feet from Stardom túl képes lépni saját esetlenségein.      

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr155807183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása