Jeunet védjegye a különös, monomániás hős és a groteszk életközösség.
Micmacs a tire-larigot – francia, 2009. Rendezte: Jean-Pierre Jeunet. Írta: Jean-Pierre Jeunet és Guillaume Laurant. Kép: Tetsuo Nagata. Zene: Raphaël Beau. Szereplők: Dany Boon (Bazil), André Dussollier (Nicolas), Nicolas Marié (François. 105 perc.
Vetítik: m2 - 21:40
A francia filmipar legnagyobb nemzetközi sikerét jegyző Jean-Pierre Jeunet a mai napig nem tudott lejönni a mászókáról, hőseihez hasonlóan ő is felnőttbőrbe bújt gyermek maradt. Az író-rendező pályafutása során szüntelenül keresi saját világképének megfelelőjét a sötétbe hajló álomvilágok (Elveszett gyerekek városa), falusias bájú nagyvárosi kerületek (Amélie csodálatos élete), monomániás-groteszk életközösségek (Delicatessen), az űrbéli őserő borzalma (Alien 4. – Feltámad a halál) és a történelem privát viharai (Hosszú jegyesség) között, és közben képtelen elszakadni vissza-visszatérő agytornáitól, melyek az emlékek és gondolatok által kiváltott érzések filmes leképezései, és melyekből Foutaises című, kiáltványszámba menő 1989-es rövidfilmjében szép csokorra valót nyújtott át a közönségnek.
Tipikus Jeunet-figura a Micmacs központi karaktere, Bazil (Dany Boon) is, aki a főcím tanúsága szerint Hosszú álomba merül, miután egy eltévedt pisztolylövedék az agyában landol, ezért időnként elveszíti az eszméletét – de mindenekelőtt munkáját és lakását, egyszóval egzisztenciáját. És ugyan hol találna új családra Jeunet legújabb gondolatbugyrának Párizsában, mint egy szeméttelepen éldegélő, kacatokat gyűjtő és bütykölő fura társaságban, melynek tagjai – Bazilhoz hasonlóan – leszázalékolásuk után a társadalom szemétdombjára kerültek. A kiszolgáltatott hajléktalanság, ami Leo Caraxnál, A Pont-Neuf szerelmeseiben a bizalmatlanság és fertő bölcsője volt, a Micmacs-ban szocio-mechanikai játszótér, annak a lehetőségnek a tere, hogy a kiszuperált humán és tárgyi limlomok közötti szolidaritás győzedelmeskedhet a harácsoló kapitalisták felett. Finoman szólva utópikus tehát ez a világ, melyben a leleményesség, az összetartás és az elveszett (vagy egyszerűen eldobott) értékek újrafelhasználása adja a legfőbb erőt, de semmiképpen sem hazudtolja meg az alkotó elképzelését a művészetről, hiszen Jeunet a túlélés zálogát az alkotásban látja, és maga is gondolatok, szerkezetek és történetek (újra)barkácsolásával foglalatoskodik.