Fogoly vagyok, latin nevem Perdix perdix, ez egyébként olvasható a Brehmben is. Hazánkban mindenütt közönséges vagyok. Félénknek számítok. Állandó madár vagyok. Télen sokat szenvedek. Csak erős szaporaságomnak köszönhető, hogy mindeddig ki nem pusztultam. Páromat és enyéimet nagyon szeretem. Fentiek a Brehmen kívül megtudhatók egy kelet-európai költő, konkrétan romániai magyar, Szőcs Géza nyolcvanas évek közepén írott verséből, feketén-fehéren, akárhogy is, foglyok vagyunk és kelet-európaiak. E tudat most meglepő módon rokoni büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat, noha egy olasz-amerikai filmrendező pályájáról beszélünk.
Gyors megközelítésben rendezőnk alkotásainak fogadtatása hagyott nagyobb nyomot hagyott a világon, mint a mű, mely az épp aktuális ribilliót okozta. Az első botrány mindjárt a második filmjéhez tapadt. A szarvasvadásznak a berlini filmfesztiválon majd’ félbe nem szakadt bemutatója után a zsűri kelet-európai tagjai hátravágták a széküket és fölálltak. Nemsokára csomagolt az egész Ost-blokk-béli kultúrdesszant, alkotóstól, tudósítóstól, szeretőstől, mindenestől. Ők olyan helyen tovább egy percig sem maradnak, ahol megtűrik az efféle szemetet. A konkrét probléma – amit elsőként és leghangosabban az oroszok kifogásoltak, hogy tudniillik a dolgozat egyoldalúan ábrázolja a hős vietnami honvédőket, vérszomjas, gátlástalan, kis sárga korcsokként – megelőzte korát, hiszen a political correct fogalma akkor még nem is szerepelt a világ szótáraiban.