Sokak szerint Vittorio De Sica volt az olasz mozi koronázatlan királya. A kisujjában volt, amit egy rendezőnek vagy színésznek tudnia kellett. 172(!) filmjéből 35 rendezésének legalább a fele az egyetemes filmművészet kincsei közé tartozik, 137 filmszerepének többsége pedig ma is emlékezetes élmény.
A neorealizmus egyik megteremtőjeként tartják számon, közérthetőbben fogalmazva: ő volt az a művész, aki tehetségét, népszerűségét arra használta fel, hogy felhívja a figyelmet a társadalom problémáira. Cesare Zavattini forgatókönyvíróval, egyik legjobb barátjával nagy hatású párost alkottak, csaknem minden közös munkájuk igazodási pont az utódok számára. Olyan művészi magasságokba emelték az olasz filmet, amelyet azelőtt senkinek sem sikerült elérnie. Pedig egyszerű témákat, a szegénységet, a gyerekek kiszolgáltatottságát, a munkanélküliséget, az öregség és az egyedüllét nyomorúságát dolgozták fel, „sztárjaikat” gyakran az utca ismeretlen embereiből válogatták.
Ez a csodálatos művész egészen lentről indult. 1901. július 7-én, a Nápoly környéki Sorában született. Egyetemi tanulmányait a szülei nem tudták finanszírozni, ezért rövid kitérők után, egészen fiatalon színházi színésznek állt és vándortársulatokkal turnézott. Megnyerő külseje lévén főként hősszerelmes szerepeket játszott, és színházi tapasztalatait rövidesen a kamerák világában kamatoztatta. 1918-ban filmezett először. Az akkori „fehér telefonos” filmek romantikus sztárja lett, igen hamar meghódítva a közönséget.
Színészi tehetsége, vonzó megjelenése, kiváló ének,- és tánctudással párosult, vakító mosolya női szívek millióit dobogtatta meg. A temperamentumos, olykor harsány játék, a látszólagos könnyedség azonban komoly, érzékeny lelkületet takart. De Sica művészi ambícióit már ekkoriban sem elégítették ki a könnyű sikerek; többre, sokkal többre vágyott: rendezői álmokat dédelgetett. Saját elképzeléseit, gyermekkora és ifjúsága minden nyomorúságát, a társadalom perifériáján élő emberek gondjait szerette volna minden szépítgetés nélkül, őszintén bemutatni. Ehhez néhány szórakoztató, sikeres filmmel (amelyeket már rendezői székből irányított) megteremtette a pénzügyi hátteret, és elnyerte a producerek bizalmát tervezett művei elkészítéséhez. 1940-től dolgozott önállóan. Első munkái a Péntek Rézi és a Magdát kicsapják című magyar filmek olasz változata volt.
1943-tól dolgozott együtt Cesare Zavattinival, együttműködésükből klasszikus remekművek sora született. A gyermekek figyelnek bennünket című, 1943-ban forgatott, felejthetetlen drámája szinte bombaként robbant: egyszerre a nemzetközi érdeklődés középpontjába állította. Hibátlan rendezése, kivételes színészvezetése, az örök tanulságokkal szolgáló történet igényes feldolgozása a szakma és a kritika egyöntetű elismerését vívta ki. A következő évben készített Fiúk a rács mögött elnyerte az akkor első ízben kiosztott legjobb külföldi film Oscar-díját. Az éles hangú vádirat a társadalom felelősségét hirdette a magára hagyott gyermekekkel szemben, a háború és az azt követtő zűrzavar időszakában.
Következő, egyben leghíresebb alkotása, a Biciklitolvajok (1948) a munkanélküliség tragédiájának örök érvényű megfogalmazása, még nagyobb hatású műnek bizonyult: amellett, hogy szintén Oscarral jutalmazták, az 1958-as brüsszeli világkiállításra összeállított, később Brüsszeli tizenkettő néven elhíresült lista harmadik helyére került. A világ legjobb rendezőinek mezőnyében ugyanakkor Chaplin, Eizenstein és René Clair után a negyedik helyre választotta a 27 ország filmtörténészeiből összeálló zsűri. A Biciklitolvajok főhőse amikor végre munkát kap (moziplakátokat kell felragasztania az utcán), ellopják a kerékpárját és ő, a kisfiával együtt, tűvé teszi a várost, hogy visszaszerezze. Közben szembekerülnek a római társadalom legváltozatosabb oldalaival, köztük a kirívó osztálykülönbségekkel is. Ezt a remekművet méltán tekintik az olasz neorealizmus csúcsteljesítményének. A Biciklitolvajokban a filmtörténet legnagyszerűbb apa-fiú ábrázolását láthatjuk, mélyen megindító jelenetek sorával, ugyanakkor helyenként finom humorral átszőve.
Ekkor már az olasz neorealizmus megteremtőjeként tisztelték, aki Zavattini írói közreműködésével sorra készítette az újabb felejthetetlen mozikat. Ma is a filmművészet iskolát teremtő remekművei közé tartozik a sajátos szimbólumokkal átszőtt, gyermekien egyszerű, költői szárnyalású modern legenda, a Csoda Milánóban (1951) és A sorompók lezárulnak (1952) megrázó drámája.
A Csoda Milánóban az ötvenes évek elejére sémákba merevedett neorealizmus formai felfrissítésére tesz sikeres kísérletet. A jóságos, árva Totó csak úgy tudja megszabadítani társait a neokapitalista nagyváros nyomorától, ha a mesék birodalmába repíti őket.
