Filmvilág blog

Sam Raimi és a Coen-testvérek bemutatják: Bűnözési hullám

Eltűntnek nyilvánítva - Különkiadás

2014. június 06. - Orosdy Dániel

bűnözési hullám4.png

Crimewave – USA, 1985. Rendezte: Sam Raimi. Producer: Robert J. Tappert. Írta: Ethan Coen, Joel Coen és Sam Raimi. Zene: Arlon Ober, Joseph DoLuca. Fényképezte: Robert Primes. Szereplők: Louise Lasser, Paul L. Smith, Brion James, Sheree J. Wilson, Bruce Campbell és mások.

Élőszereplős játékfilm ilyen közel még nem került a rajzfilmhez (igen, tőlem szedték a magyar DVD-kiadáson olvasható idézetet), ennek tudatában egy időre felejtsük is el minden idők legjobb Spielberg-imitátorát, Mr. Robert Zemeckist, valamint a közkedvelt Roger Nyulat.

Sam Raimi második alkotása és első „elveszett filmje” nem keveri az animációt a színészekkel készült felvételekkel, és nem is az élőszereplőkkel felvett jeleneteket animálja (lásd a Ralph Bakshi-életművet). Raiminél ezúttal nem csak Bruce Campbellből lesz Tapsi Hapsi, screwball dramedyba oltott film noirja gyakorlatilag minden egyes szereplőjét megfelelteti valamelyik Bolondos dallamok-figurának, majd az egészet nyakonönti az imádott Three Stooges burleszkjével. A végeredmény nem remekmű ugyan, de legalább egy kifejezetten szerethető film. Imádnivaló kudarc, rosszult mixelt műfajkoktél, zseniális tudósok balul elsült kísérlete, vagyis a tökéletes kultuszfilm-alapanyag.

A forgatókönyvet három ma már legendássá vált figura követte el, akik akkor még éppenhogy ígéretes fiataloknak számítottak: a Coen-testvérek – még a Véresen egyszerű jelentős kritikai és méltányolható anyagi sikere előtt – a film noir iránti olthatatlan szerelmüket élték ki a forgatókönyvben (azóta is gyakorlatilag a noir előtti tisztelgés adja életművük gerincét); Raimi pedig – Campbellen kívül – őrült vizuális stílusát és slapstick-imádatát hozta e házasságba a Gonosz halott[ak]diadala után.

bűnözési hullám3.png

Az alkotóknak nem ez volt az első közös munkája (Joel Coen álnéven már a Gonosz halott[ak] vágásában is részt vett), és távolról sem az utolsó. Raimi később triggerhappy gangsterként cameózott A halál keresztútjánban, valamint besegített A nagy ugrásba is mint a második stáb rendezője és társíró, Joellel pedig együtt szerepeltek John Landis Kémek, mint mijében (marcona biztonsági őrökként engedték be B. B. King elé William Prince-t és Bruce Davisont, ami már önmagában is poén: a két nyüzüge nerd nem tipikus gorilla-alapanyag).

Landis neve viszont nem csak e cameo alapján juthat eszünkbe a világszerte Crimewave-ként ismert mozi kapcsán. Az ő első nagy sikere, az Animal House cíművígjáték-klasszikus változtatta meg alapjaiban hét évvel korábban a filmzeneszerzők hozzáállását a vígjáték műfajához (amellett, hogy a mai napig ez a film szolgáltat alapanyagot és ötleteket gyakorlatilag minden tinivígjátékhoz). A kis hazánkban Party zóna címen meggyaláz forgalmazott komédiaklasszikus előtt maestro Elmer Bernstein olyan filmeken csiszolta képességeit, mint A hét mesterlövész és A nagy szökés, ám a vígjátékkal nem nagyon próbálkozott korábban. Az Animal House zenéje a maga korában azért volt úttörő és eredeti, mert meg sem próbált vicces lenni – éppen azáltal vált ellenállhatatlanul találóvá és humorossá, hogy nagyon is komolyan (túl komolyan) alájátszott a gyakran abszurd humorú jeleneteknek (elég csak a nyitó képsorok alatt hallható, méltóságteljes és visszafogott muzsikára gondolni, ami kb. mindent előrevetít, csak a film cselekményét és hangulatát nem). Bernstein és Landis ezzel az „ellenpontozós” megoldással – kis túlzással – iskolát teremtettek.

