Rokhsareh Ghaem Maghami filmje egy afgán menekült lányról szól, akinek minden vágya, hogy rapper lehessen. A filmesek forgatás közben úgy döntenek, hogy segítenek Sonitának, és megmentik attól, hogy a család pénzért kiházasítsa őt. Az iráni rendezőnővel a 13. Verzió Nemzetközi Emberi jogi Dokumentumfilm Fesztiválon beszélgettünk. (A filmet november 12-én, szombaton 18:15-től lehet megnézni a Toldi moziban.)
Filmvilág: Hogy van Sonita mostanában?
Rokhsareh Ghaem Maghami: Sonita még mindig az Egyesült Államokban él, ahol jövőre fejezi be a középiskolai tanulmányait. Továbbra is rappel, miközben jogi pályára készül. Szinte magától értetődő, hogy az emberi jogi terület érdekli, és már most sokat tesz azért, hogy a gyerekházasságok ügyében változások történjenek. A filmmel ő is sokat utazik, de Afganisztánban azóta nem járt, hogy a segítségünkkel eljött onnan. Azt mondja, hogy tanult emberként szeretne majd visszatérni, hogy érdemben is hozzájárulhasson az ország újjáépítéséhez.
FV: Hogyan találtál a témára?
RGM: Az unokatestvérem szociális munkás annál a gyermekvédelmi szervezetnél, amely a filmben is szerepel, és amely segített Iránban a papírok nélkül élő menekült kamaszlánynak. Ő jelezte, hogy van egy tehetséges fiatal a védencei között, aki rapper szeretne lenni és szüksége volna a támogatásra. Segítettem abban, hogy Sonita zenei képzése egy ismerősöm révén elkezdődjön, és szépen lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Kezdetben eszembe sem jutott, hogy filmet szeretnék csinálni róla, de egy idő után természetesnek tűnt, hogy csak ő lehet a következő témám. Úgy kezdtük a munkát, hogy a rendező és az operatőr is én voltam egy személyben, a többi stábtag csak később csatlakozott a csapathoz. Szerencsére sikerült olyan partnereket találnom, akik hasonlóan elkötelezettek voltak abban, hogy ez a film elkészüljön, így Sonita a bizalom és elhivatottság légkörében megnyílhatott nekünk.
FV: Mi volt a legnagyobb kihívás a film készítése közben?
RGM: Sokszor egyszerűen nem forgathattunk, mert egyáltalán nem lehetett, vagy mert nem volt meg az engedélyünk. Az ország elhagyására feljogosító papírok intézése közben például nem készíthettünk felvételt, pedig az is érdekes folyamat volt. Semmiképp nem akartuk kockáztatni, hogy Sonita megkapja a szabadságot jelentő útlevelét. Rejtett kamerát nem használhattunk, mert Afganisztánban mindenhol átkutatták a holminkat, ráadásul az amúgy sem illett volna a film stílusához. Afganisztánban egyébként általában azt érzi az ember, hogy veszélyben van. Ezt az interjút november 11-én csináljuk, de nézd csak meg a tegnapi híreket. Tegnap öngyilkos merénylő hajtott Mazar-i-Sharifban a német konzulátus épületébe, aminek következtében hat ember meghalt és sokan, köztük gyerekek is megsebesültek.
FV: A forgatás egy pontján beavatkoztál a történet alakulásába. Megváltottad Sonitát, hogy a családja ne adja el a vőlegényjelöltnek. Hogyan hoztad meg ezt a döntést?
RGM: Dokumentumfilmesként komoly morális kihívást jelent, hogy az alkotó szemlélő maradjon vagy ténylegesen részt vállaljon az események alakításában. Azért azt be kell vallanom, hogy a mai napig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az állítólagos kérő valóban létezett-e. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a lány családja egyszerűen megérezte, hogy ebből a helyzetből, vagyis a filmezésből és a filmesek jelenlétéből pénzt lehet csinálni, így megpróbálkoztak egy blöffel. Az igazságot ezzel kapcsolatban azóta sem tudtam kideríteni, az viszont biztos, hogy Sonitát a rokonai előbb-utóbb mindenképp visszavitték volna Afganisztánba. Ott pedig egy ilyen lánynak semmi esélye sincsen, ülhetett volna otthon, mindentől elzárva. Iránban akárhogy is, de magára talált, a teheráni gyermekvédelmi szervezet pedig rengeteget segített neki ebben.
FV: Azért az iráni filmtörténetben nem teljesen idegen az a gesztus, amit tettél a beavatkozással…
RGM: Ez tulajdonképpen igaz. A mi filmjeinkben hagyományosan sok ilyen példa van. Elég megnézni Kiarostami munkáit, ott aztán egy percig sem tudhatja az ember, hogy amit lát, az éppen fikció vagy valóság. Ő például mestere volt ennek a módszernek. Én a teheráni egyetemen tanultam filmkészítést, ezért valószínűleg öntudatlanul is mélyen magamba építettem ezeket a mozgóképes struktúrákat.
FV: Hogyan kezeli Irán az afgán menekültek kérdését?
RGM: Ez egy régóta húzódó ügy, ami majd negyven éve, a Szovjetunió afganisztáni háborúja óta akut kérdés. Ma becslések szerint nagyjából 3 millió afgán él az országban. Folyamatosan érkeznek hozzánk, és a menekültek gyerekei már Iránban születnek. Iránban azonban csak akkor kaphat állampolgárságot valaki, ha az édesapja iráni, ami jellemző eljárás a térség sok országában. Az Iránban született afgánok így mindig másodrendű lakosok maradnak, ezért gyakran jobbnak látják, ha a szebb jövő reményében elindulnak Európa felé. Európában sokszor afgánnak vallják magukat akkor is, ha korábban Iránban éltek, ezért megtörténhet, hogy amikor visszatoloncolják őket, életükben először lépnek Afganisztán földjére. Ők egy kemény országba kerülnek, amit ráadásul soha nem láttak előtte. Azért van pozitív változás is: tavaly óta például ezek a gyerekek is látogathatják a rendes iráni iskolákat, ami eddig lehetetlen volt. Szerintem ez komoly előrelépés.
FV: Miért választasz jellemzően művészeket a filmjeid főhőseinek?
RGM: A filmjeim kivétel nélkül olyan emberekről szólnak, akik self-made művészek. Általában nagyon nehéz körülmények között indulnak, de kemény küzdelem árán megvalósítják önmagukat. A Cyanosis című filmem például egy férfit mutat be, aki az utcán ül és fest, a Going Up the Stairs főszereplője egy nő, akit 9 évesen férjhez adtak, és 50 felett jött rá, hogy valójában festőművész. Ekkor kezdte kiteljesíteni az életét és megélni az elmaradt gyerekkort, a képei is tele vannak a gyermeki bájjal. Ezeknek az alkotóknak a helyzete sokkal rosszabb az enyémnél, mert én tanulhattam, a családom támogat abban, amit csinálok. Az ő harcaikban mégis magamra ismerek, az énem olyan részére, ami kifelé talán kevésbé látványos. Dokumentumfilmesnek lenni egyébként sehol sem egyszerű, ez egyáltalán nem könnyű és nem éppen jól fizetett munka.
FV: Bahman Ghobadi Perzsa macskák című filmje szintén illegalitásban zenélő fiatalokról szól…
RGM: Iránban hatalmas az underground kulturális élet. Nem csak (női) rapperek működnek, de aktívak a rockbandák, és mindenféle egyéb zenei irányzat is. Susanne Regina Meures filmje, a technoszcénából inspirálódó Raving Iran szintén nemrég került a mozikba. Sonita zenéjét az internetnek és főleg a feminista portáloknak köszönhetően már elég jól ismerik, de mivel ő a perzsát heráti akcentussal beszéli, inkább Afganisztánban népszerű. Azok a problémák, amikről énekel – mint például az eladott gyereklányok ügye –, ráadásul eleve nem Iránban jellemzőek.
FV: A filmed nagy siker a nemzetközi fesztiválokon, de mi a helyzet abban a két országban, ahol játszódik?
Iránban jelen pillanatban sajnos nem mutathatom be, mert tiltva van, hogy a nők szólóénekesként kezdjenek karriert, film pedig pláne nem készülhet ilyen lányokról. A történet végén az Egyesült Államokban Sonita a kendőjét is leveszi, aminek az ábrázolása szintén nem elfogadható. Ha Afganisztánba vinném a filmet, más gondok is adódnának. Nem túlzás, hogy abban az országban jelen pillanatban semmilyen vetítési infrastruktúra nincsen. Nincsenek mozik, nincsenek befogadó helyek, legfeljebb követségek és néhány egyetem. Egyszerűen képtelenség lenne elérni a közönséget.
FV: A másik nagy téma, amivel foglalkozol, az animációs dokumentumfilm. Miért éppen ez?
RGM: Az egyetemi mesterképzésen animációval foglalkoztam, ebből írtam a szakdolgozatomat is, ami azóta megjelent könyvben. Az animációs dokumentumfilm szerintem óriási kihívás, az egyik legizgalmasabb forma a kortárs mozgóképes trendekben. Éppen azt bontja le, ami a dokumentumfilmek lényege, a realitást, az itt és most hitelességét. Ha ilyen filmeket készítünk, szembesülnünk kell a műfaj legalapvetőbb kérdéseivel. Mitől hiszi el a néző azt, amit lát? Hogyan érti meg élő szereplők nélkül, hogy mi van a képen? Mikor válik az animáció dokumentummá egyáltalán? Ha valami újat szeretnénk csinálni, ez az irány nagyon jó választás, de sok bátorság is kell hozzá. Tapasztalataim szerint a hagyományos televíziós műsorkínálatba az ilyesmi már nem igazán fér bele. A dokumentumfilmes csatornák meglepően konzervatívak, ragaszkodnak bizonyos sémákhoz, ami nem hagyományos, az nem illik az elképzeléseikbe, nem is vállalják a bemutatását.
FV: Sok női rendező dolgozik mostanában Iránban. A nőiség mennyiben meghatározó a munkád során?
RGM: Nálunk több a női rendező, mint Hollywoodban. A statisztikák szerint a játékfilmesek 20%-a, a dokumentumfilmesek 35%-a nő. Persze minden nő feminista bizonyos értelemben, hiszen ki dolgozna saját maga ellen. Én viszont nem akarok direkt módon harcolni a női jogokért, amúgy sem hiszek abban, hogy az aktivizmus önmagában nagyon hatásos lehet a filmvásznon. Szerintem a nézőnek a karakterrel kell mennie, abba kell beleszeretnie és akkor lesz értelme a történetnek is. Baloldali családból jövök, a neveltetésemnek köszönhetően nagyon érzékeny vagyok a szociális kérdésekre, így amit tudok, megteszek a mozi segítségével. De a Cyanosis például egy férfiról szólt, akit a felesége és az anyja, vagyis éppen a nők traumatizáltak.
Barkóczi Janka
