"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A két Sergio, Leone és Corbucci megkerülhetetlen alapvetéseit, illetve Van Cleef, Giuliano Gemma és a Spencer-Hill páros néhány klasszikus darabját leszámítva a spagettiwesternek ismertsége még a műfaj rajongói körében is erősen hézagosnak mondhatók. Igaz, Tarantino színre lépésével egyre több elfeledett remekmű került újra napvilágra, a közel hatszáz alkotás között azonban még számtalan kiváló darab várja, hogy végre a szélesebb közönség is felfedezze magának. Sergio Sollima neve talán nem teljességgel idegen a filmtípus szerelmesei számára. Az olasz rendező első vadnyugati alkotása, az 1966-os A nagy leszámolás/Számadás többé-kevésbé ismert mozinak számít, ráadásul itthon is látható volt néhányszor a televízióban. Az üldözői elől menekülő, talpraesett mexikói csibész kalandjait sokan a legjobb italowesternek közé sorolják - azt azonban már jóval kevesebben tudják, hogy a jellegzetes motívumokkal és markáns kézjegyekkel dolgozó alkotó később tovább variálta az igen szórakoztató alapképletet.
Sollima az olasz rendezők azon népes csoportjába tartozik, aki végigjárta a korszak filmgyártásának szinte teljes gyártási spektrumát, ám minden zsánerben képes volt valami emlékezeteset, csak rá jellemzőt alkotni. Bár készített szandálos-kardozós (Sandokan) filmeket és poliziotteschit is (Az erőszak városa), a mester legjobb munkái a poros spanyol vadnyugathoz kötődnek. Sollima összesen három, egymással lazán összefüggő zapata-westernnel írta be magát a filmtörténetbe, melyeket az erős politikai áthallások és a balos forradalmi tematika mellett a főszereplő Tomás Milián személye köt össze. A Cuchillo (Kés) névre keresztelt, tipikus népmesei jellemvonásokból gyúrt figura köré kanyarított filmfolyam érdekes színekkel gazdagította az alműfajt, megugorva azt a magasabb szintet is, melyet Leone és Corbucci legjobb munkái képviselnek. Az 1968-as Run, man, run (Corri uomo corri) még tovább fokozza A nagy leszámolás/Számadás és a középső Faccia a Faccia kalandra és furfangra épülő tematikáját, sőt, stílusos hangsúlyeltolódásaival már inkább az intellektuálisabb komédiák irányába mutat.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
A Cuchillo-trilógia míves záródarabja tovább bővíti a kedves bandita mítoszát. Az ellenállhatatlan beszélőkével megáldott, toprongyos kópé ezúttal is a véletlennek és a nagy szájának köszönhetően csöppen az események középpontjába. Egy haldokló költő, a spontán kirobbanó népi felkelés szellemi atyja, hősünkre bízza az elásott kincs titkát, ezért a késsel kitűnően bánó, mezítlábas jómadarat minden érdekelt fél üldözőbe veszi. Az iszákos banditák, a korrupt rendőrök és a szerencsevadász jenki karakterei természtesen kötelező kellékei a hajszának, ám Sollima két francia bérgyilkossal (!), egy zsémbes menyasszonnyal és egy szőke prédikátornővel (!!) még tovább bonyolítja a szálakat.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
A sors igazságtalansága, hogy Eastwood, Van Cleef, Gemma és Nero mellett Tomás Milián neve nem vált szélesebb körben ismertté. A kubai származású színész hosszú pályafutása során számos ikonikus figurát keltett életre, a legemlékezetesebb szerepét mégis Cuchillo jelentette. Milián a dörzsölt, végtelenül szimpatikus csirkefogó bőrébe bújva önfeledt mókázásba kezd, ám amikor kell, drámai és kemény is tud lenni. A Run, man, run a korábbiaknál nagyobb mértékben épül az ő alakítására, de feltűnik még a vásznon a bandavezérként is kiváló Nello Pazzafini (a Nincs kettő négy nélkül Tangója), illetve az akkoriban kikapós vadnyugati menyecskéket alakító Chelo Alonso is. Sőt, a kötelező gringó szerepében Európában ekkor debütál az a Donald O'Brien, aki a kései spagettiwesternek, majd az olasz horrorok és poszt-apokalipitkus akciók egyik sokat foglalkoztatott színészeként szerzett hírnevet.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
A Run, man, run fordulatos, karaktervezérelt cselekményével, illetve az erős és aktív nőfigurákkal egyértelműen eltér a hagyományos receptúrától. A nyilánvaló balos áthallásokkal operáló rendező a korábbiaknál több humort csepegtet a történetbe, kissé háttérbe szorítja az akciókat. Sollima természetesen szórakoztatni akar, de komoly energiákat fordít a szegénység és a kapzsiság kritikus ütköztetésére, míg az Üdvhadseregben szolgáló hölgy (aki egyértelműen Sarah nővér előképe) segítségével az egyházon is élcelődik egy picit. A szemfüles, a hátrányos helyzetből mindig előnyt kovácsoló Cuchillo a hideg, számító, pénzsóvár gonoszsággal csap össze: Sollima természetesen nem csinál titkot abból, kinek szurkol, ezért az alaphangulatot a jó értelemben vett betyáros virtus határozza meg.
A sodró lendületű film néhány ikonikus jelenetével tovább mélyíti a főszereplő legendáriumát, hisz a szélmalomra kötözött Milián képe legalább annyira a retinánkba ég, mint a rojtos fekete poncsóban elkövetett késpárbaj. Kisebb hiányérzetünk kizárólag a filmzenével kapcsolatban támadhat, Bruno Nicolai és Ennio Morricone is dolgozott ugyanis a kottákon, sajnos azonban egyikük sem merülhetett el kellőképp a munkában. Az ikonikus aláfestést a stílusos megoldások, az anarchikusabb szerkesztésmód, a vaskos poénok és a remek mellékszereplők ellensúlyozzák. A Run, man, run egy méltatlanul mellőzött, rendkívül figyelemreméltó és szórakoztató remekmű - ha a spagettiwestern kerül szóba, ma nem két, hanem három Sergio nevét kellene emlegetnünk.
