Amióta a filmművészet létezik, azóta dilemma, milyen mértékben ábrázolható a testiség a filmvásznon. A moziban elcsattanó csókok egyes társadalmi csoportok emancipációjának állomását jelentették. A Méltányosság Politikaelemző Központ sorozatának új részében a filmes csókok és a társadalomtörténet, illetve az emancipáció összefüggéseit mutatjuk be.
A filmtörténet első csókjelenetére meglehetősen korán, egy évvel a kinematográf feltalálása és a Lumière fivérek általi bemutatása után, 1896-ban sor került: ez a decens csók, vagyis inkább puszi William Heise A csók című alkotásában csattan el. Ez a 18 másodperc évtizedek forradalmával ért fel. A nézők felháborodtak az intimitás nyílt bemutatásán, és az alkotás jelentősen befolyásolta a római katolikus egyház elítélő álláspontját a mozival, mint az erkölcstelen tömegszórakoztatás intézményével kapcsolatban. Az egyház cenzúrát kiáltott. Holott ahogyan Bíró Yvette írta erről a csókjelenetről, „gyengéd, poétikus gesztus volt ez, ahol inkább a gesztus sziluettje érvényesült, mint maga a csók fizikai aktusa.” Senki nem tudhatta, hogy ez a csókjelenet, amely mából visszanézve visszafogottnak tekinthető, elindít egy karriert: a testi szerelem, az intimitás és a szexualitás ábrázolását.
Szemérmetlen témák
A filmbéli szerelem és szexualitás lassú elfogadottá válásával egyre több csoportközi intim viszony ábrázolására került sor. Eleinte természetesnek számított, hogy egyrészt kizárólag heteroszexuális testi szerelem került a nézőközönség elé, másrészt pedig, hogy a „suba subával, guba gubával” népi zamatú bölcsessége jegyében nem ábrázoltak olyan testi szerelmet, amely lebontotta volna a rasszok közötti határokat. A két háború között ritka volt, hogy fehér férfi fekete nővel (vagy, urambocsá, fekete férfi fehér nővel) csókot váltson a filmvásznon. Ha ilyesmi történt mégis, akkor az véletlen vagy erőszak eredménye volt, vagy pedig a fehér művelt úriember adta a csókot egy társadalmilag alacsonyabb rangú nőnek, de ez utóbbi is inkább a helyzetkomikum eszköze volt. A testi érintkezésből tehát, legalább egyik fél részéről, hiányzott a szerelem érzése, és ilyen módon az egyenrangúság. Ez csak a II. világháborút követően jelent meg, amikor már a rasszizmus egyre kevésbé volt tartható.
A prüdéria, a faji előítélet és a társadalmi status quo fenntartásának igénye sokáig gátolta a filmeseket. Az Egyesült Államokban a feketék és fehérek elkülönítése olyan természetesnek számított, hogy az I. világháború idején komoly megütközést keltett a hátországban, amikor híre ment, hogy fekete bőrű amerikai katonák barátságot, sőt szexuális kapcsolatot ápolnak fehér bőrű, szőke francia nőkkel. A faji szegregáció támogatói attól tartottak, hogy a fekete bőrű katonák megmámorosodnak a szabadság és egyenjogúság érzésétől a déli és középnyugati lelkészek által „feslett” erkölcsű, új Babilonként lefestett Európában. Nem csoda, hogy sokáig tabunak számított a fekete-fehér szerelmi kapcsolat. A mozi szemérmessége azért is nehezen érthető (látszólag), mert a szépirodalomban már régen utat tört magának a más bőrszínű hősszerelmes, gondoljunk a fekete Othellók, mulatt Horatiók és indián Uncasok sorára.
