Bármilyen vonatkozásban is vizsgálja egy film a holokausztot, a drámai hatás elkerülhetetlen. A feldolgozás hangvétele ugyanakkor a filmkészítő attitűdjétől vagy a konkrét témától függően már eltérő lehet, gondoljunk csak Roberto Benignire és Az élet szépre, mint a fenti állítás legszélesebb körben ismert bizonyítékára. A komédiások című bemutatkozó dokumentumfilmjével már Benigni-módra hangolt húrokat pengető Arnon Goldfinger második munkája, a 2011-ben készült és a többek közt a 2012-es Tribeca Filmfesztiválon is díjazott A lakás úgy bogozza ki egy megrázó történet szálait, hogy közben kifejezetten humoros, szórakoztató hangvétellel vezeti végig a nézőt bő másfél órás játékidején.
Az izraeli filmes példaértékű hozzáállásával kapcsolatban további elismerésre ad okot az a körülmény, hogy Goldfinger nem egy általános kérdésről, hanem egy abszolút személyes, anyai felmenőit érintő történetről beszél könnyedén, mentesen bárminemű gyűlölettől vagy ítélkezéstől. A nyomozás a rendező anyai nagyanyja halálát követően veszi kezdetét, amikor a német származású, a holokauszt miatt Berlint férjével együtt maga mögött hagyó asszony tel-avivi lakásában a család elkezdi feltérképezni és szelektálni a hátramaradt ingóságokat. Van, akit nem különösebben érdekel a múlt, Arnont és anyját viszont annál inkább. Míg az unoka egy könyvszakértő barátja segítségével szembesül annak abszurditásával, hogy az újgazdagok manapság már méterre veszik az antik Shakespeare köteteket a frankfurti árveréseken, addig anyja nagyfokú alapossággal vizsgálja át a hátrahagyott iratokat, dokumentumokat, paksamétákat.
Az aprólékos kutatómunka eredményeként a keze ügyébe kerül néhány, harmincas évekből származó náci propagandalap, ami azonnal beindítja Arnon fantáziáját: mit keresnek nagyszülei tel-avivi lakásában a zsidókérdés lehetséges megoldásain értekező periodikák. Miután egy cikkben felfedezi nagyapja nevét, aki valamilyen rejtélyes kapcsolatban állhatott egy magasrangú SS-tiszttel, felkeresi a különböző okok miatt Izraelbe költöző nácik történeteit kutató professzort, aki egy megdöbbentő leleplezéssel áll elő Arnon nagyapját illetően. A rendező, miután túltette magát az első sokkon, nagy elánnal űzi tovább a sztorit, akár egy szagot kapott vadászkutya.
A kutakodás során fény derül nagyapja egyfajta kettős lelki identitásra („német vagyok ÉS zsidó”), illetve arra a baráti kapcsolatra, amely a korábban újságíróként dolgozó, majd Eichmann közeli munkatársává lett, bizonyos Leopold von Mildensteinhez fűzték. Az izraeli filmest (érthetően) annyira felkavarja az ügy, hogy megpróbál valamilyen úton eljutni az egykori „barát” leszármazottjához. A törekvését siker koronázza, és az eddig is erős film ezen a ponton válik igazán dermesztővé: vajon mit tud mondani egymásnak ez a két ember (ha tud egyáltalán), illetve ismerte-e a megtalált személy felmenőjének zsidóellenes tevékenységeit.
A lakás pozitív fogadtatásában komoly súllyal eshettek latba a két leszármazott közti párbeszédek, amelyek nyilván valamilyen előre megbeszélt szempont szerint kezdődtek, de nagyon hamar eltűnik belőlük a konstruáltság érzete és sok helyütt a székhez szegeznek spontaneitásukkal, valamint az elharapott félszavakból vagy a lesújtott tekintetekből áradó, érzelmi káosszal, ami a két emberben nyilvánvalóan tombol. A rendező ilyenkor szerencsére nem fél hosszabb ideig kitartani egy-egy képet, máskor viszont gyorsan elvágja, tanúsítva remek ritmusérzékét. Nem véletlen, hogy az említett Tribeca Fesztiválon is a Legjobb vágás díját kapta a film. (Tegyük hozzá: a kritikai elismerést jelzi a 2012-es Krakkói Filmfesztiválon kapott FIPRESCI-díj is.)
Arnon Goldfinger munkája azon túl, hogy a soához szorosan köthető dokumentumfilm, elsősorban mégis családi drámaként működik igazán. E mellett az egyéni sorsokban, döntésekben rejlő, legtöbbször megítélhetetlen ellentmondásokra koncentrál, míg általános üzenetként a generációról generációra öröklődő gyűlölet masszív kritikáját és abszurditását fogalmazza meg. Ezzel napjaink dokumentarizmusának egyik megkerülhetetlen, több mint figyelemre méltó darabja.
