Eredeti cím: L’Ultimo Squalo - olasz, 1981. Néhány címváltozat: The Last Shark, The Last Jaws, Shark, Great White, Jaws III. Rendezte: Enzo G. Castellari. Írta: Marc Princi (és Ramón Bravo, ha igaz). Fényképezte: Alberto Spagnoli. Szereplők: James Franciscus, Vic Morrow, Micaela Pignatelli, Joshua Sinclair, Giancarlo Prete. 88 perc.
Messzeringó gyermekkorom világából kísért egy emlék: a tévét nézem – valamelyik tiszavirágéletű pécsi csatornát – egy hétvégi délutánon. Cápás film megy. Gyanúsan sok hasonlóságot mutat a Spielberg nevével fémjelzett sorozattal, de nem annak valamelyik darabja, ez biztos. Leginkább a röhejesbe hajló speciális effektusok és a valószerűtlen jelenetek ragadtak meg bennem – a tömpeorrú gumihal, amely huncut módon kikandikál a felszín fölé, mielőtt lerántaná az áldozatát, illetve testének mozgatása nélkül, mereven és fájdalomra vágyva „úszik” neki a víz alatti szikláknak, hogy a szívbajt hozza a barlangba menekülő búvárokra. (Talán eleve a mazochizmus miatt lett tömpe szegény állat orra?)
Szinte évtizedek teltek el, mire rátaláltam erre a kis gyöngyszemre, Enzo G. Castellari Az utolsó cápa (L’Ultimo Squalo) című örökbecsűjére. Az olasz filmesek közismerten gátlástalanok, ha sikeres filmek lenyúlásáról van szó, de gyakorlatilag senkit sem kellett félteni, miután 1975-ben a Cápa a világ legsikeresebb mozija lett: egyszerre a legártalmatlanabb lények is eredeti méretük százszorosára nőttek, csak hogy a producer picit gazdagabb lehessen, és akár 8 mm-es kamerára is foroghatott a gigantikus levéltetvekről szóló film, ha elég gátlástalan volt az elkövető.
Castellari filmje annyiban különleges a Terminator 2-ket tömegesen termő talján filmiparban, hogy ezúttal az eredeti alkotó felvette a kesztyűt, nem hagyta veszni „jogos” érdekeit. Peter Benchley regényét (magyar cím: A fehér cápa) ugyan nehéz komoly irodalomnak vagy különösebben értékes ponyvának tekinteni, az alapötlete sem éppen korszakalkotó, viszont a belőle készült forgatókönyv (áldassék Carl Gottlieb neve!) mindent kihoz a szövegből, amit csak lehet, ráadásul megszabadul az olyan felesleges szálaktól, mint a maffiás ingatlanumbulda, meg a hűtlenségi-szerelmi (ál)dráma (Hooper és Mrs. Brody?! Az lett volna csak szép a vásznon!).
Benchley karaktereiből, nomeg Gottlieb és az első rész stáblistáján nem jelölt Howard Sackler erejéből még futotta egy elég korrekt folytatásra (Cápa 2, Jeannot Szwarc 1978), aztán bezárt a bazár. A Cápa 3-at már nehéz a valós filmek halmazán értelmezni (pedig ezen is dolgozott Gottlieb, sőt még a nagy Richard Matheson is). A Cápa 4. – A cápa bosszúja tehetséges alkotók tömegét hozta méltatlan helyzetbe (Joseph Sargent rendezőre az utókor remélhetőleg a Hajsza a föld alattról fog emlékezni, Michael Caine pedig – aki gyakorlatilag néhány horzsolás árán szabadul ki a nagy fehér fogai közül [kár, hogy a Kintner gyereknek már nem mutathatja meg ezt a trükköt!] – olvasgathatott volna néha forgatókönyvet is, nem csak a szerződés „számos” részeit).
Szóval Castellari összehozta a sokadik Jaws-nyúlást, de a forgatókönyv – amelybe állítólag bedolgozott régi barátunk, a Tintorerá!-t jegyző Ramón Bravo is – és a kivitelezés annyira gátlástalan volt, hogy azt már a Universal sem nézhette tétlenül. Az Amerikában Great White álnéven, viszonylag korrekt reklámkerettel induló műre a stúdió gyorsan ráhúzta a vizes lepedőt, az utolsó cápa úszhatott haza spagettizni. Nem is csoda.
A L’Ultimo Squalo annyira szélsőséges az „ötletek kreatív átmentésében”, hogy akár remake-nek is nevezhetnők. Van nekünk egy főszereplőnk, aki Peter Benton névre hallgat (nem, ő nem egy fekete orvos a Vészhelyzetből – igen, tényleg majdnem ugyanaz a neve, mint a Cápa írójának), és kedves, mint Richard Dreyfuss, továbbá férfias, akárcsak Roy Scheider. Van továbbá egy másik főszereplőnk, aki annyira vén, és annyira tengeri, és annyira medve, és annyira ír akcentussal beszél, hogy Robert Shaw Quintje hozzá képest egy lófa… -rok.
Van továbbá egy kisváros, amelyre ráuszul a nagy fehér cápa. Fogynak a fürdőzők, de a polgármester a saját érdekeinek engedelmeskedve nem tesz semmit, így bátor hőseinkre marad a nap megmentése (ld. „save the day”). A nagyon vén, nagyon tengeri, nagyon ír nagyon medve nagyon meghal, de egy a tengeren sodródó vízialkalmatosságon a Dreyfussba oltott Scheider addig ügyeskedik, amíg a gonosz cápa fel nem robban. Öröm boldogság!
Ha ez pontosan úgy hangzik, mint a Cápa szinopszisa, az véletlenül sem a véletlen műve, ám maga a film még kíméletlenebb. A készítők gyakorlatilag minden felmerülő kérdésre Spielberg és Szwarc művének valamelyik jelenetéből adják a választ (igen, még a „cápa lenyomja a helikoptert” ötlete is előkerül a második részből).
Eredetiség ügyében a mackósajt esete a brummogással tűnik a leginkább passzoló buddhista példázatnak. De vajon ez kapásból élvezhetetlenné teszi Az utolsó cápát?
Távolról sem.
Castellari műve egyrészt felhőtlen élvezetet nyújthat mindenkinek, aki szereti a „jól rossz” filmeket. Nyilván sokan vagyunk ilyenek. (A szörnyű speciális effektusok egyébként még így sem sokkal rosszabbak a Cápa 4-ben láthatóknál.) Másrészt a többnyire jól sikerült akciófilmeket/westerneket jegyző olasz rendező stílusa éppen eléggé egyedi és élvezetes ahhoz, hogy elviselhetővé tegyen egy ennyire komolytalan történettel operáló filmet is. Lassítások, ügyes vágások és kameramozgások, Guido és Maurizio de Angelis zenéje – ez mind rendben van. És még az unalom sem kerülgeti a kedves nézőt, mint a tigriscápás csoda esetén. Ha Castellari rendezi a bárgyú Cápa 3-at, vagy a direkt nevetséges Cápa 4-et, talán ma is széles körben népszerűek a cápás filmek.
Vagy nem. (…azért a felrobbanó szörföst szeretném feledni…)
Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.
