Sokak szerint Vittorio De Sica volt az olasz mozi koronázatlan királya. A kisujjában volt, amit egy rendezőnek vagy színésznek tudnia kellett. 172(!) filmjéből 35 rendezésének legalább a fele az egyetemes filmművészet kincsei közé tartozik, 137 filmszerepének többsége pedig ma is emlékezetes élmény.
A neorealizmus egyik megteremtőjeként tartják számon, közérthetőbben fogalmazva: ő volt az a művész, aki tehetségét, népszerűségét arra használta fel, hogy felhívja a figyelmet a társadalom problémáira. Cesare Zavattini forgatókönyvíróval, egyik legjobb barátjával nagy hatású párost alkottak, csaknem minden közös munkájuk igazodási pont az utódok számára. Olyan művészi magasságokba emelték az olasz filmet, amelyet azelőtt senkinek sem sikerült elérnie. Pedig egyszerű témákat, a szegénységet, a gyerekek kiszolgáltatottságát, a munkanélküliséget, az öregség és az egyedüllét nyomorúságát dolgozták fel, „sztárjaikat” gyakran az utca ismeretlen embereiből válogatták.
Ez a csodálatos művész egészen lentről indult. 1901. július 7-én, a Nápoly környéki Sorában született. Egyetemi tanulmányait a szülei nem tudták finanszírozni, ezért rövid kitérők után, egészen fiatalon színházi színésznek állt és vándortársulatokkal turnézott. Megnyerő külseje lévén főként hősszerelmes szerepeket játszott, és színházi tapasztalatait rövidesen a kamerák világában kamatoztatta. 1918-ban filmezett először. Az akkori „fehér telefonos” filmek romantikus sztárja lett, igen hamar meghódítva a közönséget.