A koppenhágai Birodalmi Kórházban elszabadul a természetfeletti. Lars von Trier paranormális sorozata tabut tört és nézettségi rekordot döntött a kísértetjárta Dániában.
Lars von Trier szeret nagy lélegzetű projektekben gondolkodni. Az Európa-trilógia (A bűn mélysége, Járvány, Európa) a kontinens filmes elitjébe emelte, széleskörű ismertségét és díjözönökkel honorált fogadtatását a háromrészesnek tervezett Birodalomnak, illetve az Aranyszív-trilógiának (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben), sokak ellenszenvét pedig az Amerika-dossziénak (Dogville, Manderlay) „köszönheti”. Tervei szerint 2024-ben fejezi be a hosszútávú, 1992-ben kezdett Dimenziók munkacímű produkciót (minden évben 3 percet forgat hozzá). A harmadik Birodalom-etap pedig valószínűleg sosem készül el – habár Trier 2000-ben nagy titokzatosan beígérte a folytatást. A Rilke óhajtotta műremek-torzó a főszereplők sajnálatos halála következtében állt elő; időközben elhunyt a Drusse asszonyt, Stig Helmert és a Down-szindrómás fiút játszó színész is.
Trier műveinek minden elemét radikális behatásoknak veti alá – legyen szó technikai kivitelezésről, formai keretekről, műfaji szabályokról vagy cselekményvezetésről. Kísérletei sosem eseti, öncélú jellegűek: önmagából táplálkozik, minden későbbi művének az előzővel ágyaz meg. A Birodalomból egyértelműen következik a Dogma-szellem, a Dogma- vagy mintha-dogma-filmjeiben fokozódó elidegenedettség és elidegenítés pedig elvezet a Grace-filmek puritán jelzésszerűségéhez. A Birodalom önfeláldozó, szenvedő Judith-ja az „aranyszívűek” nőalakjait vetíti előre.
Trier igazi áttörését a szakmából a közönség felé a Birodalom-sorozat hozta meg. A Dán Rádió (ami egyben a Dán Televízió is) rendelte meg a négy 1-1 órás részt, de miután elsöprő sikert aratott, újabb négy részes folytatás készült 1997-ben, és a hisztérikus fogadtatás miatt még moziforgalomba, később DVD-kiadásra is került. A moziváltozatból kimaradtak a konferanszié szerepében tetszelgő, szmokingos Trier epilógusai, amiket a tévéepizódok végén fűzött a látottakhoz. Mindez azért is furcsa, mert Trier szívesen hitelesíti jelenlétével munkáit (az Idiótákban hangban, a Járványban színészként, az experimentális Öt akadályban játékvezetőként szerepel), másrészt mert nagyon fontos – értelmező vagy éppen eltájoló – kommentárokkal reflektál az ellentétpárokra (jó-rossz, emberi-szellemi, földi-égi, beteg-egészséges, bolond-normális stb.) épülő sorozat eseményeire.
A tévénézőt kézen kell fogni, a mozilátogatót felnőttnek tekintjük?! Ráadásul a rendezőt a Birodalom előtt a nagyközönség nem nagyon ismerte. Azzal, hogy didaktikus, szándékosan elidegenítő és elbizonytalanító monológjaival megjelent a hatalmas nézettségű Birodalom avagy a dán Jóban-rosszban kórházi széria végefőcímében, nemcsak remek önreklámmal ünnepeltethette magát, hanem a szerzőiség tökéletes bizonyságát is adta. Hiszen ebben a műfaji kevercsben (szatírával kevert horrorban, melodrámával elegyített krimiben) minden csak idézőjeles és esetleges, semmit sem szabad túl komolyan venni.
A Riget, ahol a történet játszódik, valóban kórházként funkcionáló épületegyüttes Koppenhágában: a Rigshospitalet, azaz a Birodalmi Kórház, tele különböző státuszú, korú, nemű emberrel. Ezt a komplexumot mutatja minden részben többször is hangsúlyosan Trier: a légifelvétel magát a dán társadalom keresztmetszetét szemlélteti. A Birodalomban az orvosok a tudomány szolgái, távol áll tőlük szinte minden, ami a racionalitáson túl létezik, mindent megtesznek azért, hogy a tudomány mindenhatóságának és saját autoritásuknak a látszatát fenntarthassák. Ehhez képest a természetfeletti erőteljes és győzedelmes jelenlétével a valóság és a tudomány fölé kerekedik. A megtagadott szellemvilág végül is győz a sorozat kezdetén megrepedt alapzatú technológia és racionalitás „temploma” felett. Trier minderről egy rendkívül szerteágazó történetben győzi meg nézőit, ahol is az események komplexitásán csak a szereplők karakterének összetettsége tesz túl.