A „fajilag” kevert családfa inkább egzotikusnak számított a romantika író- és költőkultuszában: az ünnepelt Puskin és az idősebb meg ifjabb Alexandre Dumas fekete ősökkel rendelkeztek, de ezt nem kellett takargatniuk. Sőt, a szalonokban ettől csak még érdekesebbé váltak. Puskin novellát is szentelt etióp származású anyai dédapjának, Nagy Péter szerecsene címen. Igaz, az alkotók nem léphettek át egy határt: James Fenimore Cooper például úgy szőtte az Utolsó mohikán cselekményét, hogy Uncas, a bátor, önfeláldozó indián legény, aki Munro ezredes lányait védelmezi a vad rengetegben, véletlenül sem az angolszász típusnak jobban megfelelő, azaz szőke Alice, hanem féltestvére, a fekete hajú, és félvér Cora iránt táplál hamvas érzéseket. Mindazonáltal a felvilágosodás az ember veleszületett morális és jogi egyenlőségének tételezésével, a romantika pedig az egzotikum iránti vonzódással, az elvágyódás hangulatával sokat tett azért, hogy lassan megrendült a Nyugat-centrikus világkép. A filmművészet a vizualitás élményével betetőzte ezt a folyamatot, amennyiben láthatóvá tett bizonyos csoportokat a filmen (pl. melegek), illetve olyan témákat, amelyeket addig a polgári közönség elfojtott (pl. különböző bőrszínű emberek közötti testi szerelem).
A meleg szerelem témája
Az első meleg szerelem 1916-ban jelent meg a filmvásznon, a Vingarne című svéd filmben, amelyben egy meleg szobrász és leszbikus modellje is szerepel. Nem is telt el olyan hosszú idő az első csókjelenet óta! 1924-ben ezt követte a német Mikaël című film. Mindkét alkotás a svéd Herman Bang regénye alapján készült. Az Egyesült Államokban az 1969-es New York-i Stonewall-lázadás után került az afroamerikai, indián polgárjogi mozgalmak és a diákmozgalmak után napirendre a LMBTQ közösségek emancipációs mozgalma. A rendőri erőszak ellen tiltakozó több száz meleg férfi és nő a „meleg hatalom” jelszót skandálva rontott a Stonewall melegbár közönségét önkényesen vegzáló detektívekre és a rohamrendőrökre, átvéve a fekete radikálisok „fekete hatalom” jelszavát. A jelszóból aztán a „meleg büszkeség” lett.
A lázadás után az amerikai filmművészet is intenzíven reagált a meleg témára. Talán az jelzi szimbolikusan a melegek befogadását az amerikai társadalomba, hogy 2005-ben olyan film került a mozikba (Túl a barátságon), amely a tradicionális amerikai népi figura, a cowboy világában mutatta be a gyengéd meleg érzelmet. Az amerikai férfiasság szimbóluma, a cowboy, a vidéki „kemény pasi” prototípusa sem maradt érintetlen tehát Hollywood új trendjétől. Mindemellett a film szép tablója egy letűnő világnak, ahol az ember még a vad természettel harmóniában él, és a barátság meg hűség értékét még nem kezdte ki a nyereségvágy. A Túl a barátságon sikeresen egyesítette Amerika megkopott westernmítoszát a meleg szerelem emancipálásával.
1931-ben már leszbikus csókot (mi több tanár-diák leszbikus csókot!) is láthattak a nézők. A Lányok az intézetben című német film 1931-ben, a gazdasági válság közepén született, amikor már horogkeresztes zászlók alatt masíroztak a német városok utcáin a barnaingesek, de az átlag német nagyvárosi polgár még mindig fülledt erotikával és kabaréhangulattal kívánta túltenni magát a nehézségeken. A film rendezője és a forgatókönyv alapjául szolgáló regény szerzője is nő: az előbbi Leontine Sagan, az utóbbi pedig Christa Winsloe, aki egyébként a jelentős mecénás, lapszerkesztő és író, Hatvany Lajos báró felesége volt. Winsloe hamar rájött, hogy férje, Ady Endre barátja és támogatója, a Nyugat egyik alapítója nem csak a modernista irodalomnak, hanem a szoknyának is rajongója. A válás után az ambiciózus írónő Berlinbe költözött. Regénye, amelyet saját nevelőintézeti évei ihlettek, jól illett a weimari köztársaság szabad szellemű kulturális közegébe, és nem kerülhette el, hogy filmet készítsenek belőle.
Az 1931-es Lányok az intézetben volt az első példa a weimari köztársaság idején a leszbikus szerelem ábrázolására. A legrosszabbkor, hiszen már az aszfaltokon dübörögtek az SA- és SS-legények csizmái. Az új rezsim zsargonja szerint „dekadens”, „fajgyalázó” műveket máglyára vető és bezúzó nácik tüzet okádtak erre a filmre, amely egy bentlakásos tanintézeten belül ábrázolta egy diáklány és a megértő tanítónője szenvedélyes szerelmét. A német nő nem ilyen, harsogták a barnainges erkölcscsőszök. Hanem tiszta, erényes, és feláldozza magát a népének, a Volknak! Sagan egyenesen Nagy-Britanniáig menekült a náci terror elől, Winsloe pedig Franciaországba ment, ahol 1944-ben az ellenállás mártírja lett.
