Számítani lehetett rá, mégis váratlanul érkezett a hír, mint a rossz hírek általában. Carlo Pedersoli, azaz filmsztárként Bud Spencer sajnos már távolról sem volt fiatal, sokkal inkább örökifjú. 80 felett is aktív, értelmes és érzékeny emberként egyre többször nyilatkozott kórházi ágyból, egyre többször jött álhír a haláláról, túl sokat tudtunk már a betegségeiről is, miközben pár évvel ezelőtt valósággal újjászületett íróként, óriási sikert aratva a magyar rajongók körében is életrajzi köteteivel.

És ha már a magyar rajongóknál tartunk: valószínűleg kevés olyan ország van, ahol annyira meghatározó a Bud Spencer-filmek hatása (persze elsősorban a Spencer-Hill produkcióké), mint a miénk. Generációs jelenség, akárcsak az Antall József halála miatt megszakított Kacsamesék-adás, igen, de jóval több is annál. A jelentős sportsikerekhez hasonlóan a Bud Spencert szerepeltető vígjátékok is valamiféle közös nevezőt jelentenek nálunk, amit az is bizonyít, hogy a nagy mesterműveknek még a századik ismétlésével is meg lehet nyerni a csatornák nézettségi versenyét. És ahogy a jelentős sportsikereknél, itt is elenyésző az ellendrukkerek száma. Ebben a pillanatban valószínűleg kevesebben vannak, mint valaha. A Spencer-vígjátékokat könnyebb utálni Spencernél magánál, ő ahhoz túl szerethető volt.

Szerethető volt filmsztárként (mi elsősorban így ismertük), de távolról sem kizárólag. Carlo Pedersoli ritka sokszínű figura volt, aki több területen is képes volt a csúcsokat ostromolni –először sportolóként, aztán sikeres vállalkozóként, majd színészként, végül memoárszerzőként, és ennél még sokkal több minden érdekelte, zenétől repülésen át a saját találmányokig. Terence Hillhez képest amatőr színész volt, akit elsősorban a megjelenése tett érdekessé a rendezők számára (nem mellesleg közéjük tartozik Fellini és Altman is), ám ez még távolról sem lett volna elég ahhoz, hogy statisztából, később mellékszereplőből önállóan is népszerű sztárrá váljon. Szemben az olyan – egyébként ugyancsak tehetséges – kollégáival, mint a hasonló megjelenésű Paul L. Smith vagy Mario Brega, Spencer veleszületett szórakoztatói adottságokkal rendelkezett, aminek csak egyik megnyilvánulási formája volt a film, és ez érdekes módon magukból a filmekből is kiderül (ld. a visszatérő zenés betéteket, melyek közül néhánynak szerzője is volt).

Egy tehetséges rendező (Clucher, Corbucci, Fondato stb.) a született szórakoztatót zseniális, az understatement legszebb, Buster Keaton-i hagyományaihoz méltó komédiássá tudta varázsolni a vásznon. Sokan kárhoztatták egykor ezeket a vígjátékokat (vélt) blődségük és infantilizmusuk miatt, ám az idő nem őket igazolta. Az európai vígjáték történetében Spencer és Hill párosa önálló fejezet lesz, legjobb közös munkáik és jópár szólóban jegyzett alkotásuk ugyanúgy fenn fog maradni, mint a nagy elődök, Stan és Pan (azaz Laurel & Hardy) ma már klasszikusként emlegetett művei. Már önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy elismerjük Spencer szerethetősége mellett filmszínészi adottságait is, csakhogy ő a vásznon is képes volt a sokszínűségre. Saját magáról mindig mint ügyetlen „kényszerszínészről” beszélt, aki a szerencsének köszönhet mindent, de ezt inkább tudjuk be a kötelező szerénységnek. Bud Spencer érezte a drámát, a komoly pillanatokat is, és akik igazán ismerik az életművét, észrevették ezt – nem csak a Különben dühbe jövünk igazi „dühbe jövős” epizódjában, hanem a Sötét Torino, a Four Flies on Grey Velvet vagy a Dalok a paraván mögül megfelelő jeleneteiben is.

Most ugyan leírtam pár filmcímet – köztük az egyik legkedvencebb filmemét –, de talán feltűnt a Kedves Olvasónak, hogy korábban csak emlegettem a nagy Spencer-komédiákat, konkrétan azonban egyet sem neveztem meg. Ez nem véletlen. Azt hiszem, aki képes volt idáig elolvasni ezt az írást, úgyis tudja, melyik filmekre gondolok, fölösleges címekkel dobálózni. Mi, akiket kisebbfajta csapásként ért a gyerekkori kedvencnél jóval többet jelentő Bud Spencer halála, nem tehetünk többet, mint hogy ma ezek közül a filmek közül néhánynak a sokadik újranézésével emlékezünk rá. Ez a minimum.

És ha most ezek közül a filmek közül lennénk az egyikben, méghozzá a Tigris oldalán, amint bejelenti a szomorú halálhírt egy nagy térkép előtt állva, nem mondhatnánk mást, mint hogy:

Nagyon nagy kár érte. Ő volt a legkiválóbb ügynök.