A média önálló életre kelt szörnyetegét, a szenzációs képek mögött rothadó rendszert az elmúlt évtizedekben számos kiváló mozi vizsgálta, alaposan feltérképezve a képernyő-függőség horrorisztikus tüneteit. Általános vélemények szerint az Éjjeli féreg ezt a hagyományt követi és az újságírói etika eltűnését, a túlpörgő tartalomszolgáltatás szörnyű következményeit boncolgatja. Bár a szenzációhajhászat ellentmondásai valóban feltűnnek a vásznon és Dan Gilroy a katasztrófahíradózás elé is görbe tükröt tart, filmje médiakritikaként nézve nem különösebben izgalmas vagy fontos. Az író-rendező a még uralkodó, de már erősen hanyatló médium (a televízió) világában mozog és a kötelező körökön kívül semmi újat nem mond a témában - aminek az oka talán éppen az, hogy elsősorban nem a bulvár bírálata érdekli. A véres éjszakai hírvadászat kétségtelenül látványos kulisszái mögött egy sokkal érdekfeszítőbb szatíra bontakozik ki előttünk. Az Éjjeli féreg nem a nézettségi adatok csapdájában vergődő újságírót, hanem a self made man vaskos amerikai mítoszát szedi darabokra.
Gilroy filmjével kapcsolatban nemcsak a metsző médiakritika emlegetése túlzó, de a Taxisofőr-párhuzam emlegetése is. Igaz, egy-két motívum (éjjeli autókázás a nagyvárosban) és Travis Bickle némely jellemvonása visszaköszön, a két figura mégis olyan távol van egymástól, mint a helyszínül választott két metropolisz. A bűnbe fulladó New York feldolgozatlan traumáktól terhes atmoszférájával szemben a kortárs Los Angeles-i éjszaka a csillogó ígéreteivel, illetve az ezzel kontrasztba kerülő eseménytelenségével tüntet. Az Éjjeli féreg hősének nincsenek traumái és sebei, nála az egyéni morális kódrendszer teljesen hiányzik, ő nem kénytelen elviselni a mocskot, hanem kutatnia kell utána. Louis Bloom tettei nem a média őrült logikájáról árulkodnak, ő nem a „rendszer” áldozata, hanem gátlástalan ismerője és haszonélvezője. Gilroy filmje nem a tragikus bukásról és a megváltásról, hanem a karrierről szól. Kaján vigyorral előadott, végtelenül morbid és elevenünkbe vágó sikersztori ez korunk amerikai kisvállalkozójáról, aki azért képes megvalósítani az amerikai álmot, mert történetesen egy érzelmek nélküli szociopata.
A korlátlan lehetőségek földjén hősünk is az ő külön bejáratú esélyére vadászik és önmagával házal, a nagy ötletet kutatja. A kiaknázatlan piaci rést végül egy balesetnél fedezi fel: a reggeli hírműsorokba vérben tocsogó képek kellenek és ő ezt azonnal el is kezdi szállítani, egyre komolyabb profizmussal. Az események későbbi menete szempontjából a választott foglalkozás korántsem kardinális, kezdhetett volna más vállalkozásba is, a hangsúly az üzlet brutális növekedésére, a versenytársakkal, megrendelőkkel és beosztottakkal szemben alkalmazott “stratégiára” kerül. Az Asperger-szindrómás figura szó szerint értelmezi a csodát ígérő online kurzusok, közhelyekből ácsolt önmegvalósító-videók és sikerreceptek hangzatos lózungjait, és láss csodát, a kicsiny cég felvirágzik (nyilván a hős neve sem véletlenül Bloom). Kommunikálj világosan! Legyél te a gyorsabb, rugalmasabb, elszántabb! Győzd le az ellenfeleid! Mindig higgy magadban és a sikerben! A figurához hasonlóan Gilroy is komolyan veszi a hangzatos jelszavakat és megmutatja milyen az, ha valaki tényleg ezek mentén cselekszik. Kegyetlenül ironikus, ahogyan az üres panel-bölcsességek útmutatásait követve Bloom elnyeri a nőt, paripát, fegyvert. Empátia és erkölcs nélkül persze könnyű előre jutni, az Éjjeli féreg a csóróból milliomossá váló kisember példabeszédét éjfekete tónusokkal és gonosz tükörképként fogalmazza újra.
A filmet szinkronnal fogyasztó magyar nézőnek sajnos nehéz dolga van, hisz Jake Gyllenhaal hideglelős bullshit-monológjai Csőre Gábor tolmácsolásában jópofa paródiának tűnhetnek. A honi közönség hangosan nevet és beteges fickónak bélyegzi a hőst, aki az eredetiben egyébként tökéletesen úgy beszél, mint a busásan fizetett felsővezetők, előadásokat tartó trénerek és üzleti guruk. (Az eredeti címben említett, féregnek fordított crawler az amerikai szlengben egyébként az affektálva behízelgőket is jelölheti). Kedélyes karikatúráról persze szó sincsen, Gilroy azt a tipikus kapitalista magatartást mutatja be, mikor a piac egyik szereplője olyan előny birtokában van (esetünkben hiányzik belőle a másik iránti felelősség), hogy alakítani és torzítani tudja a verseny kereteit, majd végül képes diktálni a feltételeket. Ha esetleg mindez túlzásnak tűnne, gondoljunk csak az önmagát megkerülhetetlenné tevő Microsoft vagy a termékei köré vallásos rajongást varázsoló Apple példájára, de a sor más iparágakkal és cégekkel szabadon folytatható. Ha már szóba került a Taxisofőr és Scorsese, az Éjjeli féreg sokkal inkább A Wall Street farkasa párdarabja, gyönyörű éjszakai felvételekkel és Gyllenhaal hihetetlenül szuggesztív alakításával (a díjszezonban hallunk még róla). Az amerikai álom ma lidércnyomásként kísért, a sikeres vállalkozás hírét antennák kürtölik szét, az elégedett vigyor a képernyőkre fagy.
