Filmvilág blog

Szupermodellek, szuperügynökök meg bohóchalak – filmnapló, csak úgy

2016. július 06. - filmvilág

neon_demon.jpg

NEON DÉMON

Becsülendő, ha egy alkotó (jelen esetben: filmrendező) még a Nagy Áttörés ígéretének árnyékában sem hajlandó a nézői és/vagy kritikusi elvárásokhoz idomulni. A dán Refn is ilyen, mintha szándékosan próbálná megtéveszteni a közönséget, a pályanyitó Pusher realista hangvételű gengsztersztorijából példának okáért semmennyire sem következett a Bronson stilizált őrülete vagy A vikingek felemelkedésének meditatív szerzői horrorja, ahogy a Drive sikere után is kevesen gondolták volna, hogy ugyanazzal a színésszel a film antitézisét fogja legközelebb leforgatni (Csak Isten bocsáthat meg). Ilyen előzmények után már nem könnyű meglepetést okozni, de azért sikerült a Neon Démonnal is, mégha nem is feltétlenül pozitívat.

A modellvilág stúdiólámpákkal kivilágított pokoljába elkalauzoló film több szempontból is a Drive párdarabjának tekinthető. Ugyanúgy egy elkoptatott sztorisémát (ezúttal a „felemelkedés és bukás”-féle karriertörténetet) próbál Refn a saját szerzői világára adaptálni, de ezúttal mintha elvétette volna az arányokat. Az expozíció még hibátlan, a Jesse szemén keresztül bemutatott Los Angeles legalább olyan nyomasztó és túlvilági hely, mint a Mulholland Driveban volt. De amíg Lynch képes folyamatosan fenntartani a feszültséget, addig a Neon Démon az ígéretes kezdés után – a hipnotikus zenék és képek ellenére – mozdulatlanná merevedik; hogy ez esetleg a rendezői szándékkal összhangban történik, tulajdonképpen lényegtelen. A kép persze a végére így is összeáll, a finálé nem okoz csalódást, és az is megkockáztatható, hogy az elvárásoktól mentes újranézés jót fog majd tenni a filmnek. (Baski Sándor)

 model.jpeg

 A MODELL

Az unalmas kisvárosból a rivaldafénybe vágyó kamaszlány pokoljárásának keserűséggel teli, ám végül megnyugvást hozó története legalább annyira banális, mint a divatvilág szupermodelljeinek fényűző, de ürességtől kongó életéről, az őket körülvevő deviáns környezetről, vagy a modellszakma lélekpusztító kegyetlenségeiről szóló mendemondák és magazincikkek sokasága. Ahhoz tehát, hogy e két, az életben is sokszor összekapcsolódó témából valami új és érdekfeszítő, fiktív történet szülessen, elkerülhetetlen egy vagy több megdöbbentő, de legalábbis szokatlan körülmény beemelése a sorok közé. A korábban egy magányos, az igaz szerelmet kutató testépítő drámáját viszonylag érdekesen feldolgozó Mads Matthiesen új filmje, az abszolút informatív címmel ellátott A modell célja sem lehetett más, mint kihozni valami pluszt az egyébként mindenfajta meglepetést nélkülöző témából. Ehhez csatasorba küldte valószínűsíthető múzsáját és felfedezettjét, a címszereplőt játszó, elsőfilmes Maria Palmot, illetve a Szállító rendkívül kínos rebootjában először valódi főszerephez jutó és korábban a Trónok harcában is felbukkanó Ed Skreint, és az acélosnak korántsem nevezhető páros ismeretlenségéből adódó rejtélyességre, illetve a filmezés különféle artisztikus eszközeinek a használatát alapfokon űző stáb kreativitására alapozva belevágta a fejszéjét az érezhetően kidönthetetlen fába. A nemhogy a törzsben, de már a kéregben elakadó és abban kicsorduló él másra még használható maradt: visszatükrözte a forgatókönyv elképesztő sablonosságát, a klisét klisére halmozó történetet, a karakterek (és az őket megformáló színészek) jellegtelenségét, és azt a fokú ürességet, ami valóságos Disneyland egy kiégett és lehasznált modell lelkivilágához képest. (Bilsiczky Balázs)

