Crimewave – USA, 1985. Rendezte: Sam Raimi. Producer: Robert J. Tappert. Írta: Ethan Coen, Joel Coen és Sam Raimi. Zene: Arlon Ober, Joseph DoLuca. Fényképezte: Robert Primes. Szereplők: Louise Lasser, Paul L. Smith, Brion James, Sheree J. Wilson, Bruce Campbell és mások.
Élőszereplős játékfilm ilyen közel még nem került a rajzfilmhez (igen, tőlem szedték a magyar DVD-kiadáson olvasható idézetet), ennek tudatában egy időre felejtsük is el minden idők legjobb Spielberg-imitátorát, Mr. Robert Zemeckist, valamint a közkedvelt Roger Nyulat.
Sam Raimi második alkotása és első „elveszett filmje” nem keveri az animációt a színészekkel készült felvételekkel, és nem is az élőszereplőkkel felvett jeleneteket animálja (lásd a Ralph Bakshi-életművet). Raiminél ezúttal nem csak Bruce Campbellből lesz Tapsi Hapsi, screwball dramedyba oltott film noirja gyakorlatilag minden egyes szereplőjét megfelelteti valamelyik Bolondos dallamok-figurának, majd az egészet nyakonönti az imádott Three Stooges burleszkjével. A végeredmény nem remekmű ugyan, de legalább egy kifejezetten szerethető film. Imádnivaló kudarc, rosszult mixelt műfajkoktél, zseniális tudósok balul elsült kísérlete, vagyis a tökéletes kultuszfilm-alapanyag.
A forgatókönyvet három ma már legendássá vált figura követte el, akik akkor még éppenhogy ígéretes fiataloknak számítottak: a Coen-testvérek – még a Véresen egyszerű jelentős kritikai és méltányolható anyagi sikere előtt – a film noir iránti olthatatlan szerelmüket élték ki a forgatókönyvben (azóta is gyakorlatilag a noir előtti tisztelgés adja életművük gerincét); Raimi pedig – Campbellen kívül – őrült vizuális stílusát és slapstick-imádatát hozta e házasságba a Gonosz halott[ak]diadala után.
Az alkotóknak nem ez volt az első közös munkája (Joel Coen álnéven már a Gonosz halott[ak] vágásában is részt vett), és távolról sem az utolsó. Raimi később triggerhappy gangsterként cameózott A halál keresztútjánban, valamint besegített A nagy ugrásba is mint a második stáb rendezője és társíró, Joellel pedig együtt szerepeltek John Landis Kémek, mint mijében (marcona biztonsági őrökként engedték be B. B. King elé William Prince-t és Bruce Davisont, ami már önmagában is poén: a két nyüzüge nerd nem tipikus gorilla-alapanyag).
Landis neve viszont nem csak e cameo alapján juthat eszünkbe a világszerte Crimewave-ként ismert mozi kapcsán. Az ő első nagy sikere, az Animal House cíművígjáték-klasszikus változtatta meg alapjaiban hét évvel korábban a filmzeneszerzők hozzáállását a vígjáték műfajához (amellett, hogy a mai napig ez a film szolgáltat alapanyagot és ötleteket gyakorlatilag minden tinivígjátékhoz). A kis hazánkban Party zóna címen meggyaláz forgalmazott komédiaklasszikus előtt maestro Elmer Bernstein olyan filmeken csiszolta képességeit, mint A hét mesterlövész és A nagy szökés, ám a vígjátékkal nem nagyon próbálkozott korábban. Az Animal House zenéje a maga korában azért volt úttörő és eredeti, mert meg sem próbált vicces lenni – éppen azáltal vált ellenállhatatlanul találóvá és humorossá, hogy nagyon is komolyan (túl komolyan) alájátszott a gyakran abszurd humorú jeleneteknek (elég csak a nyitó képsorok alatt hallható, méltóságteljes és visszafogott muzsikára gondolni, ami kb. mindent előrevetít, csak a film cselekményét és hangulatát nem). Bernstein és Landis ezzel az „ellenpontozós” megoldással – kis túlzással – iskolát teremtettek.
A Crimewave egyik hibája ennek megfelelően pont az, hogy a zene túlhangsúlyozza a képek rajzfilm-jellegét, ráerősít arra, ami már önmagában is elég abszurd, próbára téve a néző türelmét. A film viszonylagos kudarcának egyik oka tehát adott: a régi komédiák és horrorok iránt egyaránt lelkesedő, némileg hasonló pályát befutó Raimi és Landis a zene szerepében mintha nem értenének egyet. A folyton szóló, Tom és Jerry-ihletésű muzsika legalább annyiszor nyúl mellé, mint ahányszor növeli a képek élvezeti értékét, jelentősen rontva ezzel az összhatást. (Tegyük hozzá, Raimi mindezért közvetlenül valószínűleg nem is felelős, lásd később.)