1958-ban ismét filmre vitték a Winsloe-féle történetet, Lányok egyenruhában címmel. Ennek a francia-NSZK koprodukciónak több magyar kapcsolódása is volt, túl a szerző családi kötődésén. A rendező nem kisebb személyiség volt, mint Radványi Géza, Márai Sándor öccse. A főszereplő pedig nem más volt, mint mindannyiunk Erzsébet királynéja, pontosabban a Sisit megformáló Romy Schneider, aki az ábrándos diáklány, Manuela von Meinhardis szerepében csókot adott a szelíd, megértő Bernburg kisasszonyt játszó Lili Palmernek. A két háború között mindinkább látványossá váló leszbikusság tehát szépen lassan meghódította a mozikat is.
A leszbikusság mint téma iránt persze a heteroszexuális férfiközönség is érdeklődött. A kora újkori és újkori társadalmak elnézőbbek voltak a nő-nő, mint a férfi-férfi homoszexuális viszonnyal kapcsolatban. Előbbi típusú kapcsolat könnyebben rejtegethető volt (pl. úrnő-szobalány, úrnő-ápolónő viszonyrendszerben, ahol a másik testének megérintése természetes cselekvés), és egyébként is, a nők között mindig több intimitást, testi érintést fogadtak el, mint az egyenrangú férfiak világában. Ám a film egy szenvedélyes diák-tanár szerelemről is szól, ami még a leszbikusságnál is érzékenyebb tabunak számított. Mellesleg Romy Schneiderről azóta is hiszik is, nem is, hogy a biszexuális szerelemnek hódolt (állítólag egy pszichiáternőnek kijelentette: „Egyszer majd csak nőkkel fogok élni”). Romy Schneider lénye a német közönség számára örök Sisi hercegnővé merevedett. Többek között ezzel a filmmel veszítette el a német közönség konzervatívabb ízlésű, a Heimatkunston felnövekedett részének szimpátiáját.
Magyarországon 1982-ben készült először film a leszbikus szerelemről. Makk Károly Egymásra nézve című alkotása a termelőszövetkezetesítés témáját kötötte össze a leszbikus szerelem nyílt színen történő ábrázolásával. Ez a méltatlanul keveset játszott film tragédiával végződik: a hősnőt, Szalánczky Éva újságírót, aki cikksorozatot írt a téeszesítés erőszakos módszereinek leleplezésére, lelövik a magyar-jugoszláv határon. Az újságíró halála szimbolikusan jelzi a rendszer mozdíthatatlanságát.
Csókkal a szabadság útjain
A különböző bőrszínű emberek közötti csókolózás filmes ábrázolása lakmuszpapírként mutatta be, hol tart a faji emancipáció. Az Egyesült Államokban a szegregáció hívei még az 1950-es években is őrizték hadállásaikat. Egy olyan országról van szó, ahol a 19. század derekán elfogadott volt a rabszolgaság Délen – és ahol elfogadott volt a durva rasszizmus, még Északon is! Nem csoda, hogy az első csókjelenetre fehér-kínai viszonylatban az 1930-as években, fehér-félvér viszonylatban az 1950-es években került sor.
Mikor történt filmen az első fehér-fekete csók? Ezt nem is olyan könnyű eldönteni. Ha a fizikai aktusról leválasztjuk a szándékosságot, akkor, bármilyen meglepő, Edwin S. Porter 1903-as filmjét tarthatjuk aranyérmesnek. A film jelenetében egy vonaton ülő fiatal férfi teszi a szépet a vele együtt utazó hölgynek, aki megunva az úriember ostromlását, egy sötét alagútban helyet cserél a fekete szolgálóval. A fehér férfi így a fehér hölgy helyett annak szolgálóját csókolja meg lopva. A helyzetkomikum finoman utal a feketék társadalmi állása és a fehérek világa közötti mély szakadékra. Minden mozinéző tudta, hogy normális esetben egy fehér férfi, ha úriember, nem csókol meg egy fekete nőt, aki nálánál alacsonyabb társadalmi státusszal rendelkezik. A film tehát pontosan bemutatja a maga naiv, humoros együgyűségével, hogy 1903-ban elképzelni sem tudtak fekete és fehér csókváltást másként, mint a puszta véletlen (és/vagy, ami itt nem jelenik meg, az erőszak) eredményeként.
