Bud Spencer végtelenül cool. Bud Spencer végtelenül gáz.

Szeretett hazánkban mindkét kijelentés maradéktalanul igaz, mindössze annyi számít, kit kérdez meg az ember. Mert Spencer (és persze Terence Hill) nevét bizony mindenki ismeri Magyarországon, és keveseket hagynak hidegen. A Bud Spencer-filmek rajongótábora óriási, a Kincs, ami nincs 172. ismétlése bármikor lenyomja egy zsírúj Sandra Bullock-gigasiker tévés premierjét, ami természetesen sokakat ki is akaszt, és elsősorban nem az immár Oscar-díjas (muhaha!) művésznő (MUHAHAHA!) rajongóira gondolok.
Főleg a sznobok szemében végtelenül gáz Spencer, Hill és a hozzájuk hasonló clownok, ami színész és szerep összekeverésére vezethető vissza. A Carlo Pedersoliként született urat nem túl meglepő módon nagyon sokan legismertebb karakterével, a folyton verekedő, lassú felfogású medvével azonosítják, így őket már az is meglepetésként érheti, hogy a "buta bunyós" önéletrajzot ír, az pedig különösen, hogy egykori sztársportolóról, olimpikonról van szó, aki mellesleg nyelveket beszél, diplomákat szerzett, ír, zenél, vállalkozik, feltalál etc. Akárhogy is nézzük, Pedersoli-Spencer kalandos életű, figyelemreméltó figura -- már az is kisebb csoda, hogy világsztár lett (közel 40 évesen, "tehénszemekkel", láthatóan kopaszodva, egy szumóbirkozó alkatával), és akkor még bele sem lapoztunk a remek anekdotáktól hemzsegő életrajzi könyvébe. Amint ezt is megtettük, két dolgot kell megállapítanunk: 1) a belelapozás nagyjából egyenlő a kiolvasással 2) ez éppen annyira jó, amennyire rossz.

Jó, mert Bud Spencer olvasmányosan, szellemesen ír, túlnyomórészt érdekes témákról, önéletrajza szabályosan olvastatja magát. Rossz, mert ez a könyv nagy betűvel, széles sorközzel, gazdagon szabott margóval is éppen csak 200 oldal, vagyis egy kiadós délután alatt el lehet olvasni úgy, hogy még marad idő Az ördög jobb és bal keze valamelyik részére a híradó előtt. 80 kalandos év mindössze 200 oldalon?

Persze olvasónként eltérőek az elvárások. Jómagam azok közé tartozom, akik egyetlen Spencer-filmről is szívesen olvasnának ennyit, nem hogy a maestro teljes életéről és filmes pályáról, de azoknak, akik átfogó képet akarnak egy sztár felemelkedéséről és tündökléséről, valószínűleg ez is tökéletesen megteszi. Én sem mondanám magam elégedetlennek, hiszen amit kaptam, teljesen rendben van, a gond éppen azzal van, amit nem kaptam (nem is ígérték ugyan, de örültem volna neki): hosszabb kitekintések az egyes filmekre, részletesebb beszámolók a forgatásokról, a visszatérő alkotótársak jellemzése, az éppen csak megpendített témák kifejtése (pl. Fellini szerepajánlata).

Ehelyett egy "Találkozás egy fiatalemberrel"-szerű, de jóval pozitívabb végkicsengésű kerettörténetbe ékelt szövegben Carlo Pedersoli megosztja velünk a gondolatait és visszaemlékszik mozgalmas élete főbb eseményeire, nagyvonalúan megfeledkezve egyes részletekről, pl. politikai szerepvállalásáról. Nem mintha különösebben érdekelne Spencer és Berlusconi kapcsolata, de egy bekezdést azért kaphatott volna, ahogy pl. az is, tényleg ő volt-e Robert Altman első jelöltje Bluto szerepére a Popeye előkészítésekor, vagy éppen hogy konkrétan mennyi szerepe volt a könyvben közreműködőként feltüntetett Lorenzo de Luca-nak az írásban (csak besegített, vagy tulajdonképpen minden sor az ő munkája?).

