Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Troy Duffy, a bostoni kékgalléros srác egy ideje már Los Angelesben dolgozott pultosként és kidobóként a J. Sloan’s nevű nyugat-hollywoodi kocsmában, plusz a The Brood nevű, haverjaiból álló rockbandában zenélt, amikor egy nap a műszakjából hazatérve azt látta, hogy egy drogdíler egy halott prostituáltat zsebel ki a lakásánál. Rettentően felháborította az eset (melyet a gyerekeit megfojtó Susan Smith ügyéhez és a ’84-es San Ysidro-i McDonald’s-os mészárláshoz hasonlított), így – lévén pszichológusra nem volt pénze – munkaszünetekben számítógép elé ült, és 1996 végére befejezte a Testvérbosszú című kultmozi forgatókönyvét. Az elsőkönyves, iskolázatlan 25 éves fickót 1997 tavaszán nem más kereste fel ujjongva a krimóban, mint a nagy hatalmú Harvey Weinstein, azzal, hogy imádja a kéziratot és egy „lélekkel teli Ponyvaregény”-nek tartja. Innentől Duffy élete tündérmesébe illő… lehetett volna. Az egykori Miramax-társelnök 15 milliós büdzsével támogatta a maffiózókat tizedelő ír McManus fivérek (feketekabátos pisztolybajnokait Duffy magából és öccséből, a szintén zenész Taylorból gyúrta) isteni önbíráskodását, 300 ezres gázsit helyezett kilátásba felfedezettjének, akinek engedte a beleszólást a szereposztásba, neki adta a végső vágás jogát, rábólintott arra, hogy a The Brood szerezze a filmzenét és egy nagylelkű gesztussal társtulajdonosként megvette a J. Sloan’s-t… Ám Troy elrontotta. Nem kicsit. Csúnyán. Aranytálcán kínálták neki a lehetőséget, amiért minden lattét keverő, pult alatt szkriptet dugdosó barista (a’lá Syd Field) az összes végtagját odaadná. A következő Tarantinóvá vagy Kevin Smith-szé avanzsálhatott volna, erre idő előtt derékba törte a karrierjét.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Rags-to-riches-to-rags-sztorit (magyarul: a szegény ficsúr gazdag lesz, aztán visszasüllyed a pórnép közé), felemelkedés-bukás történetet kapunk a rendezőktől, Tony Montanától (aki nem azonos Al Pacino kubai kiskirályával és nem is gengszterrapper) és Mark Brian Smith-től, akik a The Brood menedzsereiként, Troy kérésére dokumentumfilmesekként rögzítették író-rendezőnk reménybeli befutását. Nem telt bele sok idő, mire észrevették, hogy az Overnight (amely pedig nem keverendő Török Ferenc bróker-dolgozatával) véletlenül sem egy üstökösként emelkedő sztárdirektor-palánta nyomon követéséről fog szólni, hanem egy hatalmas lehetőség totális önszabotázsáról, melyet csakis az élet, pontosabban Troy Duffy egoizmusa írt: rise and fall story-kba való köpcös kiscézárként / kerti törpeként játszotta az eszét, Donald Trump óriáscsecsemős kirohanásai sem álltak távol tőle. A 4 éves forgatás során a saját hibáira olykor, de akkor annál fájdalmasabban ráébredő Duffy háromszor is kérte a teljes projekt berekesztését, plusz meg is fenyegette az öntömjénezésre felbérelt, lassacskán esettanulmányt filmező duót, akik mindig le tudták beszélni egyre ellenségesebb cimborájukat a sajátos making-of documentary lefújásáról, mondván, ha az ún. főnökük önként és dalolva parancsolta a saját lefilmezését, értelmetlen lenne passzolni több év munkáját.