Filmvilág blog

Nehéz emberek, nehéz humor - a stand-up utazó bunkói

Best of stand-up - Különkiadás

2014. március 09. - Pernecker Dávid

Nehéz humor

Felgördül a függöny, éljenzés és tapsvihar, lelkes sikolyok és álló ováció. A színpadra lép egy stand-up komikus, aki mintha nem is tudná, hogy miként csillapítsa le a látványától is teljesen eufórikus állapotba kerülő nézősereget. Nem győzi köszöngetni a dicsőséges fogadtatást, de valahogy csak-csak belekezd monológjába, melyet aztán egy-másfél órán keresztül kísér hangos hahotázás, kurjongatás, és még több taps.

Mindez azonban nincs mindig így. A patinás színháztermeket csak azok a befutott, kiváltságos komikusok képesek megtölteni, akik mögött rengeteg munka, némi szerencse és talán valamennyi kompromisszum, esetleg remek menedzsment áll. A „special” formátumot csak a befutott komikusok engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor a stand-up műfaja – akárcsak minden művészeti forma – nem csupán az éllovasairól szól, nem arról a pár tucat sikeres előadóról, kiknek videó- és hanganyagait oly sokan vásárolják meg a világszerte.

Kiállni ismeretlenek elé, viccesnek és eredetinek lenni estéről estére, tartani a színvonalat úgy, hogy közben az előadói személyiség, az egyéniség nem kerül a humor hátterébe – feltehetően a világ egyik legnehezebb munkája lehet. Mégis, stand-up komikusok naponta százával születnek. Nekik is, mint megannyi pályatársuknak, semmi egyéb más céljuk nincs, mint New York színházaiban jelentős tömegeket nevettetni. A sikerhez vezető út pedig kudarcokkal – legtöbbször végzetes kudarcokkal – van kikövezve. Ismeretlen, sokszor kifejezetten tehetséges komikusok hullnak el a reflektorfény felé kepesztve, akár a legyek.

Unbookables3.png

Van azonban a műfajnak egy olyan kevésbé ismert ága is, melynek képviselői mintha nem is akarnának befutni. Más kérdés, hogy ha akarnának se tudnának, mivel humorukat csak a nagyon nyitott – vagy nagyon beteg – elmék tartják szórakoztatónak. Ezek a humoristák pedig a műfaj topográfiai nullpontjai, a pudvás és lepukkant comedy clubok körül kóvályognak évtizedek óta – és még az se biztos, hogy mindegyikbe szabad a bejárásuk. Számukra ugyanis semmi sem szent.

Ugyanakkor azt már most érdemes leszögezni, hogy a stand-up országjáró kívülállóinak humora nem a Don Rickles által képviselt insult comedy szellemiségében fogantatik. Nem jól megfaragott éles eszű egysorosokban utaznak ők, hanem – ha választani kellene – Lenny Bruce és Bill Hicks szociális szatíráinak egyfajta torz, visszataszító, nyers, kiábrándultan cinikus permutációval sokkolnak. Elképesztően trágár, perverz, bizarr, és néha igazán gusztustalan őrületükben a nemi erőszak, a drog- és alkoholfogyasztás, a gyilkosságok, a fajtalankodások, a rasszizmus, és feltehetően a szexuális vulgaritás, valamint a társadalmilag kényesnek és megkerülendőnek bélyegzett egyéb témák- és jelenségek végeláthatatlan skálájának összes foka megjelenik.

Persze ez csak úgy működhet igazán, ha a szemétkedés mögött érdemi tartalom is meghúzódik. Ezek a humoristák ugyanis – legalábbis tetemes részük – nem csupán a sokkhatásból gazdálkodnak. Felkavaró humoruk nem feltétlenül merül ki az inadekvát téma- és a szókészlet körüli dervistáncban. Fontos és súlyos kérdéseket fogalmaznak meg a maguk módján, melyet a zsigeri tahóság földközelivé és elérhetővé tesz. Míg Hicks és Bruce intellektuális fölénye félmondatukból is nyilvánvalóvá válik, addig ezek a komikusok a józan paraszti ész tapinthatóan ismerős egyszerűsége mögé bújva szórják mocskos és csiszolatlan bombáikat a társadalmi igazságtalanságok arcába. Nem mindig követnek tehát bevett retorikai szabályokat, a logikus szövegépítkezés pedig sokszor igencsak távol áll tőlük, ugyanakkor felbőszült, kiakadt, idegbeteg ócsárlásuk ijesztően romlott masszájából a látszat ellenére nem olyan nehéz kigyomlálni igazukat.