szenilla.jpg

SZENILLA NYOMÁBAN

Nyilván már annak a felvetése is a blaszfémia kategóriájába tartozik, hogy egy Pixar-klasszikus nem tökéletes, de azért megkockáztatom: a Némó nyomában nem öregedett annyira jól, mint a stúdió legtöbb filmje. Állításom némileg árnyalhatja, hogy a bemutató idején nem láttam a filmet, csak most, a folytatás előtt pótoltam be, de talán pont ezért tűnt fel két dolog. Az egyik, hogy az animáció minősége bőven hagy maga után kivetnivalót (a víz alatti mozgás megjelenítése fogott ki leginkább az animátorokon), a másik, hogy az arany középutat kevésbé sikerült megtalálni, már ami a film hangvételét illeti. Természetesen nem róható fel egy mesének, ha elsősorban a legfiatalabbakat célozza meg, de a legtöbb Pixar-produkció a felnőtteknek is szól. A folytatás mindkét hiányosságot orvosolja, a Szenilla nyomában technikailag kifogástalan, a dramaturgiája jóval komplexebb, és a felnőttebb témákhoz is majdnem annyira bátran nyúl, mint a Toy Story 3. Persze pont az utóbbi példa bizonyítja, hogy a Pixar esetében nincs miért meglepődni azon, ha a folytatás izgalmasabb, látványosabb, viccesebb és meghatóbb, mint az eredeti. (Baski Sándor)

 

kozponti_hirszerzes.jpg

KÖZPONTI HÍRSZERZÉS

A buddy movie alapfelállása elnyűhetetlen recept, különösen, ha a nyolcvanas évek divatja szerint, laza akcióvígjátékban pakolják egymás mellé az össze nem illő főszereplőket. Míg Shane Black legfrissebb munkája, a Rendes fickók lazán kiaknázta a retró-faktort, a Családi üzelmekkel kasszát robbantó Rawson Marshall Thurber a vonatkozó klisék óvatos variálásával próbálkozott, mérsékeltebb sikerrel. A hústorony szuperügynök (Dwayne “Szikla” Johnson) és az egy-hatvan magas afroamerikai könyvelő (Kevin Hart) kettőse a furcsa pár tankönyvi esete, leszámítva némi hangsúlyeltolódást, ami tulajdonképp a film egyetlen eredeti poénforrása. Az alkotók a gimis múlt felidézésével fazonírozzák át az ismerős figurákat: az egykor kiközösített lúzerből komplexusos izomhegy, a népszerű dumagépből unalmas aktakukac lesz. A Központi hírszerzés csavarja tehát, hogy a Szikla vigyori kocka, a fekete szereplő pedig megalkuvó nyárspolgár, akik a műfaj logikájának megfelelően kénytelenek együtt dolgozni (azaz megmenteni a szabad világot). A kiszámíthatóan bonyolódó tucattörténetet a két karakter viszonyának, a színészek közötti kémiának kellene működtetni, ám a verbális adok-kapok csak percekre képes a kellő fordulatszámon pörögni. Bár Johnson megbízhatóan hozza a mamlasz melák hálás figuráját, Hart ebben a felállásban nem nyújt többet egy tescós Eddie Murphy-imitációnál. Hiába dübörögnek az akciók és tűnnek fel meglepetés mellékszereplők, időről-időre alábbhagy a lendület és kíméletlenül jönnek az olcsó kaki-pisi viccek. Kapunk ugyan egy-két csípős, önreflektív dumát és vicces jelenetet, a végeredmény inkább felemás marad. Az ötlettelenségből fakadó szoros hagyománykövetés elnyomja a frissítő kreativitást, a Központi hírszerzés így nem hagy maradandó élményeket, inkább csak instant fogyasztásra alkalmas. (Huber Zoltán)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr748865892

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása