Január 26-án mutatják be a mozik Vranik Roland (Fekete Kefe, Adás) új filmjét, Az állampolgárt, főszerepben egykori menekültekkel.
Szinopszis: Az ötvenes évei végén járó afrikai Wilson (Dr. Cake-Baly Marcelo) politikai menekültként él Magyarországon. Évek óta biztonsági őrként dolgozik, és legfőbb célja, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot, ehhez azonban le kell tennie az alkotmányos alapismeretek vizsgát, melyen folyamatosan megbukik. Mari (Máhr Ágnes), a magyar-történelem szakos tanárnő segít felkészülni Wilsonnak az állampolgársági vizsgára, és tanulás közben egymásba szeretnek.
A harmadik főszereplő Shirin, a menekült perzsa lány, akinek egyetlen esélye a túlélésre, ha névházasságot köt egy magyar állampolgárral. Wilson szolidaritásból a Marival közös lakásukban bújtatja Shirint, de a helyzet tarthatatlanná válik: a férfi választás elé kerül, döntenie kell a menekülttárs iránt érzett felelősség és a szerelem között.
Dr. Cake-Baly Marcelo személyes története legalább olyan érdekes, mint a karakteréé. A tovább után ez olvasható.
„Bissau-Guineából jöttem, 1958-ban születtem. Ma Budapesten élek, forgalomirányítóként dolgozom. Amikor egy afrikai vén kecske vezeti a villamost, az vagyok én.
Anyám tanító volt, édesapám – európai kifejezéssel élve - békítő bíró feladatot látott el a törzsi társadalomban. Vitás esetben hozzá fordult a falu. Talán a magyaroknak nem egyértelmű a törzsi társadalom jelentése. Bár az ország ötszáz éven át nyugatosított portugál gyarmat volt, bizonyos népcsoportok, például a balanta törzs tagjai a saját kolóniájukban maradtak vidéken, és a tévéből jól ismert, afrikai falvakban éltek, szalmával fedett házakban.
1962-ben kitört a függetlenségi háború Bissau-Guineában a portugálok ellen, akkor lett vége a gyerekkori idillnek. Abban a törzsi társadalomban, amiben éltem, nem volt szegénység. Önellátó gazdálkodások voltak, nem a pénzt gyűjtötték. A háború alatt két részre vált az ország. A portugál városok lakóira és függetlenségi szimpatizánsokra. A gerillák az erdő felé menekültek, köztük az én szüleim is ott húztak fel egy bódéházat. Egyik nap délelőtt jött négy portugál repülőgép, szétbombázták a falut. A közvetlen szomszédságban az egész családot megölték. Volt egy három éves kisfiú, akinek a bőrt leszakították a fejéről. Súlyosan megsérült, de láttam, hogy még él. Felkaptam az ölembe, és elszaladtam vele a függetlenségi partizánok vöröskeresztes táborába, ott ellátták, csökkentették a fájdalmat. Mondták, hogy a bőrrel nem tudnak mit kezdeni, csak Szenegálban, a függetlenségi kórházban van erre felszerelés. Akkor, ott, 16 évesen pontosan tudtam, hogy ezt a gyereket el kell juttatnom minél hamarabb Szenegálba. Négy napig cipeltem a hátamon, egy Duna-méretű folyón is átjutottunk valahogy, de sikerült.
Akik a bombázásokat túlélték, titokban megszervezték az életet maguk körül. Például a partizánok az erdőkben elindították a saját iskoláikat, amelyekben guineai történelmet tanították, nem az államilag kötelező portugál történelmet. Az analfabetizmus felszámolását is megkezdték. Én is, négy évesen fogtam a táskát, elmentünk egy nagy fa árnyékába, csináltunk helyet és ott lett az iskola. Általános iskola nyolcadik osztályos szintig tanítottak. Tizenkét évig tartott a háború, nem csitult, 14 éves korában minden fiú beállt az önkéntes hadseregbe. Én is. ’73 vége felé létrejött Szenegálban egy internátust, egy bentlakásos iskola a tehetséges fiataloknak, én is odakerültem. Ott nevelték ki azokat a diákokat, akik kikerültek Európába ösztöndíjjal. 1974-ben, a háború után, hazamehettünk Guineába, a függetlenség front átszervezte a régi portugál iskolákat, és akkor ott folytattam a tanulást. A háború után ajánlottak egy mezőgazdasági mérnöki ösztöndíjat Németországba, de mire jelentkeztem, már csak Magyarországra volt hely. 1976-ban, 18 évesen jöttem ide, a szüleim tanácsára, a bizonytalanságból. A Hámán Kató Közgazdasági Szakközépiskolában letettem az érettségit, közben kollégiumban laktam, Zuglóban. Hárman jöttünk Bissau-Guineából, még hárman Közép-Afrikából, összesen hatan voltunk külföldiek az egész iskolában a 3-400 gyerek között. Semmiféle rasszista megjegyzés, verekedés nem volt. Letettem az érettségit, majd felvételiztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre.
Kollégista voltam, nagyszerű barátaim lettek. A barátnőim is hazavittek bemutatni, a családok szeretettel fogadtak. Diploma után eredetileg haza akartam menni, hogy a hazámat támogassam a tudásommal, de közben itt megismerkedtem a leendő feleségemmel, aztán megszületett a fiam.
1985-ben egy nagy magyar banknál helyezkedtem el. Szerettek a kollégák, de a jogi osztály folyton kifogásolta, hogy külföldi nem dolgozhat magyar pénzzel. A főnököm elnézést kért, kirúgott, aztán elhelyezett egy ingatlankezelő cégnél a gazdasági igazgató mellett. Akkoriban még nem jutott eszembe az állampolgárságot is kérvényezni. A szocializmusban nem nagyon volt kirekesztés, csak a bürokratikus, hivatalos kirekesztés. Volt munkavállalási engedélyem, tartózkodási engedélyem, letelepedési engedélyem, diplomám – nonszensz volt az egész helyzet. A bürokrácia bugyrai – nekem Az állampolgár erről is szól.
1988-ban eldöntöttem, hogy hazamegyek, megbeszéltem a feleségemmel, hogy megnézem, milyen körülmények vannak otthon, el tudnék-e helyezkedni a szakmámban. De otthon már senki nem ismert, a vezetői állásokat kiosztották a haveroknak, hasonló volt a helyzet, mint Magyarországon. Akkor beiratkoztam a brüsszeli szabadegyetemre, hogy honosítsák a magyar diplomát. Reggel nyolcra elmentem egyetemre, déltől pedig feketén dolgoztam egy étteremben estig, ez ment három évig, a családom nélkül, aztán visszajöttem.
A rendszerváltás után ért pár megaláztatás is, főleg a munkakereséseknél. Nem nekem szóltak személy szerint, inkább a bőrszínemnek, a származásomnak, de attól még nehéz volt feldolgozni. Naponta küldözgettem a szakmai önéletrajzomat és a diplomámat különböző közgazdász pozíciókra, be is hívtak, de ha személyesen megjelentem, akkor már megváltozott a szemlélet. Vagy kiröhögtek, vagy diszkréten megmondták, hogy a végzettségem megfelel és a magyar nyelvvel sincs probléma, de ők magyarokat keresnek. Szereztem könyvelői diplomát is, hátha segít, de azzal sem kellettem. Volt olyan hely - ez már 2000 után történt -, ahol a szemembe megmondták, hogy ne viccelődjek itt, és miért nem tettem fotót az önéletrajzomra.
Pedig 1995 óta már magyar állampolgár is vagyok. A filmbeli állampolgársági vizsgához képest az én vizsgám könnyebben ment, hiszen a magyar történelmet én már az egyetemen megtanultam, de az állampolgárság ügyintézése 4 évig tartott.
2003-ban újra megnősültem, 2004-ben megszületett a lányom, a fiam akkor már a Műszaki Egyetemre járt. Anyagilag csődben voltam, nem tudtam a végzettségemmel elhelyezkedni. Akkor találtam egy hirdetést, hogy a BKV metróvezetőt keres. Bekopogtam az ajtón, hogy, jelentkeznék. Rám nézett az ügyintéző, és azt mondta, hogy maga úgysem tudja ezt megtanulni, és az ajtóra mutatott. Bementem a központba, ott mondták, hogy villamosvezetőnek jelentkezhetek. Most tizenkettedik éve vezetem a villamost közgazdász diplomával.
Akkor jött a film az életembe. Az állampolgár. Vranik Roland utánam futott az utcán, nem volt valami bizalomgerjesztő, éppen kopaszra volt borotválva a feje, kapucnis pulcsiban volt, lihegett és megkérdezte, hogy menekült vagyok-e. Nem volt túl könnyű az első 5 perc, de aztán nagyon megszerettük egymást. Nagy bátorság volt Rolandtól egy senki által nem ismert, hatvan éves, afrikai amatőrre bízni a címszerepet, ezért külön szurkolok a filmnek, bízom benne, hogy szeretni fogják és abban is reménykedem, hogy esetleg kapok még egy szerepet.