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Patrick Swayze együtt szivarozik Duffyval a kocsmában, a Boogie Nights miatt lelépő Mark Wahlberg barbecue-partin hízeleg az ígéretes kis-Tarantinónak, ugyanott John Goodman kedélyesen sörözget, a J. Sloan’s-t Emilio Estevez, Jeff Goldblum, Vincent D’Onofrio is látogatják, a Testvérbosszú excentrikus FBI-zsenijét alakító Willem Dafoe nevetve a következő jótanácsot adja pályafutása első kezdő filmesének: „Troy, fogd már be azt a nagy szádat!” Billy Connolly (McManusék apjának szerepében) vicces magánszámot nyom le, Ron Jeremy elmeséli, milyen határozottan hagyta jóvá/ vétózta a direktor egy-egy stábtag ötletét igennel vagy nemmel. Az egyik testvért megformáló Sean Patrick Flanery, alias a tévés ifjú Indiana Jones egy ponton megöleli Duffyt, míg a The Walking Deaddel befutott másik McManus, Norman Reedus lelkesen dumál a partnerével. És bár nem tűnnek fel, de négybetűs szavak kíséretében halljuk, Troy Duffy miképp vélekedik Jerry Bruckheimerről, Keanu Reevesről, Ethan Hawke-ról vagy a Smecker ügynök szerepére kiszemelt Kenneth Branagh-ről, nem beszélve Brad Pitt és Matt Damon visszautasításáról vagy arról az ominózus esetről, amikor direktorunk le akart részegedni Ewan McGregorral, ám amikor a saját alkoholizmusának ellenálló sztár nemet mondott, Duffy – szokás szerint – dühbe gurult. Vitatkozni kezdett a Trainspotting kultarcával a halálbüntetésről, a gyászos munkamegbeszélés után (amelyet egy, a mogul titkárnőjével való üvöltözés is megelőzött) pedig Weinstein rájött a tévedésére, megszakította a kapcsolatot protezsáltjával, feketelistára tette és lemondott a Testvérbosszú elkészítéséről.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
A Testvérbosszú toxikus maszkulinitást, bosszúgyilkosságot ünneplő fekete humorú rétegművé érlelődött, és az Overnightot, illetve Troy Duffy agresszivitását látva teljesen érthető, hogyan került a filmbe ennyi követendő példaként beállított szélsőséges indulat. Smith és Montana Sundance-dokuja ugyanis az Amerikai Álom inverzeként nem azt ábrázolja, hogy egy egocentrikus gigaproducer hatalomvágyból, bevételi adatoktól rettegve, karizmájával és bürokratákból felépülő siserahadával, „kreatív nézeteltérésekre” hivatkozva úton-útfélen akadályozza egy idealista, zöldfülű auteur erőfeszítéseit. Ordításokkal (lásd Duffy telefonos „meltdown”-ját a Testvérbosszút végül csak 6 millióból finanszírozó, rossz hírű Franchise Pictures egyik alapítójával, Elie Samahával), káromkodásokkal (simán The Fucking Short Version-éllovas) dúsított 82 perce során az Overnight azért válik igen szomorú tragédiává, mert Troy Duffy saját magát teszi tönkre benne a viselkedésével. Dominó-effektus lép életbe, amint színészeket, producereket vadít el magától és végül a saját barátait is hátba döfi. Egyik galádságát követi egy másik, az álomlehetőség elúszik, és csak Duffy hübrisze marad, ráadásul az egyik napról a másikra fel-, majd eltűnő csapos – innen a cím – nem a siker, pénz, csillogás hatására züllik vadbarommá. (A medencébe ugrással színesített Albert Goldman-idézet nem véletlen: az Overnight tanulsága szerint Troy bárdolatlansága mindig is adott volt, a rongyrázás csak felerősítette pökhendiségét.) Redneck Tarantinóként már a tirádáit higgadtan viselő anyja előtt lezavart balhéi és az első stúdiómegbeszélések baseball-sapkás, farmeroverállos, láncdohányos, alkoholmámoros jelenései miatt is két végén égeti a gyertyát.
Alárendeltjeivé avatja a barátait, akiket nem fizet ki, miközben többjük a lakbérre valót sem tudja előteremteni és Duffy önnön nagyságával henceg a megfélemlített, akaratgyenge, de jóravaló csapattagok – köztük az öccse – előtt. Gyűlöli az ellenvéleményt, és ha ezt a fejére olvassák, verbális ámokfutásba kezd, például egy előadóteremnyi bostoni filmiskolás előtt. Weinsteinnek ez rögtön feltűnik, és ezért mutat neki ajtót (ahogy a The Washington Post újságírója, Sharon Waxman megjegyzi: „Harvey teremtette, ő is pusztította el.”). Duffy bedől a körülötte generált hype-nak, nárcisztikusan azt hiszi, bárkivel állatként beszélhet, így, miután a lehetőségek kapui bezárulnak előtte, alkoholistaként, kivert kutyaként somfordál vissza a régi, hollywoodi kontaktok nélküli életébe.
