A spanyol filmesek az elmúlt időszakban egyre magabiztosabban használják a populáris mozi szabályrendszereit, a legjobb alkotások nagyfokú műfaji ismeretről árulkodnak. A mediterrán ország rendezői a kiváló melodrámák, horrorok és bizarr komédiák mellett ma már folyamatosan szállítják az elsőrangú thrillereket és bűnfilmeket, nemcsak hazai pályán véve fel a versenyt a konkurens amerikai produkciókkal. Alex de la Iglesia, Alejandro Amenábar és Jaume Balagueró mellett már ott a startvonalnál a következő generáció, akik pontosan értik, miként lehet izgalmasan elmesélni egy történetet, illetve hogyan kell a meghökkentő fordulatokat hatásos külsőbe csomagolni. A következőkben négy, itthon kevéssé ismert spanyol zsánerfilmet ajánlunk a kedves olvasók figyelmébe.

Ember embernek farkasa - A MÓDSZER (2005)

A módszer (vagy más fordításban a Grönholm-módszer) okos ideológiai csavarral képes egészen új megvilágításba helyezni a háztáji thriller dramaturgiai szabályrendszerét. Az ötletes és hiánypótló film a csoportos állásinterjú morbiddá fokozott alaphelyzetéből egy rendkívül feszült és pimasz multiellenes szatírát farag. Az argetin rendező Marcelo Piñeyro nagy fegyverténye, hogy az antikapitalista szólamokat abszolút hiteles és felkavaró pszichológiai játszmába csomagolja. Aki dolgozott már nagyvállalatnál, vagy volt már csoportos állásinterjún, már rögtön az első percekben megborzonghat a rendkívül realisztikus, tökéletesen steril atmoszféra láttán. Az alkotók remek szituációkat teremtenek, hisz a vonzó állásra pályázók közé egy belső téglát küldenek. A találó feladatokkal fokozatosan kényszerítik versenyhelyzetbe a résztvevőket, akik végül kénytelenek levetni az udvariasság és a civilizált viselkedés hamis álarcait, majd egyre kegyetlenebbül kezdik fúrni egymást. Az így létrejövő csoportdinamika precíz és mellbevágó, így a feszültség is percről-percre növekszik. Mivel a jelöltek maguk szavazzák ki az alkalmatlannak gondolt pályázót, a résztvevők egyre piszkosabb módszerekhez folyamodnak.

Piñeyro nem sietteti az események kibontását. A jól megírt figurák, a szépen kidolgozott motivációk és a remek kiindulópont után a történet óramű pontossággal, már-már magától működik. A rendezőnek nincs is más dolga, csak szép sorban lecsapja a magas labdákat. A spanyol és az argentin színjátszás nagyágyúi kiválóak, a pszichológiai dráma hatásos, az üzenet célba talál. A német Kísérlet kérlelhetetlen látlelete találkozik a klasszikus whodunit-krimik izgalmával, de a mű végkicsengése távolról sem olyan megnyugtató, mint egy péntek esti Poirot-epizód. Az argeting-spanyol együttműködéssel készült A módszer elgondolkodtató és felkavaró darab, az állásinterjú végső befutója ugyanis csak az lehet, aki a legvégsőkig képes elmenni a saját céljai érdekében. Igaz, mindez fikció csupán, de ha nem is ilyen kiélezett helyzetben, a nagyobb cégek/kormányok első emberei karrierjük során szinte biztosan hoztak már a látottakhoz hasonló döntéseket.

Összeadás-kivonás - LA HABITACIÓN DE FERMAT (A Fermat-szoba) (2007)

A matematikával, a matematikusokkal kapcsolatban számos dologra asszociálhatunk, de az izgalom, a rejtély és a feszültség vélhetően nem szerepel majd az első gondolataink között. A La habitación de Fermat (A Fermat-szoba) önmagában már azért is figyelemre méltó, mert igen sajátos hősöket, vásznon csak ritkán látható mikrovilágot és alaptémát használ. Luis Piedrahita és Rodrigo Sopeña író-rendező párosa a zárt helyszíneken játszódó thrillerek szabályait a számok és logikai feladványok világával keveri, majd nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is egyre szűkülő térbe zárja a szereplőket. A csapdahelyzetbe, azaz egy óriási présbe kerülő tudós társaság csak úgy állíthatja meg a helyiség kíméletlenül közeledő falait, ha együttműködve megoldják a rájuk váró matematikai feladatokat és leleplezik a rejtőzködő gonosz valódi szándékait. A klausztrofób ijesztgetések bizarr alaphelyzetei a klasszikus krimi motívumaival és némi számtannal keverednek.

A La habitación de Fermat brilliáns ötleteit feszes tempóban vezetik fel az alkotók és az információkat is szépen adagolják, ám a végjátékban kissé elvétik az ütemet. A trükkös rejtvényeket, az elhadart megfejtéseket a laikus néző igen nehezen képes csak követni, a számtan rajongói azonban bonthatják a pezsgőt. A fejtörők mellett ráadásul a háttértörténet eseményeire, illetve a fordulatok szempontjából kimondottan fontos csoportdinamikára is figyelnünk kell. A film legsebezhetőbb pontja épp ez utóbbi kibontása, hisz a hiteltelen szerelmi háromszög mellett a motivációk kuszasága, az ok-okozati összefüggések következetlensége is gyengítik a hatást.

A döcögő és kimódolt utolsó harmad ellenére a La habitación de Fermat kifejezetten kellemes élményeket kínál. A groteszk kelepce és a matekos ízek mellett a filmet a csodálatos kivitelezés és a remek színészi játék miatt emeli az átlagos színvonal fölé. A Kocka- és Fűrész-mozik algebrai háziasításaként is felfogható mű idő- és térkezelése kifogástalan, az elbeszélés fokozatosan építi a feszültséget. A számtalan irányba kinyíló rejtély, az apróbb alkotóelemekből összeállított, aprólékosan megtervezett helyszín garantálja a mentális izgalmakat. Megkerülhetetlen mestermű ugyan nem született, de a műfaj értő rajongói és a számok szerelmesei biztosan nem csalódnak.

Kiterítve – EL CUERPO (A hulla) (2012)

Az elsőfilmes Oriol Paulo hullaházi horrorba oltott, hatásos csavarokkal és borzongató hangulatokkal dolgozó krimije a külcsín és a belbecs tekintetében megfelel a komolyabb nézői elvárásoknak. Az El Cuerpo (A hulla) forradalmi újításokat és hajmeresztő meglepetéseket ugyan nem tartogat a megidézett zsáner tapasztalt rajongóinak, minőségi szórakozásként azonban tökéletes. Az idősebb, gazdag feleség és a fiatalabb szeretőjébe belehabarodó férj kapcsolata nem meglepő módon egy mérgezéses gyilkossággal ér véget, ám a hullaházból eltűnő holttest és a kíméletlen pszichológiai bosszú új színekkel gazdagítja az ismert képletet.

Paulo jó érzékkel keveri az amerikai, skandináv és dél-koreai mozik manapság oly divatos motívumait, illetve a kiégett nyomozó karakterével sikeresen tartja egyben a különböző irányokba tartó szálakat. A film legnagyobb erényévé azonban nem a figurák és a történet drámaisága, hanem az elbeszélés mikéntje válik. A rendező ügyesen kiaknázza a flashback-narratíva lehetőségeit, másrészt folyamatosan rájátszik a hideglelős helyszín, illetve a hulla rejtélyes eltűnése felkorbácsolta nézői elvárásokra. A sárgásbarna képek, az éjszakában tomboló vihar és a pimaszul visszatartott információk igen baljós, már-már misztikus atmoszférába burkolják a nyomozást, kellő feszültséget pumpálva a néhol lendületét vesztő sztoriba.

Az El Cuerpo egyértelműen akkor működik a legjobban, amikor sikerül elbizonytalanítania a közönséget. A film emlékezetes csomópontjain elmosódik a határ az áldozat és a gyilkos között, az alkotók ugyanis egy-egy frappáns húzással képesek felülírni a gondosan épített viszonyrendszereket. Paulo tapasztalt kisfilmesként jutott lehetőséghez, tehát egy végtelenül profi rendezőről van szó. Itt tényleg az utolsó kockáig átgondolt és kidolgozott minden, ez azonban nem mindig válik egyértelműen a film előnyére. Amikor döccen a dramaturgia, a stílusos képek, a gondos világítások és a végletekig csiszolt dialógok kissé kimódolttá és sterillé válnak. Az apróbb hibák, egyenetlenségek mégsem befolyásolják érdemben a mű hatását, a menetrendszerűen érkező fordulatnak hála a néző nem fog unatkozni.

Helyi értékek - LA ISLA MÍNIMA (Lápvidék) (2014)

A sikeres spanyol alkotók nemcsak jó ütemérzékkel használják a divatos tengerentúli trendeket, de képesek egyedi ízekkel gazdagítani a már bevált recepteket. Alberto Rodríguez tapasztalt rendező és Amenábar példáját követve az igényes spanyol közönségfilm megteremtésén fáradozik. A La isla mínima hangulatai egyértelműen a trendteremtő True Detective világát idézik, holott a két produkció körülbelül egy időben forgott, így direkt másolatról szó sem lehetett. Az amerikai széria címe a kultusszá válás csalhatatlan jeleként egyre inkább jelzőként működik és Rodríguez filmje sem kerülhette el a „spanyol True Detective” címkéjét. Bár a párhuzamok látványosak, azt csak a spanyol alkotók tudnák megmondani, az utómunka során vajon látták-e az akkor berobbanó sorozatot. A rendező mindenenestre határozottan tagadja, hogy ihletforrásként használta volna Pizzolatto alkotását.

Nyomozós rural thrillerük a spanyol történelem ki nem beszélt traumáját tematizálja, így fordulatos zsánerdarabként és szimbolikus sorsdrámaként is hibátlanul működik. Két eltérő karakterű rendőr próbál felderíteni egy szörnyű sorozatgyilkosságot egy isten háta mögötti faluban. A Guadalquivir deltáját szegélyező gyönyörű lápvidék a fülledt louisianai táj ibériai ikertestvére, az úttalan utak és a buja növényzet mélyszegénységgel és kilátástalansággal párosul. Amerikai kollégáihoz hasonlóan Rodríguez is mintaszerűen használja a mocsár allegóriáját: a szereplőket saját múltjuk és elfojtásaik úgy szorongatják, mint a nyakig érő iszap. A Franco-diktatúra végnapjaiba helyezett történet egy bizonytalan, morális támpontok nélkül vegetáló közösséget rajzol fel, melyet végül a nyomozók sem tudnak megváltani. A szőnyeg alá söpört tragédiákat az andalúz táj lélegzetelállító panorámaképei ellensúlyozzák, a meghökkentő fordulatok mögött súlyos társadalmi problémák kísértenek. A La isla mínima újabb figyelemreméltó példája, miként lehet egyszerre megnyerni a hazai és a nemzetközi közönséget.