unbookables.png

Az már más kérdés, hogy szimpatikus-e a humorista, aki éppen arról mesél, hogy az anyja miként kényszerítette kimondhatatlanul beteges dolgokra. Ugyanis ezek a komédiások nem csak tematikus és verbális tekintetben vizelik le a „humor bonbonok” túlságosan is ismerős normativitását. A stand-up komikusok jelentéktelenné válnak, ha a monológjuk közvetítésmódja nem elég magával ragadó. A megfelelően kifundált „delivery” a humor lelke. Bruce rövid egyszemélyes színdarabjai, Hicks pszichedelikus lebegése, Carlin kiakadt magyarázása mellett talán a legjobb példa a „humor szállításának” fontosságára Jerry Seinfeld hanghordozása. Ha valaki olvasta a komikuslegenda Seinlanguage című könyvét, az bizonyára észlelte, hogy Seinfeld megfigyelésen alapuló monológjai a szerző jellegzetes hanglejtése nélkül mennyire működésképtelenekké tudnak válni. A szóban forgó „leszerződtethetetlen” utazó humoristák szubverzív komédiája a közvetítés szintjén is meglepően el tud rugaszkodni a felhasználóbarát formáktól. Nincs is ugyanis annál ijesztőbb, mint mikor a színpadon részegen – és/vagy becuccolva – dülöngélő koszos és szagló, kiabáló vagy épp motyogó taplónak igaza van. Főleg, ha úgy van igaza, hogy az még vicces is.

A nevetés kierőszakolása azonban nem feltétlenül céljuk. Ha valamit igazán meg lehet bennük becsülni, az ugyanis a halált megvető, kompromisszumokat nem tűrő őszinteségük, melyet fel nem áldoznának a közönség jó kedélyének oltárán. Pia- és dohányszagú gondolataik nem mindig végződnek térdcsapkodós csattanóban, de az elszabaduló pokol garantált – ugyanúgy, ahogy a műsortól irtózva menekülő nézők is. Ahogy viszont a testnedvek szép lassan elpárolognak undorító szóképeik körül, úgy tűnnek fel a gondolatiság apró jelzőbójái. Az persze könnyen nyilvánvalóvá válik, hogy nem mindenkinek kell egyetértenie a körvonalazódó, radikálisan liberális eszmecsökevényeikkel. Ugyanakkor beszólni ezeknek a humoristáknak egyáltalán nem érdemes – feltéve, ha az ember fia szereti, ha költőien furkó szóvirágok közepette küldik el a „melegebb éghajlatra”.

Nehéz emberek

Unbookables.jpgÖrömhír, hogy e keresetlen komédia képviselői végre a képernyőkön is visszaköszönnek. Jeff Pearson The Unbookables című 2012-es dokumentumfilmje az utazó komikusok életének rögvalóságába enged betekintést – annak, aki mer rá vállalkozni. A The Unbookables egy alkalmanként változó felállású komikuscsoport, akik megalkuvást nem tűrő humoruknak köszönhetően – erre utal zengzetes nevük – nem válogathatnak a munkalehetőségek közül. A filmben bemutatott gonosztevők között ott van James Inman, Andy Andrist, Sean Rouse, Travis Lipski, Brett Erickson, Brendon Walsh, Norm Wilkerson, és egyetlen nőként Kristine Levine.

Pearson kamerája esetlenül cikázik ide-oda a turnéfurgon lakói között, mintha csak egy házi-videó készülne. Pearson elkapja, ahogy a depressziós Inman egy házibuli után lenyúlja egy beteg lány fájdalomcsillapítóit – amikből aztán kever is egy üdítőt mindenkinek. Ott van akkor is, mikor a térdidegzsábával küzdő („Olyanok a térdeim, mint egy kilencvenéves kurvának”) Rouse sátánrészegen összeesik és beveri a fejét. De az összes olyan alkalmat is sikeresen bemutatja, mikor a masszív alkoholista Andrist belevizel néhány használatban lévő pohárba. A The Unbookables első ránézésre olyan, mintha a Másnaposok werkfilmje lenne. Baráti csínytevések, móka, felhőtlen agysejt-pusztítás, káosz és bájos aljasság a köbön. A film minden percét átjárja a furgonba összezárt súlyos egyéniségek lábszaga, a szőnyegbe száradt húgy- és sörbűz, az egésznek pedig a pórusokba ivódott nikotin ad kellemetlenül opálos színezetet. A stand-up betétek pedig a háttérbe szorulnak, s néha vágóképpé törpülnek – de egy dokumentumfilmtől senki nem várhatja, hogy stand-up különkiadássá váljon.

