Két dologban voltam biztos tegnap este a Kongresszusi Központ előtt a világ legviccesebb emberének első magyarországi fellépésére várva (és közben celebszpottinggal múlatva az időt): a csalódás kizárt, és az is, hogy emberünk (majdnem) annyira meg legyen illetődve, mint mi magunk.

Az első pontot illetően nem is tévedtem, Louis CK az angolszász stand up legnagyobb sztárja, lassan egy évtizede van a csúcson, és a kifáradásnak semmi jelét nem mutatja (illetve mégis, de az a műsor része). Arra viszont, hogy szentimentális lenne, vagy hogy különösebben érdekelnék a saját gyökerei, eddig semmi nem utalt, magyar származásáról (nagyapja, Székely Géza innen vándorolt ki Mexikóba) nem beszélt, a rögtönzés, a közönséggel való kommunikáció pedig soha nem volt az ő műfaja. (Sok stand-upossal ellentétben a hecklereket, a nézőtérről beszólogató önjelölt viccesnézőket is utálja, a centire lekottázott műsorba nem férnek bele ilyen intermezzók.)

A papírforma tehát azt ígérte, hogy feljön a színpadra, előadja azt, amit az európai turné előző állomásain (Berlinben, Prágában, Amszterdamban és Prágában többek közt), majd elköszön egy „Thank you, Budapest”-tel. Ehhez képest úgy tűnt, tényleg fontos neki, hogy pont nálunk fejezi be az európai körútját, megkérdezte, hogy hány magyar van a közönségben, a nagyapjáról és a kivándorlásáról szóló résszel nyitott, elmesélte, hogyan és miért változtatta meg a nevét, majd a budapesti taxisokon is élcelődött egy sort. Hízelgésről persze nem volt szó, „visszatérését” a „weird” kifejezéssel jellemezte, merthogy mégiscsak furcsa érzés álló ovációt kapni egy olyan országban, amelyből a (zsidós származású) nagyapját elüldözték. „És most itt vagyok, hogy elvigyem a pénzetek.”

Ami ezután következett, az sem több, sem kevesebb nem volt a jól megszokott CK-minőségnél. (Erről bővebben: itt.) A témákat illetően a korábbiaknál talán egy kicsit szélesebb spektrumon mozgott, de igazán elemében továbbra is akkor van, amikor saját magáról, a gyereknevelésről, az öregedésről értekezik kíméletlen (és nyilván szándékosan provokatív) őszinteséggel. Nehéz persze elhinni, hogy 8 évvel ezelőtti válása óta CK minden egyes nap ballábbal kel fel, és hogy körülrajongott sztárként is még mindig olyan szarul érzi magát a bőrében, mint fiatal, tizenkettőegytucat humoristaként, de ez a szerep már az imázsa része. Louis olyan, mint egy gengszterrapper, aki a gettóból Beverly Hillsbe költözve is ugyanazokat a témákat pörgeti, csak éppen ő továbbra is hiteles, mert a pesszimizmus prófétájaként neki helyettünk is szar. Tudjuk és értjük, hogy miről beszél. És ettől utána egy kicsit mindannyiunknak jobb. Köszi, Lajos. (Baski Sándor)

Louis CK legsötétebb órája

Élmény volt látni itthon az amerikai stand-up regnáló szupersztárját: Louis CK annyira magabiztosan uralja ezt a rendkívül nehéz színpadi formát, hogy az teljességgel lehengerlő. Gazdagon rétegzett, nagy műgonddal kidolgozott, sokdimenziós produkciójában kirajzolódott egy olyan gondolkodó ember, aki még George Carlinnál is pesszimistább: cinizmusa a nihilizmus felé kacsintgatott, témaválasztásában pedig az emberi egzisztencia árnyékos oldala dominált alkalmanként kollektív, de jellemzően személyes nézőpontból. A nála fiatalabb hallgatóságot valószínűleg még nem szembesítették ilyen kíméletlenül a szeretet törékenységével, a halállal vagy épp a gyerekvállalás nehézségeivel. CK ugyanis meztelenre vetkőzik, és a humor erejével bevilágítja pszichéje azon sötét zugait is, amelyektől mások az arcukon jeges rémülettel menekülnének. Amennyiben Bill Hicks a remény prófétája volt, Carlin pedig az örök kritikus, akkor CK a budapesti fellépése alapján az elkerülhetetlen apokalipszis apostola. A magyar származású, nagyformátumú művész persze még a totális kilátástalanság megfestésekor is rendkívül vicces, ugyanakkor nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen ars poeticával nem úgy végzi-e majd, mint neves kollégája, Robin Williams. (Teszár Dávid)

Felszabadulás

Egyedül állva a színpadon, egy szál mikrofonnal a kézben másfél óráig folyamatosan röhögtetni egy többségében más nyelven, más kultúrában szocializálódott közönséget az bizony elképesztő teljesítmény. Tudtuk persze, Louis CK az egyik legnagyobb, évek óta a csúcson, nyilván nem véletlenül. A profizmusra, a minőségre lehetett számítani, az élőben kapott élményre viszont nem lehet felkészülni, hiába néztük agyon a rögzített cuccait. CK valami olyasmit tud, amit tényleg csak a zsenik: miközben egy teremnyi ember hahotázik körülötted, a közösségi élmény közepette mégis egészen intimnek érzed ezeket a történeteket. Bár a magyar gyökereit taglaló bevezető tényleg amolyan „csak itt, csak most, csak neked” dolog volt, a poénok akkor ütöttek igazán, mikor a saját félelmeit és gyengeségeit tárta elénk. 

Akár ténylegesen átélt élményekből és depresszióból, akár tudatosan előásott és táplált frusztrációkból merít ihletet, CK maró cinizmusa őszintének hatott és éppen ezért lehetett terápiás hatású. Ez az ember a színpadon a legsötétesebb gondolatait osztja meg velünk, olyanokat, melyek nyilván bennünk is felmerülnek, csak épp szégyelljük, elfojtjuk, elhallgatjuk őket. A monológ így áttört és képzeletbeli párbeszéddé vált, CK kíméletlen poénjai pedig a folyamatosan nevető közönséget (is) felszabadították. Innentől pedig teljességgel lényegtelen, mennyi itt az imázs és hogy ez egy aprólékosan kidolgozott, kontinenseken utaztatott műsor. A CK-hatás élőben sokkal intenzívebb és áthatóbb: aki ott volt tegnap, az nemcsak kisimultabban és könnyebben, de egy picit kiegyensúlyozottabban távozott. Tessék majd még erre jönni és lehet szólni a kollégáknak is, mert erre az érzése nekünk bizony elég nagy szükségünk van! (Huber Zoltán)