A másik ok, amiért Landis neve eszünkbe juthat, teljesen eltérő jellegű. Az ő egyik fiatalon elkövetett forgatókönyve hallgatott – a 2001: Űrodüsszeia egyik párbeszéd-részlete nyomán – a See You Next Wednesday címre. Ezt a kamaszként kitalált projektet a rendező a mai napig nem valósította meg, ám minden alkalommal, amikor a szkriptből egy ötletet felhasznál valamelyik filmjéhez, jelzést hagy: valamilyen formában (pl. felirat) megjelenik a kész alkotásban a „Találkozunk jövő szerdán!”-mondat.
Coenék és Raimi ugyan hasonlóan egyértelmű jeleket nem nagyon helyeztek el a filmjeikben, mégis mindannyian visszatértek azóta valamilyen formában ehhez a korai, elfeledett alkotáshoz. A testvérpár egyik legnagyobb sikere, a Fargo például kölcsönveszi a Crimewaveben debütáló balfasz bűnözőpáros ötletét: mindkét filmben egy nagydarab erőszakos állat és egy kicsi patkányképű hülye az események motorja. A félresikerült bűncselekmény (általában emberrablás) ötlete folyamatosan visszatér az életműben: a Véresen egyszerű, az Arizonai ördögfióka, A nagy Lebowski, Az ember, aki ott sem volt, a Betörő az albérlőm, de bizonyos szempontból még A halál keresztútján is ezt a témát járja körül. A Véresen egyszerűvel rokonítja még a filmet a falak be- és áttörésének ötlete is: ami ott egyszerre képtelen és vérkomoly, itt egy nyilvánvalóan a jeles rajzfilmes elődöket idéző balett-karikatúra részévé válik.
Raimi esetében a Crimewave leginkább előtanulmánynak tekinthető a későbbi Evil Dead-folytatások, illetve a Gyorsabb a halálnál stílusához és humorához. A környezet és a korszak ábrázolása, illetve néhány karakter (az ismét csak tenyérbemászó mellékszereplőt alakító Bruce Campbell és – részben – a lúzer főszereplő) alapján rokonítható még a Coenek és Raimi legfontosabb közös projectjével, A nagy ugrással is, de ebben a műben akad már egy hangsúlyos, „See You Next Wednesday”-szintű utalás is az elfeledett elődre, méghozzá a Hudsucker név visszatérésével (a Crimewave-ben a börtönt, A nagy ugrásban a szinte börtönszerű vállalatot hívják így).
Mindebből persze nem derül ki, milyen banánhéjon csúszott el – vitathatatlan érdemei ellenére – a Crimewave, azaz pontosan miért bukott meg csúnyán a bemutató idején.
Az alacsony költségvetés biztosan nem segített, de ezen mindhárom alkotó túltette már magát korábban: a Gonosz halott[ak] és a Véresen egyszerű egyaránt bagóból készült, mégis kiállták az idők próbáját, sőt, valójában már a maguk idején jelentős sikert arattak.
A leginkább illetékes, Mr. Samuel Marshall Raimi a muzsika elhibázott használatára, valamint a vágásra szokott hivatkozni, ha véletlenül szóba kerül a téma (nem jellemző). Előbbiről már szóltam fentebb, és ebben a tekintetben a rendező (ön)kritikája nem tűnik takarózásnak: valóban érezhetőek a problémák a zene körül, ami nem is meglepő, miután a score csak részben a rendező által eredetileg választott Joseph LoDuca (Gonosz halott[ak]-trilógia, Necronomicon) szerzeménye, a maradék a stúdió által szerződtetett régi függetlenfilmes játékos, Arlon Ober (Raul a terítéken) munkája.
A kész filmből ugyan nehéz pontosan megállapítani, hogy a stáblistán feltüntetett supervising editor mit és hogyan vágott ki, illetve át, de az alkotók hasonló jellegű filmjeit ismerve (leginkább az Arizonai ördögfióka és a Gonosz halott[ak]-folytatások jutnak az ember eszébe) valószínű, hogy leginkább az understatementen alapuló, „fapofájú” humort nyomta el a mindent eltúlzó slapstick javára. Raimi első választásának, Kaye Davis vágónak már csak az Gonosz halott[ak] 2-ben nyílt lehetősége tehetsége bizonyítására, a kassza kezelői ugyanis kíméletlenül lecserélték a Michael Kelly–Kathie Weaver párosra (jelképes, hogy a Warner rajzfilmek humorát idéző mozin a felsőbb beavatkozásnak köszönhetően Kelly személyében egy olyan vágónak kellett dolgoznia, aki később a Disney stúdió rajzfilmjeinek tömegén csiszolja majd a tehetségét).
A további, kevésbé fontos okok, amelyek miatt a rendező megtagadja e munkáját, gyakorlatilag a szokásosak: „kreatív differenciák” a stúdióval (ez csúcsosodott ki az eredeti vágó és zeneszerző lecserélésben), rossz hangulat a forgatáson (szellemjárástól kábítószer okozta hisztikig sok mindent megesett ott), forgatókönyv-átír(at)ások, utóforgatás, no és kísérletek Bruce Campbell kiiktatására. Mindenki Ash-e először, de távolról sem utoljára úgy járt, mint később például a Darkman főszerepével: a producerek nyomására lecsúszott a főszerepről, pedig a képességei meglettek volna hozzá. Raimi kénytelen volt egy mellékszerepet megnövelni csak azért, hogy barátja vászonra kerülhessen, és persze – szokás szerint – akadtak feladatai a kamera mögött is.
