Méretes hype kerekedett Jeremy Saulnier harmadik filmje körül, amit a tetszetős alapkoncepció és az író-rendező korábbi remeklése egyaránt dagasztottak. Fiatal punk zenekar a benzinre valóért elvállal egy fellépést a világ végén és ott véletlenül olyasmibe csöppen, ami miatt egy vérszomjas skinhead szekta fogságából kell kitörnie. Ennél ütősebb csapdahelyzetről tényleg régen hallottunk, aki pedig látta a Blue Ruin méregerős bosszúdrámáját, okkal dörzsölhette a tenyerét. Előző munkájához hasonlóan Saulnier most is vaskos B-filmes motívumokból indul ki és sajátos megközelítésével, masszív stílusával ismét felforgatja az ismerős paneleket. A Green Room véresen komolyan veszi a kialakuló szituációkat és azok hatásait, ez a fajta kíméletlen alkotói következetesség pedig felér egy arcon csapással. A vonatkozó sablonok átírása kétségtelenül hatásos, csak épp hiányzik az a bizonyos plusz, amivel a film több lehetne egy ötletes műfaji játéknál.

A digitálisan felpuhított, cirkuszi látványossággá degradált akciószekvenciák és a paródia határáig fokozott kínpornók korában Sauliner sűrű minimalizmusa törvényszerűen komoly figyelmet keltett. Az ultra-alacsony költségvetésű Blue Ruin nagy dobása pontosan az, hogy lassú sodrású, fojtogató egzisztencialista drámát faragott egy alapvetően túlzásokra és exploitation-módszerekre építő történettípusból. Látványos idézőjelek helyett finom eszköztelenség, papírfigurák helyett komplex karakterek, ingerelárasztás helyett az információk korlátozása, elnyújtott összecsapások helyett csend. Sauliner bölcs visszafogottsága iszonyú erős atmoszférát eredményezett, ahol az intenzív eseménytelenségben a villanásnyi erőszak gyomron vágja a nézőt.

A Green Room hasonló elvet követve az ostromfilmek és hillbilly-horrorok eszköztárát bolondítja meg, kevesebb eredetiséggel és mélységgel, de nagyobb technikai felkészültséggel. A távoli erdő mocskos koncerthelyszíne eszményi alternatívája a vidéki rémisztgetések szúrágta pajtáinak, a természetfeletti gonosz helyett pedig nagyon is hús-vér neonácik fenyegetik hőseinket. Az író-rendező bravúrja, hogy képes életszerűvé varázsolni a gyilkos felállást, miközben finoman megidézi Hooper, Craven és Carpenter vonatkozó kulcsműveit. A címadó szűk szobában rekedt hőseinkért már csak azért is szorítunk, mert nem holmi beltenyésztett kannibálok vagy fogatlan suttyók vadásznak rájuk, hanem egy magát felsőbbrendűnek gondoló félkatonai szervezet. A kopaszokat ráadásul egy irritálóan pragmatikus vezető irányítja, Patrick Stewart hajmeresztően jól hozza a tisztogatást érzelemmentesen menedzselő főnácit.

Sauliner nem sokat vacakol a felvezetéssel, néhány alapozó jelenettel bemutatja a szereplőket és bő negyed óra után már be is dobja őket a mélyvízbe. Az író-rendező korábban maga is zenélt egy hardcore punk bandában, a megidézett közeg természetessége így adott, amit az erőteljes barnás-zöldes képi világ csak még jobban aláhúz. A feszültség szépen növekszik és sorra jönnek a fordulatok, csak épp egyik sem úgy és akkor, ahogyan azt várnánk. A Green Room akár cinikusnak vagy nihilistának tűnhet, holott pont az ellenkezőjéről van szó. Sauliner tudatosan megy szembe a filmszerűség íratlan szabályaival és az attrakciós logika tagadásával sokkol. Nincsenek sérthetetlen, tévedhetetlen, rettenthetetlen figurák. Két véres támadás között elmarad a szex, a laza dumák meg senkit nem érdekelnek egy ilyen durva helyzetben. Mindenki beszél, de alig mond valamit. Aki rossz döntést hoz vagy csak balszerencsés irányba fordul, megfizeti az árat, legyen bármelyik oldalon.

Realizmusról persze szó sincsen, inkább olyan horror ez, ahol halandók feszülnek egymásnak. Az erőszak nem valami elrajzolt, absztrakt díszítés, hanem zsigeri, megrázó következmény. Míg azonban a Blue Ruin egyetlen karaktert követett végig, ez a történet jóval több figurát mozgat, ami sajnos nem mindig válik előnyére. Míg a magányos férfi esetében a bosszú kellő érzelmi töltést kaphatott és láthattuk a megszállottság jellemtorzító hatását, fél tucat fontosabb szereplőnél lehetetlen mélyebbre ásni. Erős persze a kint-bent ellentéte és nyilván a fanatikus fajvédők ellen szurkolunk, a váratlan események intenzitása fokozatosan csökken. A karakterek egy része puszta kelléknek tűnik csupán, csak épp az a fajta drámaiság hiányzik, ami súlyt adna a helyzetnek és a két csoport ellentéte túlmutathatna önmagán. A Green Room ehelyett a filmtípussal szembeni elvárásainkat fordítja ellenünk és elsőrangú meglepetéseket tartogat, de inkább csak a műfaji filmek rajongóinak.