Fogoly vagyok, latin nevem Perdix perdix, ez egyébként olvasható a Brehmben is. Hazánkban mindenütt közönséges vagyok. Félénknek számítok. Állandó madár vagyok. Télen sokat szenvedek. Csak erős szaporaságomnak köszönhető, hogy mindeddig ki nem pusztultam. Páromat és enyéimet nagyon szeretem. Fentiek a Brehmen kívül megtudhatók egy kelet-európai költő, konkrétan romániai magyar, Szőcs Géza nyolcvanas évek közepén írott verséből, feketén-fehéren, akárhogy is, foglyok vagyunk és kelet-európaiak. E tudat most meglepő módon rokoni büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat, noha egy olasz-amerikai filmrendező pályájáról beszélünk.

Gyors megközelítésben rendezőnk alkotásainak fogadtatása hagyott nagyobb nyomot hagyott a világon, mint a mű, mely az épp aktuális ribilliót okozta. Az első botrány mindjárt a második filmjéhez tapadt. A szarvasvadásznak a berlini filmfesztiválon majd’ félbe nem szakadt bemutatója után a zsűri kelet-európai tagjai hátravágták a széküket és fölálltak. Nemsokára csomagolt az egész Ost-blokk-béli kultúrdesszant, alkotóstól, tudósítóstól, szeretőstől, mindenestől. Ők olyan helyen tovább egy percig sem maradnak, ahol megtűrik az efféle szemetet. A konkrét probléma – amit elsőként és leghangosabban az oroszok kifogásoltak, hogy tudniillik a dolgozat egyoldalúan ábrázolja a hős vietnami honvédőket, vérszomjas, gátlástalan, kis sárga korcsokként – megelőzte korát, hiszen a political correct fogalma akkor még nem is szerepelt a világ szótáraiban.

Ugyanakkor a fölhördülés mégis késeinek látszott, hiszen azt hittük, a hidegháborút már letudtuk. Volt ebben a filmben egy hosszabb jelenet, melyben a vietkong – hatalomtól megrészegült – harcosai orosz rulettet játszattak a fogságukba esett amerikai katonákkal, mintegy így hányva fittyet a genfi egyezmény intelmeinek. Ez nem tetszett a ruszkiknak. Nyilván a berlini filmfesztivál szovjet zsűritagja tudta jól, hogy a genfi dolog bizony szent az észak-vietnami héroszoknak, még a moziban is azzal kelnek-fekszenek, hát lépnie kellett. Le, csatlósai élén. Ám hogy az egyoldalú ábrázolást megtapasztalhassa, elég sokáig bent kellett maradnia a vetítőteremben, s addig akár érdekes dolgokat is tapasztalhatott, hiszen Vietnam ott van a filmben eleitől fogva, de bédekkeri valójában csak az amúgy igen hosszú film kétharmada táján jelenik meg. Addig a háború tudatának fogságában szenvedő ukrán-amerikaiakat látunk, iparkörzeti otthonaikban, szertartásaik között ittasan bolyongva el. Ők még egy szovjet zsűritag számára is mondhattak talán újat.

Egyébként ez az egész amolyan szertartás mozinak indult. Tudniillik Új Hollywood italo-amerikai ága, a Coppola gombolyította szál, a maffiózók bandája révén. A hetvenes évek végére tökéletesen elfáradt hagyományos hollywoodi mozihoz már idegen földről kellett orvosokat hívni, már westernt csinálni is egy olasz érkezett, nem csoda, ha egy időre félre kellett tenni az egészet, elfekvőbe csukni a beteget. Helyére egy-két hagyományos filmen már túlesett, akkor éppen nemzedékké szerveződni szándékozó fickó érkezett, aki magával hozta minden ünnepét, minden ceremóniáját a vászonra, sőt nemcsak a magáét, de a szomszédét is, vagy ha véletlenül látott egy esküvőt a város túlsó végében, hát azt is. Pontosan persze két ágra lehet osztani ezt az Új Hollywoodnak aposztrofált felhabzást. Zsidóra és olaszra. Lucas és Spielberg egyfelől, másfelől Coppola, Cimino, Scorsese, De Palma, hogy csak a legismertebbeket említsük. Előbbiek sci-fiben, kalandban utaztak, elhozták a jövő szertartásait, utóbbiak önismeretben, filmes és nemzeti önismeretben, mert a vietnami háború után ez elég jó üzletnek látszott. Sok közös vonása nem volt a két csoportnak, alkalmasint egy csupán, ám az oly erős, hogy mégis iskolaszervező erőnek bizonyult, attól lettek ők közösen Új Hollywood.