A rendező minden magyarázata ellenére ennyi még nem lenne feltétlenül elég a kudarchoz. Az anyagi bukást ugyan megmagyarázhatja szinte bármi (pl. hogy a kész filmre egyszerűen nem voltak kíváncsiak az emberek, ami az elhibázott marketingnek köszönhetően ebben az esetben maradéktalanul igaz volt), ám készültek már vitathatatlan remekművek szűkös költségvetés és jelentős stúdió-nyomás mellett is, legrosszabb esetben pedig az alkotó teljesen megtagadhatja a munkáját, ahogy Raimi utóbb meg is tette az Alan Smithee-ként jegyzett Hülyébbnél is hülyébb esetében. Az alkotók visszaemlékezése szerint a filmmel kapcsolatban semmi sem stimmelt, ami érthető vélemény a kudarc okán érzett keserűség miatt, de nem feltétlenül kell hitelt adnunk neki, annyira azért messze nem rossz a helyzet. Akkor viszont mi lehetett a probléma?
Foghatjuk a dolgot a színészekre, de „sajnos” többségük kiválóan hozza a formáját. „Rájátszanak” ugyan, ez azonban hozzátartozik a lényeghez: a Tex Avery-sen, Fritz Freleng-esen, korai Tom és Jerry-sen kibomló jelenetekben szükség van a megelevenedett Dodó Kacsát idéző alakításokra, ráadásul a színészek viszonylagos ismeretlenségük ellenére cseppet sem tehetségtelenek vagy kezdők:
- A néhai Brion James B-filmes veterán, emlékezetes volt Robert Altman A játékosában, Ridley Scott Szárnyas fejvadászában, egy sor más kiváló alakítása mellett.
- A sajnos már szintén elhunyt Paul (L.) Smith magát Bud Spencert majmolta Ferdinando Baldi humoros spagetti westernjeiben (nem is rosszul), de volt ő már minden idők legrémisztőbb börtönőre is az Éjféli Expresszben, vagy éppen Mel Gibson partnere a Maverick – Halálos pókerben.
- Louise Lasser Woody Allen egyetlen olyan színész házas-, illetve élettársa, aki nem lett világsztár a saját jogán, pedig Mr. Konigsberg szélesfogú ex-múzsája cseppet sem tehetségtelen, inkább csak rossz szerencséjű komika. És még így is szerepelt a Banánköztársaságban, a Rekviem egy álomértben, a Csillagporos emlékekben…
- És persze itt van még a társproducerként is közreműködő Bruce Campbell, aki ugyan nem egy Robert De Niro (ahogy már Robert de Niro sem mindig az…), de mindenképpen szerethető és tehetséges előadó, aki később kis- és nagy szerepek tömegében bizonyította jelentékeny előadói képességeit.
A főszerepeket alakító Reed Birney-ről és Sheree J. Wilsonról sajnos hasonlóan jókat már nem lehet elmondani… Előbbi ugyan már fizikai adottságai (hiányosságai) miatt is ideális a jószándékú balek szerepére, csakhogy ez a szerep leginkább Tim Robbins után kiált (és akkor már megint A nagy ugrásnál vagyunk). Birney partnere kedvesen jellegtelen művésznő, leginkább Chuck Norris partnereként (Hellbound – Út a pokolba, Walker) és a Dallas egyik üdvöskéjeként lehet ismerős, ha egyáltalán mélyebb nyomot hagyott bárkiben is. A páros teljesítménye leginkább korrektnek nevezhető, de Campbell, James, Smith vagy Lasser bármelyik közös jelenetben lemossa őket a vászonról. Rajtuk ugyan nem múlt a bukás, de ha beütött volna a siker, az sem az ő érdemük.
Végül nem okolható a kudarccal a technikai stáb sem: az utóbb két Emmy-t is nyerő Robert Primes operatőr (Pénz beszél, Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő) remekül oldja meg a feladatát, bár a szűkös költségvetés minden bizonnyal nem sokat segített a munkájában. A legnagyobb csapás ebből a szempontból a speciális effektusok felelősét érhette, akinek láthatóan szinte a semmiből kellett megoldania az ambiciózus ötletek megvalósítását, de tulajdonképpen – hála néha egészen meglepő ügyességének – még ezen sem csúszott volna el a produkció.
Talán a felsorolt kedvezőtlen körülmények összessége játszott össze Raimiék ellen?
Vagy egyszerűen csak nem volt szerencséjük?
Valószínű.
A Crimewave így is egy szerethető, sokszor újranézhető filmecske marad, amelyet nem szerény hibái talán még kedvesebbé tesznek, ráadásul emlékeztet minket arra, honnan is indultak a ma már Hollywood legmagasabb szféráiban mozgó, Oscar-díjas és -várományos nagyágyúk. Azért ez is valami.
Th… Th… Th… THAT'S ALL, FOLKS!
Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.