Nehéz humor
Felgördül a függöny, éljenzés és tapsvihar, lelkes sikolyok és álló ováció. A színpadra lép egy stand-up komikus, aki mintha nem is tudná, hogy miként csillapítsa le a látványától is teljesen eufórikus állapotba kerülő nézősereget. Nem győzi köszöngetni a dicsőséges fogadtatást, de valahogy csak-csak belekezd monológjába, melyet aztán egy-másfél órán keresztül kísér hangos hahotázás, kurjongatás, és még több taps.
Mindez azonban nincs mindig így. A patinás színháztermeket csak azok a befutott, kiváltságos komikusok képesek megtölteni, akik mögött rengeteg munka, némi szerencse és talán valamennyi kompromisszum, esetleg remek menedzsment áll. A „special” formátumot csak a befutott komikusok engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor a stand-up műfaja – akárcsak minden művészeti forma – nem csupán az éllovasairól szól, nem arról a pár tucat sikeres előadóról, kiknek videó- és hanganyagait oly sokan vásárolják meg a világszerte.
Kiállni ismeretlenek elé, viccesnek és eredetinek lenni estéről estére, tartani a színvonalat úgy, hogy közben az előadói személyiség, az egyéniség nem kerül a humor hátterébe – feltehetően a világ egyik legnehezebb munkája lehet. Mégis, stand-up komikusok naponta százával születnek. Nekik is, mint megannyi pályatársuknak, semmi egyéb más céljuk nincs, mint New York színházaiban jelentős tömegeket nevettetni. A sikerhez vezető út pedig kudarcokkal – legtöbbször végzetes kudarcokkal – van kikövezve. Ismeretlen, sokszor kifejezetten tehetséges komikusok hullnak el a reflektorfény felé kepesztve, akár a legyek.