A Crimewave egyik hibája ennek megfelelően pont az, hogy a zene túlhangsúlyozza a képek rajzfilm-jellegét, ráerősít arra, ami már önmagában is elég abszurd, próbára téve a néző türelmét. A film viszonylagos kudarcának egyik oka tehát adott: a régi komédiák és horrorok iránt egyaránt lelkesedő, némileg hasonló pályát befutó Raimi és Landis a zene szerepében mintha nem értenének egyet. A folyton szóló, Tom és Jerry-ihletésű muzsika legalább annyiszor nyúl mellé, mint ahányszor növeli a képek élvezeti értékét, jelentősen rontva ezzel az összhatást. (Tegyük hozzá, Raimi mindezért közvetlenül valószínűleg nem is felelős, lásd később.)

bűnözési hullám2.png

A másik ok, amiért Landis neve eszünkbe juthat, teljesen eltérő jellegű. Az ő egyik fiatalon elkövetett forgatókönyve hallgatott – a 2001: Űrodüsszeia egyik párbeszéd-részlete nyomán – a See You Next Wednesday címre. Ezt a kamaszként kitalált projektet a rendező a mai napig nem valósította meg, ám minden alkalommal, amikor a szkriptből egy ötletet felhasznál valamelyik filmjéhez, jelzést hagy: valamilyen formában (pl. felirat) megjelenik a kész alkotásban a „Találkozunk jövő szerdán!”-mondat.

Coenék és Raimi ugyan hasonlóan egyértelmű jeleket nem nagyon helyeztek el a filmjeikben, mégis mindannyian visszatértek azóta valamilyen formában ehhez a korai, elfeledett alkotáshoz. A testvérpár egyik legnagyobb sikere, a Fargo például kölcsönveszi a Crimewaveben debütáló balfasz bűnözőpáros ötletét: mindkét filmben egy nagydarab erőszakos állat és egy kicsi patkányképű hülye az események motorja. A félresikerült bűncselekmény (általában emberrablás) ötlete folyamatosan visszatér az életműben: a Véresen egyszerű, az Arizonai ördögfióka, A nagy Lebowski, Az ember, aki ott sem volt, a Betörő az albérlőm, de bizonyos szempontból még A halál keresztútján is ezt a témát járja körül. A Véresen egyszerűvel rokonítja még a filmet a falak be- és áttörésének ötlete is: ami ott egyszerre képtelen és vérkomoly, itt egy nyilvánvalóan a jeles rajzfilmes elődöket idéző balett-karikatúra részévé válik.

Raimi esetében a Crimewave leginkább előtanulmánynak tekinthető a későbbi Evil Dead-folytatások, illetve a Gyorsabb a halálnál stílusához és humorához. A környezet és a korszak ábrázolása, illetve néhány karakter (az ismét csak tenyérbemászó mellékszereplőt alakító Bruce Campbell és – részben – a lúzer főszereplő) alapján rokonítható még a Coenek és Raimi legfontosabb közös projectjével, A nagy ugrással is, de ebben a műben akad már egy hangsúlyos, „See You Next Wednesday”-szintű utalás is az elfeledett elődre, méghozzá a Hudsucker név visszatérésével (a Crimewave-ben a börtönt, A nagy ugrásban a szinte börtönszerű vállalatot hívják így).

Mindebből persze nem derül ki, milyen banánhéjon csúszott el – vitathatatlan érdemei ellenére – a Crimewave, azaz pontosan miért bukott meg csúnyán a bemutató idején.

Az alacsony költségvetés biztosan nem segített, de ezen mindhárom alkotó túltette már magát korábban: a Gonosz halott[ak] és a Véresen egyszerű egyaránt bagóból készült, mégis kiállták az idők próbáját, sőt, valójában már a maguk idején jelentős sikert arattak.