A képekhez való viszonyuk volt más, nagyon más, mint amit megszoktunk arrafelé. Kvázi megállították a képet, így adva lendületet a mozinak, a mozgóképnek. Hatalmas freskókba állították szereplőiket, szép ruhákat adtak koszos gengszterekre, látványos esküvőket, keresztelőket vettek filmre, nagyon régi liturgiák szerint. Coppola Keresztapája egy hatalmas olasz lakodalommal kezdődik és egy keresztelő képei és hangjai közé kevert tömeggyilkossággal végződik. Amíg csak olasz hacacárékkal szórakoztattak, addig a dolog természetesnek tűnt, világos: ezt látták, ezt mutatják, ám a dolog hamar átlépett ukránba, tótba, lengyelbe, így az alapos megfigyelőnek lett számos oka aggódni. Cimino Szarvasvadásza kezdetben igazol minden lehetséges aggodalmat, úgy fest, csak azért érdekes, hogy ukránok legyenek a Vietnamba készülő vasöntők, mert ez egy nagy ország, melynek kohójában összeolvadnak a sok népek, ha mégoly egzotikusak is, majd egyként érzik úgy, hogy az első üzenetre mindnyájuknak el kell menni. Cimino becsületére legyen mondva, meg sem fordult a fejében, hogy amit tesznek, helyes-e vagy helytelen. A Szarvasvadász nem propaganda film, se pro, se kontra.

Ennyiben különbözik minden Vietnamról szóló előzményétől és ennyiben mutat új utat Coppolának az Apokalipszishez, Brian De Palmának A háború áldozataihoz, és még az sem túl nagy szentségtörés, ha idecsapjuk Scorsesetől a Taxisofőrt is, noha abban egy szem pálmafa sem látható, az egész az aszfaltban játszódik. Ezeknek az embereknek néha kicsúszik a száján egy-két durák, de ettől még lehetnének németek is, és akkor gyerekeik nagy cukros tölcsérekkel császkálnának az első tanítási napon. De ukránok. Hogy miért azok, arra csak a későbbi filmek adják meg a teljes választ. Mindenesetre A szarvasvadászból három dolgot is magunkkal cipelhetünk, hogy a végéig kettőt elejtsünk, s csak egy maradjon, azt markolva várjuk, már aki várja, az újabb Cimino mozit. A három csomag pedig a botrány, a kelet-európaiság és a fogság. A szarvasvadász hősei fogságról fogságra élik az életüket, rabok minden világ- és testhelyzetben. Rabjai szüleik hovatartozásának, apáik, anyáik szokásainak, szertartásainak, rabjai ezeréves és szerzett szenvedélyeiknek, az italnak és a vadászatnak, rabjai hazájuk, az Amerikai Egyesült Államok minősíthetetlen, vagyis a filmben hálistennek nem minősített kormányának, magának a háborúnak, ráadásul még az ellenségnek is, végül minden posztháborús nyavalyának nyilván.

A haza, az új haza rabjai A mennyország kapujába toppanó kelet-európai, most zömmel szlovák telepesek is, de e film esetében is a botránnyal kell kezdeni, először az előző filmével. A berlini fesztivál után Oscar-díj osztás következett, ahol a keleti balhé jól jövedelmezett, A szarvasvadászt kellőképpen kidekorálták, úgy látszott, Cimino eztán azt csinál majd, amit csak akar. Így is lett, és ez újabb skandalumhoz vezetett. Rekord költségvetésből, rekord nehézségek között készült el A mennyország kapuja, és akkorát bukott, mint egy ház. A Szarvasvadász kelet-európai fogadtatása után korántsem volt csoda, hogy mi erről is mindent tudtunk. Igaz ugyan, szóba sem jött, hogy bármelyik filmet bárki is megmutatná nekünk, de hogy A mennyország kapuja a világ eddigi legnagyobb bukása, azt megírta az Új Tükör, de még a Dörmögő Dömötör is. Hogy tönkrementek azok a szegény egyesült artisták. A United Artists e műbe roppant bele, hiába a sok szép hagyomány, Chaplin, Griffith és Mary Pickford emléke és az is, hogy mindig nagy erőkkel támogatták a progresszív kezdeményezéseket. Ez volt a lecke, mi megtanultuk, a film ráért, jó napot kívánok. Megérte várni, a mozit ugyancsak a videoforgalmazásba, annyi más ajándék mellett, meghozta nekünk a rendszerváltás. Nyilván másra se vártunk, csakhogy lássuk a világ legcsodább csődjét.