Ugyanebben az évben készült A sorompók lezárulnak, amelynek főhőse egy szegény, nyugdíjas tanár, aki albérletben tengeti a mindennapjait. Élete drámai fordulópontjához érkezik, amikor eltűnik egyetlen társa, a Flikk nevű kiskutyája. Az öregember – akit De Sica saját édesapjáról mintázott – a kiskutya keresésére indul és közben szembekerül a hideg és közönyös római társadalommal. A film minden kockája végtelen magányt, kiszolgáltatottságot és reménytelenséget áraszt.
A rendező közben színészi hivatásához sem lett hűtlen: nagysikerű olasz és amerikai produkciókban nyerte el a közönség rajongását. Filmszerepei közül vitathatatlanul a négyrészes Kenyér, szerelem…-sorozat örökké szerelmes szívű Carotenuto törzsőrmestere vált eggyé a nevével, alakításaiban az olasz humor és a komikus jellemábrázolás magasiskoláját mutatta be. Színészi tehetségének másik oldaláról a Búcsú a fegyverektől (1957) című amerikai filmben győzte meg a rajongóit: drámai alakítása a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-jelölését hozta meg számára.
Rendezői munkássága azonban mindenképpen túlszárnyalta színészi hivatását. Sophia Loren első nagy sikerét a Nápoly aranyában (1954) voltaképpen neki köszönhette: az ő irányításával vált kitűnő színésznővé, és együttműködésük összesen 14 közös világsikert eredményezett.
Az Egy asszony meg a lánya (1960) ismét a neorealista művész igényességével készült. A Moravia regényadaptációból megrázó drámát készített, amelyben Sophia Loren emlékezetesen, érzékletesen formálta meg az anyafigurát. Az eredmény: Loren számára a legjobb női főszereplő aranyszobrocskája lett. Munkakapcsolatuk – időközben Marcello Mastroiannival kiegészülve – töretlenül folytatódott: a Házasság olasz módra (1964) újabb akadémiai-díj jelölést, a Tegnap, ma, holnap (1963) – az akkoriban divatos epizódfilmek gyöngyszeme –, pedig ismét Oscart eredményezett!
A Házasság olasz módra voltaképpen Sophia Loren és Marcello Mastroianni jutalomjátéka volt, az idős mester valósággal szárnyakat adott a két nagyszerű színésznek. Az akkori kritikák kiemelték Loren bámulatosan sok arcát: egyszer királynői jelenség, épp csak kibomló ifjú lány, máskor perverz kurtizán, érett nő, megfáradt és harci kedv nélküli asszony, aki pillanatok alatt fiatalodik és öregszik meg…
A Tegnap, ma holnap,- amely egy évvel korábban készült,- szintén Loren bravúros színészi teljesítményére épült: a három epizód különböző karaktereiben remekbe szabott nápolyi nőalakok sorát vonultatta fel. Marcello Mastroianni méltó társa volt: sziporkázóan jókedvűen komédiázott kedvenc partnernője oldalán.
Vittorio De Sica egész életében hihetetlen intenzitással ontotta a filmeket. A Della Rovere tábornok (1959), Roberto Rossellini rendezésében, az ő parádés címszereplésével, és az Altona foglyai (1962) (újabb világsikerű rendezése) annak idején nálunk is látható volt a mozikban, miként remek szórakozást garantáló, hatvanas évekbeli vígjátékai: az Egymillió karátos ötlet (1965) (rendezőként és főszereplőként is ő jegyezte a filmet), A nő hétszer (1966) ( Shirley MacLaine jutalomjátéka), vagy a 12+1 (1969). Ez utóbbiban már „csak” színészként sziporkázott. Évei múlásával tehetsége mit sem veszített ragyogásából: 70 évesen elnyerte élete negyedik Oscar-díját a Finzi – Continiék kertje (1970) című emlékezetes alkotásával. Az észak-olaszországi zsidó nagypolgárság tragédiáját rekonstruáló történet szépsége a részleteiben rejlik: a színészek (Helmut Berger, Dominique Sanda) finom játékában, a csodálatos fényképezésben, és a hangulatos jelenetek sorában. A metsző, felrázó parabola, amely a magán- és a közélet, a személyes és politikai drámák összeszövődéséről szól, voltaképpen művészi pályája befejezésének tekinthető, noha még további hat filmet forgatott.
Ugyanebben az évben készítette a Napraforgót (1970) ismét kedvenc sztárjai, Mastroianni és Loren főszereplésével. A film érdekessége, hogy az akkori Szovjetunióban forgatták, és főszerepet kapott benne az orosz Háború és béke felejthetetlen, bájos Natasája, Ljudmila Szaveljeva is. Utolsó filmje, Az utazás (1973) forgatása idején már az egész világ tudott súlyos, gyógyíthatatlan betegségéről. Tüdőoperációja után még egyszer elfoglalta rendezői székét, és tökéletes harmóniájában sztárjaival, Sophia Lorennel és Richard Burtonnel érzelmes szerelmi történettel búcsúzott közönségétől. A forgatás egyik megható pillanatáról készült fotó bejárta az egész világot: az egyik felvételi szünetben az idős mester elbóbiskolt, és Richard Burton nagy-nagy szeretettel simogatta meg az arcát.
Az olasz film egyik legnagyobb egyénisége 1974 november 13-án, 73 éves korában hunyt el. Temetésén a teljes olasz filmszakma és a rajongók tízezrei mellett második felesége, Maria Mercader és két fia, Manuel és Christian búcsúzott szeretett édesapjától.
Legkedvesebb sztárja, Sophia Loren így emlékezett vissza mesterére: „Elveszítettem őt, elveszítettem egy embert, akit szerettem, életemnek, lelkemnek egy darabja szállt vele a sírba…”
