Intimitás és kreativitás, dráma és terápia egészen eredeti kombinációja születik meg Zurbó Dorottya önálló rendezésében, a Filmalap Inkubátor programjában készült Könnyű leckékben, amely egy teljes tanéven át kíséri a tizenöt évesen Szomáliából egyedül elmenekülő, és végül Magyarországon maradó Kafiya sorsát. A magyart már érthetően törő karcsú, fekete lány egy budapesti gyerekotthonban lakik, és a nyelvtanulás mellett az érettségire készül bámulatos kitartással, olyan tantárgyakból, melyek némelyikébe a magyar diákok bicskája is gyakran beletörik. A másságát külsejében is megtestesítő Kafiya egyszerre közvetlen és megközelíthetetlen, éteri jelenség; Zurbó filmje arra vállalkozik, hogy a magas, kecses, szupermodell külső, a problémákhoz való pozitív hozzáállás és látszólagos kiegyensúlyozottság mögötti mély, kibeszéletlen traumák és koravén komolyság nyomába ered. Azért lesz kiemelkedően jó munka, mert tisztában van vele, hogy dokumentumfilmesként nem elég a szereplőt és a történetet megtalálni, ha nem sikerül az ehhez leginkább illő hangütést, attitűdöt és dramaturgiát hozzáilleszteni.

A Könnyű leckék több fronton építkezik: egyszerre követi a tanév alakulását, Kafiya küszködését a kötélmászással és az életében először kipróbált úszással, az osztrák-magyar monarchia asszimilációs politikájának történetével és a szögfüggvényekkel, de a szabadidőben vállalt különféle munkáit is, legyen az húsaprítás, divatmodellkedés, képzőművészeti kiállításon való fellépés, vagy szuperhősjelmezes mozis jegykezelés. Így persze óhatatlanul rálátást nyit a külvárosi iskolák és gyerekotthonok fülledt világára, a lányanyák és gyűrött arcú, hajszolt pedagógusok jól ismert mondataira és gesztusaira, de véletlenül sem tántorodik el, hogy az iskolarendszer vagy a szociálpolitika hiányosságairól meditáljon. Azt a Kafiyát kíséri rendületlenül, aki ítélkezés nélkül kér és kap segítséget, miközben az igazán kemény csatákat nem is a környezetével, hanem önmagával kell megvívnia.

Zurbó ablakot tud nyitni arra, amivel egy ilyen drasztikus identitásváltás jár: Kafi időről időre anyanyelvén elmondott, képzeletben anyjának címzett vallomásai azt ismertetik fel, ahogyan a múlt, a gyerekkor, a szomáliai identitás, a saját kultúra és vallás nem vehető le és akasztható szögre, mint egy nagykabát. Elhagyásuk olyan veszteség és trauma, melyet éppen a készülő film segít feldolgozni azáltal, hogy egyszerre szolgál naplóként, dokumentációként és anyjának soha elküldeni nem mert vallomásként. Kafiya, a Könnyű leckék főszereplője így lényegül át alkotótárssá: történetként adja át magát, egyúttal önkifejezési csatornává alakítja a filmformát, megérti a benne rejlő lehetőséget, és beépíti saját útkeresésébe, gyászmunkájába, annak a traumának a feldolgozásába, amit az elszakadás, az otthon és a család túl korai elvesztése jelent.

Zurbó Dorottya (…) filmjében ott dolgozik a megtalált módszer, a lírai finomsággal vegyes dramaturgiai- és formaérzék, a saját dokumentumfilmes hang és a határozott témaválasztás. (…) a Könnyű leckék felbecsülhetetlenül fontos munkát végez azzal, hogy a kulturális másságokat áthidalva, nézőivel felismerteti az idegenben az ismerőst. (Margitházi Beja kritikája először a Filmvilág 2018/10-es számában jelent meg.)

A költőnő

Az Abu Dhabiban futó tévés vetélkedő egy kicsit más, mint a többi, önjelölt énekesek vagy táncosok helyett költők versengenek a zsűri előtt, és van, aki erre kíváncsi is, a helyszínen biztos (a férfiak és nők természetesen szigorúan elkülönítve), de állítólag a tévében is. Női induló eleve ritka, az pedig még ritkább, hogy egy költőnő szavalja el a legmerészebb verseket a teljes mezőnyben. A Milliók Költőjébe az arab világból mindenhonnan érkeznek versenyzők, Hissa Hilal pedig azt a Szaúd-Arábiát képviseli, ahol még mindig nagyon nem jó nőnek lenni. Hissa is csak nikábban léphet színpadra (a selejtezőben még burkát viselt, biztos, ami biztos, de kiderült, hogy abban fel sem tudja olvasni a verseit a papírról), de ha már eljutott oda, akkor a háztartásvezetés nehézségei helyett a nők kiszolgáltatottságát, a patriarchátus árnyoldalait, és az olyan szélsőséges jelenségeket énekli meg, mint a fatva. A zsűrinek és a közönség többségének tetszik a bátorsága, de miután a nyugati sajtó hősként kezdi ünnepelni, megérkeznek a halálos fenyegetések is.

Stefanie Brockhaus és Andy Wolff rendezők egyrészt megmutatják, Hissa kommentálásával, pontosan, hogyan is zajlott a műsor, másrészt a nő mindennapjaiba is belepillanthatunk. Tanulságos látni a (látszólagos?) ellentmondást Hissa színpadi énje, vakmerősége és aközött, ahogy mondjuk leteremti a lányát, amiért az autóban nem takarta el rendesen az arcát. Nincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezze a komplett rendszert (a versenyen való részvételhez is kellett újságíró férje és a tágabb család beleegyezése), de valószínűleg nem is akarja. A kritikáját mint mélyen hívő muszlim fogalmazza meg, és a játékszabályokat is elfogadja (azért egy ponton elpanaszolja, hogy valójában már nincs praktikus oka a nikáb vagy a burka viselésének), valószínűleg ennek is köszönhető, hogy megúszta élve a 15 perc médiahírnevet. (BS)