Trier folyamatosan pengeélen táncol, szentimentalizmus és giccs, szájbarágós didaktika és dupla átverés, irónia és önirónia határán – nem is említve a műfajhatárok folyamatos megsértését. A kettősségek szakadatlan csúcsrajáratását látjuk Trier szinte minden filmjében: a szemérmetlen melodráma megríkat, majd kegyetlen fricskát kapunk könnyáztatta orrunkra. A Birodalomban Trier ködösítő technikát alkalmaz: ne kutakodjunk, mert úgysem találunk magyarázatot, a végén a mű nyitott, a probléma megoldatlan marad. Ráadásul a hősök, akiket megszerettünk, megszűnnek hősök lenni, a rosszak pedig jót cselekednek. Mindezek miatt építi a Birodalomba narratív és formai trükkök útvesztőjét. Nem tudunk épkézláb magyarázattal szolgálni sziporkázó képi arzenáljára, műfaji megoldásaira. Az egész sorozat olyan hatást kelt, mintha improvizatív csuklógyakorlatot látnánk, de ez a lazaság itt nem fércmunkát eredményez, hanem a résztvevők (színész, rendező, technikai személyzet) egymásra hangoltságának és szakmai tudásának köszönhetően egy merőben szokatlan, újszerű és izgalmas művet.
Az eklektika birodalma
A mini-sorozaton belül rengeteg műfaj jelenik meg, főleg a horror és a pszichotriller. Ha csak a kezdő képsorokra hivatkozhatnánk, azt gondolhatnánk, hogy egy filmes toposszal, a „rossz helyen felhúzott misztikus épület” sztorijával állunk szemben, amelynek helyén egykoron kelmefestők dolgoztak nyomorúságos körülmények közt, s az ő vérükre és izzadságukra kerültek az alapok (vö. indiántemető). Olyan filmek alapmotívuma ez, mint például a Poltergeist vagy az Állattemető (És ha már Stephen King: az amerikai író írta meg a Birodalom-remake forgatókönyvét). Megidéződik Kubrick Ragyogásának vériszamos liftje is: ahogy a Riget feliratot áttöri a vérfolyam, mintha egy klasszikus horrorfilm igényes expozícióját látnánk. De a rákövetkező főcím máris kétségeket ébreszthet a nézőben, hiszen az meglehetősen mosolyt fakasztóra sikerült – azaz nagyon is átgondoltan kontrasztos, a szappanoperákat pellengérre állító bevezetést láthatunk (ezt a komolyan nehezen vehető főcímzene is alátámasztja). Trier médiakritikája egyszerre teszi nevetségessé a szappanopera műfaját és annak közönségét: az egyszerű néző szájába rágja a látottakat komolykodó kommentárjaiban, miáltal magát a műfajt is hitelteleníti (lásd a Szomszédok-széria szigorú, egymondatos rezüméit a részek végén).
Nincs szó vegytiszta komédiáról sem, habár széles skálán mozgunk: az abszurdtól (a kórházi páholytagok búgó köszöntése) a fekete humorig (a nyomozó Drusse asszony ektoplazmával eláztatott frizurája egy kulcspillanatban), a szóviccektől (kolumnista–kommunista) a burleszkig (Stig Helmer professzor abszurd harca a koporsóval) a humor minden fajtája megjelenik. A szark(om)asztikus történet egy percre sem ül le, a komikus részeket újabb, feszültségekkel, kérdésekkel teli események követik, de még az egyébként valóban szomorú eseményeket is átszövi a keserű komédia. (Lillebror, azaz Kisöcsi egész lénye maga a megtestesült kettősség. Bár Kisöcsi rendkívül kedves, elesett, és édesanyja tökéletesen úgy viselkedik vele, mintha „szokványos” szülő + szegény beteg gyerek felállásról lenne szó, már csak torz, riasztó kinézete miatt sem lehet komolyan venni).
Ugyanakkor komoly dolgokról is szó esik, szóba kerül az orvostársadalom kritikája (műhibaper, egymás iránti viszolyogtató szolidaritás a dolgok elkendőzésére), kapunk egy kis Vészhelyzetet is műtétek, újraélesztések formájában; valamint megjelenik a klasszikus orosz revizor-szál is, amely főleg a második Birodalom-sorozatban kap nagyobb jelentőséget.