A leginkább illetékes, Mr. Samuel Marshall Raimi a muzsika elhibázott használatára, valamint a vágásra szokott hivatkozni, ha véletlenül szóba kerül a téma (nem jellemző). Előbbiről már szóltam fentebb, és ebben a tekintetben a rendező (ön)kritikája nem tűnik takarózásnak: valóban érezhetőek a problémák a zene körül, ami nem is meglepő, miután a score csak részben a rendező által eredetileg választott Joseph LoDuca (Gonosz halott[ak]-trilógia, Necronomicon) szerzeménye, a maradék a stúdió által szerződtetett régi függetlenfilmes játékos, Arlon Ober (Raul a terítéken) munkája.

bűnözési hullám.jpg

A kész filmből ugyan nehéz pontosan megállapítani, hogy a stáblistán feltüntetett supervising editor mit és hogyan vágott ki, illetve át, de az alkotók hasonló jellegű filmjeit ismerve (leginkább az Arizonai ördögfióka és a Gonosz halott[ak]-folytatások jutnak az ember eszébe) valószínű, hogy leginkább az understatementen alapuló, „fapofájú” humort nyomta el a mindent eltúlzó slapstick javára. Raimi első választásának, Kaye Davis vágónak már csak az Gonosz halott[ak] 2-ben nyílt lehetősége tehetsége bizonyítására, a kassza kezelői ugyanis kíméletlenül lecserélték a Michael Kelly–Kathie Weaver párosra (jelképes, hogy a Warner rajzfilmek humorát idéző mozin a felsőbb beavatkozásnak köszönhetően Kelly személyében egy olyan vágónak kellett dolgoznia, aki később a Disney stúdió rajzfilmjeinek tömegén csiszolja majd a tehetségét).

A további, kevésbé fontos okok, amelyek miatt a rendező megtagadja e munkáját, gyakorlatilag a szokásosak: „kreatív differenciák” a stúdióval (ez csúcsosodott ki az eredeti vágó és zeneszerző lecserélésben), rossz hangulat a forgatáson (szellemjárástól kábítószer okozta hisztikig sok mindent megesett ott), forgatókönyv-átír(at)ások, utóforgatás, no és kísérletek Bruce Campbell kiiktatására. Mindenki Ash-e először, de távolról sem utoljára úgy járt, mint később például a Darkman főszerepével: a producerek nyomására lecsúszott a főszerepről, pedig a képességei meglettek volna hozzá. Raimi kénytelen volt egy mellékszerepet megnövelni csak azért, hogy barátja vászonra kerülhessen, és persze – szokás szerint – akadtak feladatai a kamera mögött is.

A rendező minden magyarázata ellenére ennyi még nem lenne feltétlenül elég a kudarchoz. Az anyagi bukást ugyan megmagyarázhatja szinte bármi (pl. hogy a kész filmre egyszerűen nem voltak kíváncsiak az emberek, ami az elhibázott marketingnek köszönhetően ebben az esetben maradéktalanul igaz volt), ám készültek már vitathatatlan remekművek szűkös költségvetés és jelentős stúdió-nyomás mellett is, legrosszabb esetben pedig az alkotó teljesen megtagadhatja a munkáját, ahogy Raimi utóbb meg is tette az Alan Smithee-ként jegyzett Hülyébbnél is hülyébb esetében. Az alkotók visszaemlékezése szerint a filmmel kapcsolatban semmi sem stimmelt, ami érthető vélemény a kudarc okán érzett keserűség miatt, de nem feltétlenül kell hitelt adnunk neki, annyira azért messze nem rossz a helyzet. Akkor viszont mi lehetett a probléma?

bűnözési hullám0.png

Foghatjuk a dolgot a színészekre, de „sajnos” többségük kiválóan hozza a formáját. „Rájátszanak” ugyan, ez azonban hozzátartozik a lényeghez: a Tex Avery-sen, Fritz Freleng-esen, korai Tom és Jerry-sen kibomló jelenetekben szükség van a megelevenedett Dodó Kacsát idéző alakításokra, ráadásul a színészek viszonylagos ismeretlenségük ellenére cseppet sem tehetségtelenek vagy kezdők:

  • A néhai Brion James B-filmes veterán, emlékezetes volt Robert Altman A játékosában, Ridley Scott Szárnyas fejvadászában, egy sor más kiváló alakítása mellett.
  • A sajnos már szintén elhunyt Paul (L.) Smith magát Bud Spencert majmolta Ferdinando Baldi humoros spagetti westernjeiben (nem is rosszul), de volt ő már minden idők legrémisztőbb börtönőre is az Éjféli Expresszben, vagy éppen Mel Gibson partnere a Maverick – Halálos pókerben.
  • Louise Lasser Woody Allen egyetlen olyan színész házas-, illetve élettársa, aki nem lett világsztár a saját jogán, pedig Mr. Konigsberg szélesfogú ex-múzsája cseppet sem tehetségtelen, inkább csak rossz szerencséjű komika. És még így is szerepelt a Banánköztársaságban, a Rekviem egy álomértben, a Csillagporos emlékekben…
  • És persze itt van még a társproducerként is közreműködő Bruce Campbell, aki ugyan nem egy Robert De Niro (ahogy már Robert de Niro sem mindig az…), de mindenképpen szerethető és tehetséges előadó, aki később kis- és nagy szerepek tömegében bizonyította jelentékeny előadói képességeit.

A főszerepeket alakító Reed Birney-ről és Sheree J. Wilsonról sajnos hasonlóan jókat már nem lehet elmondani… Előbbi ugyan már fizikai adottságai (hiányosságai) miatt is ideális a jószándékú balek szerepére, csakhogy ez a szerep leginkább Tim Robbins után kiált (és akkor már megint A nagy ugrásnál vagyunk). Birney partnere kedvesen jellegtelen művésznő, leginkább Chuck Norris partnereként (Hellbound – Út a pokolba, Walker) és a Dallas egyik üdvöskéjeként lehet ismerős, ha egyáltalán mélyebb nyomot hagyott bárkiben is. A páros teljesítménye leginkább korrektnek nevezhető, de Campbell, James, Smith vagy Lasser bármelyik közös jelenetben lemossa őket a vászonról. Rajtuk ugyan nem múlt a bukás, de ha beütött volna a siker, az sem az ő érdemük.

bűnözési hullám1.jpg

Végül nem okolható a kudarccal a technikai stáb sem: az utóbb két Emmy-t is nyerő Robert Primes operatőr (Pénz beszél, Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő) remekül oldja meg a feladatát, bár a szűkös költségvetés minden bizonnyal nem sokat segített a munkájában. A legnagyobb csapás ebből a szempontból a speciális effektusok felelősét érhette, akinek láthatóan szinte a semmiből kellett megoldania az ambiciózus ötletek megvalósítását, de tulajdonképpen – hála néha egészen meglepő ügyességének – még ezen sem csúszott volna el a produkció.

Talán a felsorolt kedvezőtlen körülmények összessége játszott össze Raimiék ellen?

Vagy egyszerűen csak nem volt szerencséjük?

Valószínű.

A Crimewave így is egy szerethető, sokszor újranézhető filmecske marad, amelyet nem szerény hibái talán még kedvesebbé tesznek, ráadásul emlékeztet minket arra, honnan is indultak a ma már Hollywood legmagasabb szféráiban mozgó, Oscar-díjas és -várományos nagyágyúk. Azért ez is valami.

Th… Th… Th… THAT'S ALL, FOLKS!

 

Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr946282137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

scorsesefan 2014.06.06. 14:18:58

Kérdés - Bruce Campbellre miért pikkeltek a producerek?

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.06.06. 19:53:33

@scorsesefan: Válasz - nem igazán kehet tudni, talán még Raimiék sem tudják. Az önéletrajzában Campbell annyit ír erről, hogy próbafelvételen kellett részt vennie, amit már eleve nem értett, és ez alapján mondták neki végül, hogy tutira nem az övé a szerep (az egyik producer nagyon ellene volt végig, és végül keresztülvitte az akaratát). Mondjuk a szerep szerintem sem pont utána kiált (ld. utalások Tim Robbins-ra), de attól még biztosan meg tudta volna oldani, akár jól is.

scorsesefan 2014.06.10. 15:53:16

Köszönöm a választ! :)
süti beállítások módosítása