Nos valóban, A mennyország kapuja kétségtelenül nem egy csokor ibolya, sokkal inkább egy végeláthatatlan kiszáradt mező, mondjuk a préri, hiszen western a szerencsétlen. Arról szól a majd négyórás film, hogy marhát lopni marhára veszélyes, könnyen az ember fejébe kerül – egy golyó. A múlt század végén valahol Amerikában a marhabárók összefogtak, ez így nem mehet tovább, tenni kell valamit a frissen érkezett kelet-európai bevándorlók ellen, mondjuk lőjük le őket, hiszen azok a nyomorultak megművelhetetlen földjeiken szakadatlan dolgozva sem termelik meg a betevőre valót, ezért jó dolgukban lopkodják a marhákat, és még az állam sem tesz semmit, legfeljebb hallgatólagosan beleegyezik egy kiadósabb proskripcióba. Védjük meg magunk magunkat, fegyvereseket fogadnak, kik ötven dollár fejpénzért kezdik irtani a sok nyomorultat, lőni őket halomra, mindjárt az elején rögtön egy Mihál Kovács nevűt, csoda ha jöttek haza hanyatt-homlok, mert épp csak kanyarintott a lopott baromból, és máris golyó vitte pokolra. Ölik, ölik, addig ölik őket, míg fejüket fel nem szegik és kicsi, de nagyon hangsúlyosan elengedhetetlen külső segítséggel valamennyire meg nem védik magukat, ki nem harcolnak szusszanásnyi tűzszünetet, míg kárpáti emlékeket hordozó hozzátartozóikat el bírják kaparni.

Cimino mindezt úgy tárja elénk, hogy közben elmerül hőse, egy társadalmi igazságtalanságokba betegedett (kórisme: alkoholizmus) békebíró rettenetes magánéletébe. Ugyanazt a nőt szeretik az egyik fizetett fegyveressel, ráadásul még barátok is, mindennek tetejébe az asszonyka hivatásos, jól menő bordélyház hiperaktív madámja. Ez tényleg elég kínos. Ugyanakkor megmutat valami előleget a bukás következtében alkalmazotti sorba kényszerített Cimino későbbi munkáiból. Itt látható először teljes valójában emberünk magánélete iránti, finoman szólva is fogékonysága, még inkább heves vágyakozása. Csakhogy itt még nem túl érdekes, hiszen itt arról beszél, amiről jól esik, A mennyország kapujának forgatókönyvét is teljesen maga írta, még mindent szabad, az adaptációk kora, az alkalmazotti működés még hátra van. De hát megírta az Új Tükör is, a film megbukott, öt év csend következik.

Cimino megjárta a mennyet-poklot, és az öt év ujjal mutogatás alatt komoly tapasztalatot szerezhetett a földi életről is. Neki ezután filmet csinálni már ajándékszámba ment, és úgy is élte át. A sárkány éve következett, egészen pontosan 1985-ben, s ebből minden visszaszámolható. Új Hollywood és Cimino túl voltak már mindenen. Szólhattak neki, készíts feszes akciófilmet! Nem is volt abban hiba. Ám érdekes módon itt még tökéletesen sikerült átmentenie minden rigolyáját, manírját, gondolatát, tudását, ebbe a kimondottan hivatalnoki műfajba. Cimino később igazán a sikerbe bukott bele. A sárkány éve viszonylagos sikerébe. Hőse egy pszichopata lengyel vietnami veterán, New York legjobb zsaruja. Megvan Kelet-Európa, megvan Vietnam. Nagy baj már nem érheti az embert. Lengyel szokásai, szertartásai ott kísértenek a háttérben, míg ő ideiglenes jelleggel ugyan, de padlóra küldi a triádokat, az elszemtelenedő kínai maffiát. Ciminónak sikerül mindezt – igaz, nagyon nehezen – normál filmidőn belül tartania. Sok mindent látunk pedig, felbomló, tragikus végű házasságot, A szarvasvadászból ismerős férfi-barátságot, számos lengyel és kínai temetést, nyilvánvaló utalgatásokat Új Hollywood-i előzményekre, régen volt társakra.