A Birodalom roppant sikere a skandináv tévézés kulturáltságának, a nézői befogadókészség érettségének is köszönhető (ott legalábbis nem gyűjtöttek Bondo májátültetésére pénzt, mint nálunk Isaura szemműtétjére). Habár korábban szappanoperának nyilvánítottuk a művet, legkevésbé sem nézőbarát. Dinamikus filmnyelve cseppet sem predesztinálja szappanoperákhoz illő háttértelevíziózásra; ha a tévéző akár egy percre is kimegy, elvesztheti a fonalat. Egyfajta hibrid a Birodalom, „szappanopera noir”: in medias res kezdődik, tele van romantikus jelenettel, veszekedő szerelmesekkel, feszültségekkel teli epizódokkal, sötét titkokkal, méreggel-gyilokkal-nyomozással és persze kétes jellemekkel. Sőt még a „nahát, mi testvérek vagyunk”-rész sem maradhat ki belőle. Olvasztótégelynek alkalmas, skatulyának mégis túl szűk a szappanopera-meghatározás. Maradjunk hát a semleges tévésorozat mellett.
A Birodalom rengeteg szálon rengeteg főhőst mozgat, mindenkiért drukkolunk, a sodró, puzzle-építkezés miatt azonban nehéz bárkivel is azonosulni. Ha a tartalmi húzásokon nehéz is napirendre térni, a formai zagyvaságokhoz idővel hozzászokik a szem, s egyszercsak a minisorozat normális, folytatásos teleregényként kezd viselkedni. A hang minősége remek, de a kép zavaros és MTV-sen rángatózó ugróvágásos – mintha a filmbeli szellemek ragadták volna meg a kamerát. A kézikamerázást teljesen esetlegesen váltja a steadycam használata vagy éppen a statikus beállítás (a kamera a földön vagy állványon).
A gyakori kézikamera-használat, az, hogy a színészek nincsenek tekintettel a kamerára, a kevés rendezői utasítás, a színészek értelmezése szerinti játék bizonyos tekintetben már a Dogma-mozgalom előjátékává teszi a sorozatot. A Birodalom félúton van az igazi dogmafilm felé: túlságosan sok technikai eszközt és filmen kívüli háttérapparátust használ fel (szűrők, utómunka trükkök, zene, stb.) ugyan, de elemeiben azért emlékeztet a filmművészet igen kérdéses modern korszakára (videóról filmre nagyított szemcsés képanyag, minimalista világítás, dokumentarista témakezelés, vizuális „beállítatlanság”).
A forma a tartalom szabálytalanságára is „ráedzi” az embert. A Birodalomra próbálták ráhúzni, hogy misztikus mellékvágányai és megoldatlansága miatt ez volt a dán válasz David Lynch Twin Peaks-szériájára: a hasonlóság persze tagadhatatlan, de szegényes. Két öntörvényű és „elszállt” rendező, akik a posztmodern összes paranormalitásával és skizofréniájával felvértezve a maguk módján próbálnak hidat verni a tömegkultúra és az elitkultúra közé.
Trier örömmel és jó érzékkel vál(t)ogat a műfajok között, s az azokhoz passzoló panelzenével sem fukarkodik: hol misztikus horrorba-thrillerbe hajlítja a sztorit (fenyegető, mormogó zene), hol melodrámába (szentimentális dallamok, például Emma halálakor), hol klasszikus krimibe, hol társadalomkritikával bélelt kórházsorozat-paródiába vagy éppen fekete komédiába. Az ezotéria először komikus szálként fűződik a történetbe, majd lassanként átveszi a főszerepet. Ahogy fokozatosan kibomlik, úgy erősödik a film spirituális filozófiai parabola-jellege: hol a tiszta okkultizmus(Swedenborg-tér, szeánszok, körben ülés, gyertyafújás, neon-kapcsolgatás, vízzel táblára írás, asszociációs játékok, ördögűzés) hol a keresztény kultúrkör kap nagyobb teret (a Gonosz megtestesülése és az ellene való közös harc).
Ezenfelül persze kísértethistória is a Birodalom, megjelenik benne az ilyenkor használatos valamennyi klisé, a rejtélyes, nyughatatlan lélek, a gonosz megidézése, valamint a „figyelnek minket a túloldalról”-érzés, amelyet a második sorozatban megjelenő zöld szem-perspektíva biztosít. Természetesen azonban itt is túlmutat a sorozat a szabványoson: sem a szereplők, sem a nézők számára nem igazán félelmetesek ezek a jelenések, ottlétük már-már az élet természetes velejárójának tűnik. Ezekkel együtt lesz teljes Trier magánmitológiája. Az „ömlesztett sajt”-technika, azaz az eklektika a Birodalom-sorozat kulcsfogalma.
Jókúti András
Nékám Petra
Simonyi Balázs
Az elemzés második része itt olvasható.
Az elemzés először a Filmvilág 2006. szeptemberi számában jelent meg.