Az amerikai képernyőn az első „igazi”, tehát mindkét fél által kívánt filmes fekete-fehér csókra (amely nem összedörgölődzés volt, nem is erőszak vagy véletlen eredménye) egy évvel a nevezetes, Lyndon B. Johnson által aláírt 1964-es emancipációs törvény elfogadása után került sor. Sokan ugyan azt hiszik, hogy a Star Trek című sci-fi sorozat egyik, 1968-as epizódja volt az első film, amelyben szándékosan és kitakarás nélkül csókot válthatott egymással a fekete és fehér bőrű szereplő (nem mellesleg jól jelzi a korszakot, hogy számos déli államban a helyi televíziós csatornák nem voltak hajlandók levetíteni ezt az epizódot). Ám Kirk kapitány és Uhura hadnagy csókváltása előtt már egy 1965-ös filmben, Guy Green Fekete-fehér című alkotásában egy vak fehér lány csókolózik egy afroamerikai fiúval. Igaz, a rendező ebben az esetben azzal tompította a fekete-fehér kapcsolat ábrázolását, hogy mégiscsak egy fizikai állapota miatt kiszolgáltatott lányra osztotta a faji előítéleten túllépő heroina karakterét. Hosszú időbe telt, amíg markánsan angolszász, nordikus külsejű, minden tekintetben egészséges lány vagy nő testi kapcsolatba léphetett fekete férfi partnerrel.
Szeresd az ellenséget!
A film segítséget nyújthat a régi ellenségek kibékítési folyamatában. A japánokkal szemben sokáig élő ellenszenv lassan oldódott az Egyesült Államokban. 1957-ben már eljutott oda az amerikai film, hogy a Marlon Brando által alakított Gruver őrnagy szerelmes csókot válthatott egy japán lánnyal a Szajonara című filmben. Ráadásul ebben az esetben az amerikai szereplő Japánban állomásozó katonatiszt volt, míg japán szerelmese táncosnő, ami szimbolikusan az alá-fölérendeltségi (katona-civil) viszonyt jelezte.
Hosszú ideig kényes témának számított a német-francia vagy német-belga viszony a II. világháborús német megszállás következtében. Ismeretes, hogy a háború után kollaboráns nők tízezreit nyírták kopaszra az ellenállók, mert német katonával folytattak nemi viszonyt. 2015-ben brit-francia-belga-kanadai koprodukcióban tévéfilm készült Iréne Némirovsky Francia szvit című regényéből, amely egy francia asszony, Lucile Angellier és egy német katonatiszt, Bruno von Falk szerelmét mutatja be. A regény érdekessége, hogy az eredetileg öt kötetre tervezett mű soha nem készülhetett el, mert az ukrajnai zsidó születésű Iréne Némirovskyt a németek Auschwitzba hurcolták és meggyilkolták. Még 2015-ben sem kis bátorságra vall tárgyszerűen, előítéletek nélkül nyúlni a francia nők és német katonák kapcsolatának tárgyához. Csak remélni lehet, hogy ezt az alkotást mielőbb eljut a magyar nézőkhöz is, hiszen a megszállás és a kollaboráció története ma is fehér, jobbár tabusított kérdés. Az alkotás érzékenyen ábrázolja a két ellenséges oldalon álló ember, Lucile és Bruno viszonyát. A francia család először ellenségesen fogadja a német tisztet, aki azzal lepi meg a háziakat, hogy nem az a barbár, akit várnak, ellenkezőleg, udvarias, kulturált, és zongorázni is tud. Lucile fokozatosan leveti ellenkezését. Mindeközben persze az asszony választás elé kerül, hiszen szűkebb ismerősi körét is sújtja a német megszállás.
Mint látható, a nyugati filmekben már régóta nem számít tabunak a másság bemutatása, akár testi szerelem formájában. Az esendő emberi sorsok és a remek történetek együttesen hozzájárultak a nézők empátiára neveléséhez.
Paár Ádám