Ugyanakkor a film apránként összeáll, és kirajzolódni látszik a road comic életforma döbbenetes létbizonytalansága. Egy rosszul elsült és semmiképp sem idézhető vicc Lipskitől (kinek ars poeticája, hogy olyan vicceket meséljen, amik miatt egyszer majd megölik) és az amúgy is erősen véletlenszerűen alakuló turné biztos pont nélkül marad. A szálloda fizetve van, az üressé vált munkanap szintén, de a társaság jövője homályba veszik. Persze ettől még ellopnak pár liter töményt a klubból. Elég egyetlen rosszul reagáló néző tehát ahhoz, hogy ezek a jó ízlés határán olykor bénán egyensúlyozó humoristák éhkoppra jussanak. Emellett pedig a legalja munkákat is kénytelenek elvállalni, mint például a valamilyen oknál fogva komoly hagyományokkal rendelkező csirkehálós fellépéseket, melyek során a komédiás egy kifeszített drótrács mögött állva próbál meg úgy vicceseket mondani, hogy közben különböző gyümölcsöket és zöldségeket hajigálnak hozzá izomerőből. A társaság ebben is megleli a viccet, és a műsor végére egymást kezdik el dobálni. A filmet az ilyen és ehhez hasonló komor, kínos, nyugtalanító jelenetei miatt a stand-up műfaj néhány sztárja el is marasztalta mondván, hogy Pearson túlságosan is sokat mutat az utazó komikusok valóságából. Azon, hogy ez egy dokumentumfilm esetében miért is probléma, érdemes gyorsan és szó nélkül átugrani.

Unbookables2.png

Mindeközben pedig apró dialógusrészletekből alakot ölt a széthúzás szelleme. Inman ugyanis – aki ekkorra mintha főszereplővé válna – megelégeli a tétlenséget, a potom pénzért bohóckodást, és komolyabb karrier felé kezd kacsintgatni. Azáltal pedig, hogy az ideiglenesen munkanélkülivé vált társulatot megkerülve leszerződik egy klubtulajjal, társai joggal kérdőjelezik meg „leszerződtethetetlenségét”. Vitája pedig Andristtal arról, hogy nevettetniük kellene-e, vagy sem, egy igazi mosdatlan gyöngyszem, mely szerencsére a stand-up teoretikai megközelítésétől épp elég messze gurul. Pearson ugyanis nem emeli a társaság problémáit egzisztenciális szintre, sokkal hasznosabb és érdekesebb ugyanis e komikusokat a gyakorlatban megfigyelni, és a látottakból levonni a következtetéseket. Pearson pedig annak ellenére, hogy a társulat jó barátja, nem ítélkezik, s nem hajlik részre – épp ezért logikus lépés a beszélőfejek és az egyéb panelek mellőzése is. Rovarként repkedő és témára tapadó kézikamerája csak megfigyel, nem tesz semmi egyebet. Abból kifolyólag pedig, hogy a The Unbookables tagjai mekkora állatok, ez bőven elég is.

A filmben bemutatott humoristák csak egy apró – de igencsak pontos – metszetét adják az ebben a percben is úton lévő goromba humoristákat összefogó színtérnek.

A filmet a komédia e megosztó formáját lenyűgözően művelő – épp ezért közel sem „leszerződtethetetlen” – Doug Stanhope hozta tető alá, akiről bővebben lesz még szó e rovat keretén belül.

A The Unbookables azonban nem csak Stanhope magánkasszájának petákjaiból eredően mondható igazi függetlenfilmnek. A filmet ugyanis szerzői egyből torrent-oldalakra töltötték fel, így tehát egy vasat sem láttak viszont belőle. A The Unbookables azonban a stand-up komikusok tevékeny internetes terjesztése során gyorsan népszerűvé vált, és egy-két produkciós cég már le is csapott rá. Mozikba kerülése után a bevételt – akárcsak a Morbid Obscenity című The Unbookables-lemezből befolyó összeget – egy beteg barátjuk támogatására ajánlották fel.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr155828736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

virtualdog 2014.03.10. 15:17:08

Ebbe belenézek, érdekel. Amúgy nagyon érdekes, hogy milyen fogásokkal tudják "megúszni" az irgalmatlan bunkó vicceket a komikusok (már azon a nyilvánvalón kívül, hogy komikus, és nevettetni próbál).

Beyonder 2014.03.11. 01:07:54

@Borbíró Andris: Ha működik a poén, akkor mindent meg lehet úszni. Ha a néző csak azután szégyelli el magát, hogy felnevetett, akkor a komikus nyert.

virtualdog 2014.03.11. 08:46:48

@Beyonder: Ja... :D Van az a fiatal képű amerikai fickó, akinek mindig elfelejtem a nevét, rendszeres TV-s stand-up műsora is van... Annak volt egy ilyen poénja: "How do you make a gay man fuck a woman? - You shit in her cunt." - és mire az emberek fújolni kezdtek, már rég elröhögték magukat...

Beyonder 2014.03.11. 11:45:18

@Borbíró Andris: Nem mintha fontos lenne, de ez a poén az angol Jimmy Carrtól származik. :)
youtu.be/wzNiKn47Eno?t=7m38s

virtualdog 2014.03.11. 12:47:57

@Beyonder: Attól, hogy mindig elfelejtem, még fontos. :)
süti beállítások módosítása