A botrány most már elmaradt, mondom, a darab tisztes siker, folytatódhatna a kelet-európai származású amerikai foglyok élete. A White-ra amerikaiasított nevű lengyel hős pontosan ugyanazon dolgok fogságában vergődik, mint a korábbi filmek és más történelmi korok ukrán és szlovák antihősei. Elsősorban az új haza, a nagy szabad világ fogságában. Saját rab mivoltának fogságában. Egy lejárt hit fogságában, e hit pedig nem más, mint amit naponta százszor bemond az amerikai rádió, hogy ugyanis azért kell ezerszer is pokolra menni Vietnam őserdejében, New-York-i rengetegben, hollywoodi pálmák alatt, hogy a szavak azt jelentsék, amik. Hogy igaz legyen az igazság, és egyformán vonatkozzék mindenkire, ilyen-olyan megkülönböztetések nélkül. Cimino hősei, az ezért folytatott harcokban, kivétel nélkül pirhoszi győzelmeket aratnak, az ellenség vérbe fagyva hever lábuk előtt, és ők élnek, de tépettek számos sebtől, elhagyva, elhalva hozzátartozóik, minden remény a hátuk mögött, s a film után öt perccel már tudható az is, a vérözön most sem ért az égig, az igazság ügye ismét érintetlen maradt, nincs halál, mi felérne odáig.

A film nem bukott meg – már ez is valami – csak Cimino. A botrányok elmaradtak, ezután a csöndes kudarcok kora következett. A kelet-európai csávók hazamentek, Mihál Kovács alighanem készült az elnöki szerepre, Ciminónak pedig látszólag testre szabott mutatvány következett, mely inkább önmaga, mintsem hőseinek identitásáról szólt volna, csak nem szólt semmiről, arról is rosszul. Mario Puzo regénye A szicíliai, a vak is látja, Új Hollywood valamelyik olasz-amerikai üdvöskéjéért kiált. Persze nem feltétlenül Ciminóért. Egyébként Puzo tipikus egyregényes szerző, a Keresztapa írója, és mint sokan mások, létezett és működött a nagy dobás előtt és után is. A posztkeresztapa korszak egyik magyarra is lefordított gyenge regénye, A szicíliai valami legendás szabadsághősről, bizonyos valóban élt Salvatore Giulianóról, a haramiák kapitányáról szól. Az alapregényben előfordul néhány hazalátogató szereplő a Keresztapából is, kik csupán annyit bizonyítottak, hogy az egész maffia-biznisz egyre jobban kezd szappanopera jelleget ölteni.

Ciminónak nincs sok választása, kirugdossa a Corleone családot a filmből, ám velük megy mindenki, nem marad semmi, csak Coppola hátrahagyott szicíliai díszletei, Cimino bezavarja a nemzetközi szereplőgárdát, csináljatok úgy, mint a szicíliaiak, egyetek narancsot citrommal, lőjétek halomra apátok-anyátok, reggelente húzzatok fehér inget, fekete nadrághoz. Német és francia színészek, színésznők, mehettek volna a Balkán Tourist farmotoros Ikaruszával is Szicíliába. Alvás a buszon, hűtőszekrény, üdítőitalok, alvás a moziban. Ciminónak konkrétan az égvilágon semmi nem jutott eszébe Szicíliáról, kezébe vette a könyvet, megcsinálta a filmet, semmiből semmit. Bágyadt, beletörődő bukás. Újabb, most már rövidebb szünet, és egy remake-kel beköszöntenek a bohókás kilencvenes évek.

