Eredeti cím: L’Ultimo Squalo - olasz, 1981. Néhány címváltozat: The Last Shark, The Last Jaws, Shark, Great White, Jaws III. Rendezte: Enzo G. Castellari. Írta: Marc Princi (és Ramón Bravo, ha igaz). Fényképezte: Alberto Spagnoli. Szereplők: James Franciscus, Vic Morrow, Micaela Pignatelli, Joshua Sinclair, Giancarlo Prete. 88 perc.
Messzeringó gyermekkorom világából kísért egy emlék: a tévét nézem – valamelyik tiszavirágéletű pécsi csatornát – egy hétvégi délutánon. Cápás film megy. Gyanúsan sok hasonlóságot mutat a Spielberg nevével fémjelzett sorozattal, de nem annak valamelyik darabja, ez biztos. Leginkább a röhejesbe hajló speciális effektusok és a valószerűtlen jelenetek ragadtak meg bennem – a tömpeorrú gumihal, amely huncut módon kikandikál a felszín fölé, mielőtt lerántaná az áldozatát, illetve testének mozgatása nélkül, mereven és fájdalomra vágyva „úszik” neki a víz alatti szikláknak, hogy a szívbajt hozza a barlangba menekülő búvárokra. (Talán eleve a mazochizmus miatt lett tömpe szegény állat orra?)
Szinte évtizedek teltek el, mire rátaláltam erre a kis gyöngyszemre, Enzo G. Castellari Az utolsó cápa (L’Ultimo Squalo) című örökbecsűjére. Az olasz filmesek közismerten gátlástalanok, ha sikeres filmek lenyúlásáról van szó, de gyakorlatilag senkit sem kellett félteni, miután 1975-ben a Cápa a világ legsikeresebb mozija lett: egyszerre a legártalmatlanabb lények is eredeti méretük százszorosára nőttek, csak hogy a producer picit gazdagabb lehessen, és akár 8 mm-es kamerára is foroghatott a gigantikus levéltetvekről szóló film, ha elég gátlástalan volt az elkövető.