Hősünk ráadásul leírhatatlanul ostoba: miután az 1999-es cannes-i filmvásáron – ahol Duffy úgy pöfékeli a cigifüstöt, zabál egy luxusétteremben és élvezkedik a topless csajokra, mint egy vérbeli paraszt – egy forgalmazó sem kér az übermacsó akciókomédiából, az Indican nevesincs, apró forgalmazója által megszánt filmet az egész Egyesült Államokban csak 5 (!) mozi vetíti egyetlen hétig, például a kritikailag és anyagilag is sikeres Az Álmosvölgy legendája mellett. Duffy ugyanis, aki nagy rendezőként, rocksztárként és üzletemberként definiálta magát, elfelejtette kikötni az őt képviselő ügynökségnek, a William Morrisnak, illessék jogdíjak a Testvérbosszú videós, tévés bevételeiből.
A vigilante-óda bár a mozikban nem megy nagyot, home video-piacon ellenben viszik, mint a cukrot, de a tárgyalt szerződés értelmében az irritáló Duffy, a rendezők Tonya Hardingja egy rozsdás centet nem lát az egészből – a publikum látja őt a lebontásra váró J. Sloan’s előtt magában beszélve, gesztikulálva, szegényen, kopaszon, elhízva, pultossá, festővé visszavedlett, többre érdemes pajtásai sorstársaként. (Miután a Madonnát is képviselő Maverick-lemezcég megválik tőlük, az Atlantic Recordshoz igazolnak, de a filmzenealbumukból hat hónap alatt csak 690 példány kel el, ezért újra szerződést bontanak.) Smith és Montana máig szembesülnek azzal a kritikával, hogy az Overnighttal igyekeztek lejáratni a velük szörnyen bánó rendezőt, a kifogásokat azonban egy támadhatatlan érvvel torpedózzák meg. „Bosszúfilmről” csak akkor szólhatnánk, ha Duffy – aki ingerülten el is határolódott a látottaktól – összes antiszemita, szexista megnyilvánulása a végső változat részét képezné, holott ők, akik rengeteg nyersanyag-bizonyítékot szorongattak a kezükben, tudatosan, konfliktuskerülőkként visszatartották a leginkriminálóbb pillanatokat.
Tegyük fel, hogy megnéztem és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
A filmcsináló című Chris Smith-dokumentumfilmmel ildomos nyitni. Olybá tűnhet, a Mark Borchardt nevű wannabe horrordirektort fókuszba állító munka az Overnight örvén énekli meg egy rendező kallódását, ám ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Borchardt ugyan szintén nincstelen, gyakran pohár fenekére néző lúzer, de Duffyval ellentétben egy szelíd, középnyugati, munkásosztálybeli srác, aki bár önhibája folytán kerül mindig vissza áporodott környezetébe, mégsem egy alapjaiban antipatikus, hirtelen haragú őrült. Smith és Montana, valamint Chris Smith portréi tehát ugyanazon érem két oldalát, az Amerika-mítosz tovaszállásának eltérő okait vizsgálják.
Nehéz ehhez hasonló dokumentumfilmet említeni: az Overnightot az első perctől az utolsóig Troy Duffy személyisége határozza meg, zsigeri bunkósággal sokkoló rendező-dokut pedig nem könnyű találni. Keith Fulton és Louis Pepe közös produkciója, a La Mancha lovagja egy vis maiorok, például természeti sorscsapások miatt bosszankodó Terry Gilliamet mutat be az áhított Don Quijote-projekt forgatásakor. Az Alejandro Jodorowsky-féle Dűne meghiúsulásáról szóló 90 perces doku legfőbb állítása szerint a Herbert-adaptáció az avantgárd-szürrealista víziókat ignoráló hollywoodi produceri rendszer miatt nem szökkenhetett szárba, Az álom hangja vagy a Legkedvesebb ellenségem Werner Herzog és Klaus Kinski szeretem-gyűlölöm-relációjáról gondolkodnak egy esőerdőt pusztító látnoki vízió függvényében (csakúgy, mint a hasonlóan strukturált Hearts of Darkness Coppolával) és az 1996-os Dr. Moreau szigete forgatásáról tudósító Lost Soul is az álomgyári machinációk áldozatának tekinti Richard Stanley-t. Ebbe a díszes társaságba egyrészt derekasan illeszkedik, másrészt azoktól el is tér az Overnight – semmihez nem fogható, egyszeri és megismételhetetlen élmény.
Figyelmeztetésként gyorsan tegyük is hozzá: iszonyatosan nyomasztó, tömegszerencsétlenség bámulásával felérő munka. Egy slasher réméről tudjuk, hogy fikció, a depresszíven realista Fonalak – reméljük – egy soha be nem következő atomháború következményeit boncolgatja. A Troy Duffy-k azonban köztünk járnak. Csípős nyelvek szerint az Overnighthoz folytatás is készülhetne, immár a #MeToo-hullám legelső bűnöseként páriává lett Harvey Weinsteinről.