A félelem órái pontosan olyan film, amilyet a címe sugall. B kategóriás. Még akkor is, ha A kategóriás színészek sertepertélgetnek benne. Humphrey Bogart csinált valamikor valami hasonlót, menekülő gonosztevők törnek be egy véletlenszerűen kiválasztott házba, túszul ejtik a családot, és végül eltelik valahogy a filmidő. Ugyan én el nem mesélem, naponta három ilyet látni különböző kábelcsatornákon. Az egyik szereplő egyszer bedobja Vietnamot, de a többiek még csak nem is legyintenek. A végén aztán a rendőrség legyőzi a gonoszokat egy gyors lövöldözés szűk keretei között. Ha megmozdul bennünk némi jóakarat, szóba hozhatjuk, hogy a fogságba esett család korábbi problémái hogyan befolyásolják rabság alatti cselekedeteiket, de ez csak belemagyarázás, mintha azt mondanánk, az a közös minden filmjében, hogy emberek a szereplői. A félelem órái Michael Cimino halálával zárul.

Itt végleg véget is érne a történet, amely már jóval korábban véget ért, de mindig van egy újabb film, amiben van egy rendszámtábla és előjön újra az örök fogság-motívum, mi hát kénytelenek vagyunk mégis visszatérni a régi dolgokhoz.

*

A Hajsza a nap nyomában elején csodaszép, piros Ferrari érkezik, látjuk elölről, hátulról, rendszáma helyén, Amerikában szokás az ilyesmi, egy név van kiírva: RUSNAK. Ennyi maradt az első három filmben elvérző szláv fiúkból, Amerika összezárul fölöttük. Azért vesztek oda, ami ma van, ha tetszik hamburgerért, ha tetszik a szent világszabadságért, gyönge testük ott van a nagy Amerika ház falában, hamvaikat habarcsba keverték.

A Hajsza a nap nyomában, akárhogy is nézzük, egy roadmovie, ilyen még úgy sem volt. Tizenhat éves, előrehaladott halálos betegséget hurcoló bűnöző fogságba ejti orvosát és nekivág vele az országútnak, hogy eljusson oda, ahol a navahók ősi hite szerint elmúlnak a nyavalyák, begyógyulnak a sebek, feltámadnak a holtak, a sok törődött ember révbe ér.

Szokásos roadmovie fíling, két kényszerűségből összezárt, homlokegyenest ellenkező jellem párharca, kettős fejlődésregény egy csomó stáción át, ilyet is láttunk már százat. Előbb egymás ellen, később egymásért, végül egymásba gabalyodva, ahogy az már lenni szokott. Ellenkezik minden neveltetés, ízlés, szándékok, megjelenés, de mindenről kiderül, hogy nem ér semmit. A valóság talaján érző-mozgó racionális életszemlélet hanyatt dől a mindenféle kósza pletykákból táplálkozó filléres regények lapjain keresztül terjedő dúlt hiteknek, transzcendentális maszlagok mossák le a pályáról, de úgy, mintha azok soha nem is léteztek volna, a statisztikai adatokat. És ugyanez történik viszont. A legerősebb, legtisztább hit is belerendül, amint a cáfolhatatlan bizonyságokkal lejátszott mérkőzések eredményeivel néz farkasszemet.

Az élet pedig, a valóság könyörtelen beavatkozásainak köszönhetően, előbb-utóbb véget ér, fizikai értelemben, vagy akárhogyan. A gondosan felépített amerikai életforma elmúlik, mint egy könnyű nátha, ha találkozunk egy rossz beteggel. A rossz betegség pedig akkor is, ha találkozunk egy jó orvossal. Ez a roadmovie is a halálba visz, mint a többi. Csak annyit mond, ha mond, hogy a fogság is csak akkor jó, ha véget ért. Talán épültünk általa. Talán. A Hajsza a nap nyomában egy Michael Cimino nevű rendező első filmje. Professzionálisan kivitelezett, mérsékelten érdekes darab, még akármi is következhet utána. Ha rossz jön, újra el kezdenek sokasodni a rendszámtáblák, ne adj isten jön néhány fiú Kelet-Európából, meglehet most végre egy magyar, és lesz egy csomó utalgatás, perdix perdix foglyokra. Ha jó jön, az előre úgy sem kiszámítható. Mi pedig tudjuk, hogy élt egyszer egy Michael Cimino nevű másik rendező, aki, és vele a filmstíl, amit Új Hollywoodnak hívtak, halott rég. Megtette a magáét, és lelépett.

Turcsányi Sándor

A portré először a Filmvilág 1997 októberi számában jelent meg.