Maga a kézirat tehát összességében megfelel a legfontosabb elvárásoknak, jól olvasható és valóban összefoglalja Spencer életét (a sztárrá válás előtti időszak leírása egyszerre izgalmas és hiánypótló), továbbá én készségesen elfogadom azt az érvelést is, hogy a magamfajta fanboyok/mozisták elégedjenek meg az egyszer majd biztosan elkészülő Bud Spencer-monográfiával, ám még ennyi engedékenységgel sem tekinthetünk el a magyar kiadás hibáinak megemlítésétől. Tény, a kiadvány megjelenése gusztusos (bár szerény véleményem szerint a komoly, idős Bud arcképével díszített borító kisebb tévedés, az "igazi" az alatta található keményfedeles változat), és a szöveggel sincs mindaddig különösebb baj, amíg előtérbe nem kerülnek a filmek, akkor viszont egyértelműen borul a mutatvány.

Sajnos a filmmel foglalkozó hazai könyvek többségét nem hogy a konkrét téma szakértője, de még egy általános filmes fogalmakat, gyakran előforduló neveket ismerő és jól használó szerkesztő sem olvassa el a nyomdába kerülés előtt, aminek a következményeit aztán nem nehéz kiszúrni a végeredményen. Ez alól sajnos nem kivétel a Különben dühbe jövök sem. Néhány példa kifejezetten dühítő elírásokra és torzításokra: E. B. Clucher neve következetesen "Clucker"-ként szerepel; az Aranyeső Yuccában finoman szólva nem "egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figuráról" szól; az Ezer pofon ajándékbára vonatkozó mondat maga a katasztrófa, mivel a fordító nem vette észre, hogy a második fele már Bud egy másik filmjére, az Ötszemélyes hadseregre vonatkozik (mellesleg ezt Ötfős hadseregként adta a tévé nemrég). Ezekhez képest már szinte csak apróság, hogy a "nagy Carlo Rimbaldi" valójában Rambaldi, az ördög jobb keze itthon nem Trinitá néven ismert, a "szerzői" jelző bizonyos alkotók és művek előtt nehezen értelmezhető, az Olliként emlegetett Oliver Hardy itthon Pan névre hallgat, William Goldman Maratoneta című műve valójában a Maraton életre-halálra, "Antony" Hopkins keresztnevében van egy 'h' is... Nehéz elhinni, hogy ne lett volna olyan személy, akár egyszerű Spencer--Hill-fanatikus Magyarországon, aki nem javítja ki ezeket a hibákat akár ingyen is, ha megkérik rá. Persze nem kizárt, hogy az idős Bud Spencer kavart össze mindent, és két segítője (de Luca és az olasz szerkesztő) sem szúrta ki az öles butaságokat, de nem valószínű. A könyv többi részéből egy friss gondolkodású, művelt, szerény, szinte szemérmes, filozófiai kérdések iránt is érdeklődő úriember képe bontakozik ki, aki ráadásul egy percig sem tagadja filmes vagy valós bunyókhoz-balhékhoz kapcsolódó múltját, de távolról sem ezt tartja a legfontosabbnak (és nem véletlenül).

Így aztán bármennyire is megerősíti az önéletrajz a magyar lakosság jelentős részének azon álláspontját, hogy Bud Spencer végtelenül cool (hogy mást ne mondjak, "a barátunk titokban költő"), nem sokat tud tenni azok meggyőzése érdekében, akik inkább a "végtelenül gáz" verzióra szavaznak. A kiadó mentségére szóljon, utóbbiak akkor sem vennék a kezükbe ezt a kötetet, ha egyetlen árva hiba se lenne benne, és Spencer életének minden egyes fontosabb vonatkozását maradéktalanul feldolgozná. Vagy éppen az életük múlna rajta.

A szerző az alábbi címeken elérhető hosszabb írásban már megemlékezett a Spencer-Hill párosról. (Az esetleges hibák vagy a nehézkes fogalmazás kapcsán OD mentségére szóljon, hogy fiatal volt még és kellett a pénz.)

Bunyó ítéletnapig: 1 2 3 4