Harry Styles és a Nincs baj, drágám stábtagjainak megmagyarázhatatlan viselkedése, Brendan Fasser elérzékenyülése a The Whale bemutatóján, Hillary Clinton váratlan felbukkanása a White Noise premierjén – a 2022-es filmfesztivál rengeteg meglepetést tartogatott a filmrajongóknak.

Mielőtt rátérnék az öt kedvencre, szeretném kiemelni az A24 legújabb horrorfilmjét, a Pearlt, ami számomra messze az egyik legszórakoztatóbb filmélmény volt idén. Nem került fel a listára, de nagyon tetszett még a The Whale, Grosan Cristina cseh–magyar–olasz–szlovák koprodukcióban készített Hétköznapi kudarcok című filmje, a Giornate Degli Autori  idei győztes, a Wolf and Dog.

5. Master Gardener

Paul Schrader idén megkapta az életműdíját Velencében, ahol egyúttal legújabb megváltáskereső embermeséjét is bemutatatták. A történet fókuszában most is egy magának való, zárkózott, és traumatikus múltú negyvenes férfi áll, akinek a mestersége ezúttal nem taxisofőr, és nem is pap, hanem kertész.

Schrader az elmúlt évtizedekben tökélyre fejlesztette saját írói és rendezői stílusát, és ahogy Martin Scorsese fogalmazott a film vetítése előtt, sosem állt meg a fejlődésben. A film fókuszában a kertészkedés különböző metaforái állnak, és a zűrös múlttal rendelkező Narvel (Joel Edgerton) fejlődéstörténetét követhetjük végig, egy meglepően reményteli végkicsengéssel.

A Master Gardener egy ambiens hangulatú, lassan kibontakozó karakterdráma, amely nem fél hosszú és kitartott csendekkel operálni, és egy percre sem veszíti el a fókuszát a történet protagonistájának belső harcairól.

4. The Maiden

A kanadai elsőfilmes Graham Foy és csapata a Giornate degli Autori versenyprogramjának tíz legjobb filmje között szerepelt, és a végső szavazásokban csak néhány vokssal maradt alul a győztes Wolf and Doggal szemben. A történet középpontjában a gyászfeldolgozás áll, olyan unikális és kreatív rendezői megoldásokkal, ami egy elsőfilmes rendezőtől igencsak szokatlan. A film három középiskolás életútját köti össze egy tragikus esemény kapcsán, és teszi ezt olyan kohézió narratív elemekkel, amelyeket utoljára a David Gordon Green-féle George Washingtonnál éreztem.

A The Maiden persze nem hibátlan, a történet tempóját és a jelenetek kitartottságát lehet kifogásolni, de összességében egy nagyon okosan megírt, a csöndekkel nagyszerűen játszó, rendezői bravúrokkal teli film, egy teljesen amatőr és elsőfilmes színészi gárdával, akik mégis mindvégig nagyszerűen játszanak. A film legnagyobb erőssége a hangulatteremtés, illetve a gyönyörű és kreatív fényképezés. Erre a srácra érdemes lesz még odafigyelni!

3. TÁR

Todd Field legújabb drámája lélegzetelállítóan gyönyörű! A szövegkönyv friss, ütős, és zseniális dialógusokkal operál. A film a komolyzene globális világában egy elismert és sikeres női karmesterről szól: Lydia Tár-ról, aki karrierjének csúcsához közeledik, rendkívül sikeres, tagja az EGOT klubnak (azok tartoznak ide, akik Emmy-, Grammy-, Oscar- és Tony-díjat is nyertek) és épp készül életművének megkoronázására egy grandiózus Mahler 5. szimfónia felvételével, amikor a hullámok összecsapnak a feje felett, és megkezdődik egy nagyon szépen eljátszott, nagyszerűen megvágott karakterdráma.

A két és fél óra hosszúságú film kétségkívül az idei év legszebben fényképezett műve, elképesztően modern és rétegelt dialógusokkal. Cate Blanchett élete legjobb alakítását hozza, és mint vezénylést aktívan tanuló zenész elmondhatom: a filmben a karmester munkájáról, felelősségéről elhangzott mondatok mindegyike abszolút helytálló és hiteles.

A 2014-es, egyébként szintén briliáns forgatókönyvű és a zenét középpontba állító Whiplash-sel szemben ez a film hű marad az általa választott világ autentikusságához, és egy percre sem engedi el a néző kezét. A pszichológiai dráma egyetlen gyenge pontja a befejezés, ami kissé elüt az egyébként végig feszes tempójú, és rendkívül konzisztens történet struktúrájától.

2. All The Beauty and The Bloodshed

A 79. Velencei Filmfesztivál egyik legnagyobb meglepetése: az Arany Oroszlánt elhozó dokumentumfilm volt az idei év legjobb filmje, legalábbis a Julianne Moore vezette zsűri szerint. Egyértelműen az egyik legnyomasztóbb dokumentumfilm, amit valaha láttam, de rendkívül fontos és húsbavágó témákat boncolgat Nan Goldin fotóművész retrospektív perspektíváján keresztül, folyamatosan a jelenre reflektálva.

Középpontjában Nan keresztes hadjárata áll a Sackler család ellen, akik a gyógyszeriparban meggazdagodva milliók életét tették tönkre hosszú évtizedek alatt. A film egy konvencionális doku, bejátszott archív felvételekkel, narrációval, és Nan megrázó, realista és gyönyörű portréival és fényképeivel. A függőséget, bántalmazást, és sorstragédiákat közvetlen közelről megtapasztaló Nan története nem ígér megváltást, hiszen a történeteinek súlyossága nem tud a pereskedések győzelmének visszafogott eufóriájával vetekedni, de egy dologra azért képes a film: értelmet és reményt ad.

1. A sziget szellemei

Martin McDonagh újra összeállt Colin Farrellel és Brendan Gleesonnal, és az In Bruges után ismét letett egy felejthetetlen fabulát erkölcsről, barátságról és elmúlásról. Aki ismeri McDonagh munkásságát, az pontosan tudja, hogy mire lehet számítani egy új drámájánál: abszurd humor, tragikomédia, mély egzisztencialista tónus, visszafogott színészi játék, és briliáns párbeszédek.

Most sincs ez másképp, a történet szerint Pádraic (Colin Farrel) és Colm (Brendan Gleeson) több évtizede jóbarátok. Ám egy nap Colm úgy dönt, nem akar a barátja lenni, és ez végzetes következményekkel jár mindkettejük számára.

Nem tudok nem rajongani a Párnaember és A kripli zseniális alkotójáért, amikor egy ennyire egyszerű és minimalista történetcsavart vesz alapul, hogy aztán kibontsa az egészet valami döbbenetes drámává. McDonagh egyedi humora és mindig súlyos témáinak különleges egyvelege valami egészen friss és univerzális élményt nyújt a nézőnek minden egyes alkalommal.

Noha a helyszín ezúttal egy Írországban található kis község, a történet pedig  a XX. században játszódik, rengeteg a párhuzam a rendező Három óriásplakát Ebbing határában című filmjével. The Banshees of Inisherin izgalmasnál izgalmasabb témákat vet fel a karrierrel, művészi örökséggel, emberi bánásmóddal és nem utolsó sorban a barátsággal kapcsolatban, mindezt úgy, hogy a néző végignevetheti a filmet. Gyönyörű tájképek, ír népdalok, és tökéletes kémia a két főszereplő között. Mi kell még? 

Joel Kaufman