Ex Machina (Alex Garland, 2015)
„Háromszemélyes karakterdráma egy szobában – max. 10 ezer néző.” Ez volt a megfejtése az egyik kollégának, arra a vetítés előtt bedobott kérdésre, hogy a forgalmazó vajon miért dönthetett úgy, hogy az előzetes tervekkel ellentétben mégsem küldi mozikba Alex Garland sci-fijét. Az Ex Machina valóban az akciómentes, az érzékeink helyett az agysejtjeinket bombázó, ún. „okos sci-fi” vonulatában tartozik, ellenben egy milliszekundumig sem unalmas. Ha a Spike Jonze-féle Hernek (A nő) helye volt a magyar mozikban, akkor Garland filmje is megérdemelt volna egy esélyt, már csak azért is, mert hasonló húrokat penget. Igaz, az Ex Machina nem, vagy nem csak metafizikus-romantikus sci-fiként működik, de kamaradrámába oltott thrillerként is, és Garland minden szempontból tökéletesen egyensúlyoz a műfajok határvidékén. Muszáj kiemelni mind a három főszereplőt: öntudatra ébredt robotot alakítani nagyon hálás színészi feladat (egyszerre lehet világra rácsodálkozó, naiv gyereknek és mindentudó, ijesztően kimért felnőttnek lenni) és Alicia Vikander él is a lehetőséggel; Oscar Isaac mindig jó, most is az a Frankenstein-figura bőrében, Domhnall Gleeson szerepe pedig majdnem ugyanaz, mint a Frankben. És ami a rendezőként most debütáló Garlandot illeti: világosan kiderül a filmből, hogy nem csak a dramaturgiához van érzéke (ezt tudtuk eddig is), de a vizualitáshoz is. 5/4
X+Y (Morgan Matthews, 2014)
Aspergeres matekzseni tinédzser, családi tragédia, saját tehetségét elherdáló, öntörvényű mentor, nemzetközi matekverseny, első szerelem, happy end. Ezekből a kulcsszavakból össze is lehet rakni az X+Y sztoriját, de az már az első öt percben kiderül, hogy Morgan Matthews rendező nem tudja vagy akarja finomabb eszközökkel elmesélni ezt a sablonos történetet. Leginkább a zenehasználattal lő túl a célon: az amúgy is túltengő melodrámát érzelgős futamok súlyosbítják. A jó szándék nyilván megvolt, de az X+Y zsenimozinak és coming of age filmnek is vérszegény, és ezen Sally Hawkins vagy Eddie Marsan jelenléte sem segít. 5/1
Pengék testvérisége (Yang Lu, 2014)
A film, amely annyira in medias res indít, hogy már az első percben el lehet veszíteni a fonalat. A fényképezés szép, a színészek kellően teátrálisak, a harcjelenetek pedig úgy vannak megkoreografálva, ahogy az egy nagyköltségvetésű modern kínai vuhsziától elvárható. 5/2.5
Szelíd (Le-Van Kiet, 2014)
Vietnámi melodrámával se sűrűn találkozhatunk a magyar mozikban, ebből a szempontból mindenképpen hiánypótló a Szelíd bemutatója, de a kuriózumfaktoron kívül sok egyéb örömünk nem lehetett benne. Kiet rendező Dosztojevszkij Szelíd teremtését ültette át kortárs vietnámi környezetbe, csak sajnos nem eléggé: a megfelelő aktualizálás híján a történet egy letűnt kor erkölcsiségét és világnézetét közvetíti, didaktikus módon. Az alapszituáció (egy jómódú zálogos házassági ajánlattal kiment egy fiatal lányt a mélyszegénységből és a deprimáló családi környezetéből, ő mégis boldogtalan marad) ezzel együtt is erős, de a feladat nagysága meghaladta a rendező képességeit. 5/2
Magam ura (Ole Giæver, 2014)
Szezonjuk van a vadonba_indulós_önfelfedezős filmeknek: az Út a vadonba, a Vándorút, a Tracks és a Vadon után befutott a norvég verzió is. A Magam ura részben a „műfaj” paródiájának is tekinthető, itt ugyanis nincs szó extrém, de még valódi fizikai próbatételről sem, kínosan átlagos főhősünk, Martin (játssza: az író-rendező) mindössze egy hétvégi hegyi gyalogtúrára / futásra indul, és a legnagyobb viszontagság, ami éri, hogy belelép egy sárgödörbe, illetve, hogy még itt, a semmi közepén se tud önkezével örömöt szerezni magának, anélkül, hogy meg ne zavarnák. A komoly önvizsgálat azért nem marad el, folyamatosan halljuk Martin cenzúrázatlan, ide-oda csapongó gondolatait, amelyek unalmas élete és rutinná fásult házassága körül forognak, de flashbackek formájában az apjával való kapcsolata is terítékre kerül. Tulajdonképpen nem történik semmi rendkívüli: egy banális életút harmadán egy banális figura számot vet saját jelentéktelenségével, de pont ez a nemtörténés teszi életszerűvé az amúgy fanyar humorban gazdag filmet. 5/3.5
Megléptek (Jukka-Pekka Valkeapää, 2014)
Ha egy filmről az első 10 percben többen is kisétálnak, az valószínűleg az alkotók kudarca. Ha az utolsó negyedórában adják fel, akkor ők (a nézők) vizsgáznak rosszul nyitottságból. Utóbbi esetben ugyanis nem a film minőségét, átélhetőségét éri kritika (különben nem várnának 70-80 percet a távozással), hanem a bekövetkezett dramaturgiai vagy hangulati váltást nem tudják megemészteni. Elképzelnek egy, a szinopszisban olvasottaknak vagy a trailerben látottaknak megfelelő végkimenetelt, majd amikor – látszólag – nem az óhajaiknak megfelelő irányba kanyarodik a történet, demonstratív gesztussal jelzik, hogy nem erre fizettek be.
A Megléptek vetítésén is egy ilyen incidens zajlott le (a tények kedvéért: a túlnyomó többség a helyén maradt), a menekülő szerelmesek coming of age-története ugyanis vett egy merész fordulatot, szinte minden előzetes jelzés nélkül. Spoilermentesen csak annyi árulható el, hogy a két főszereplővel történik valami, és az, hogy ez a történés ennyire húsbavágó hatású, Valkeapää rendező talentumát dicséri. Az első több mint egy órában sikerül elérnie azt, hogy szimpatizáljunk, sőt azonosuljunk a javítóintézetből megszökő, és egyébként nem túl szeretetre méltó – makacs, deviáns és önpusztító – párossal, köszönhetően annak, hogy a kamera az ő szemükön keresztül láttatja a világot. Rögvalóság, álmok, vágyak, drogos víziók – Valkeapää mesterfokon űzi a vizuális történetmesélést, mindent csodásan érzéki képekkel közvetít. És ezért is hat olyan brutális erővel a finálé előtti csavar, amely egyáltalán nem felesleges, hiszen eléri célját, felkavarja a nézőt, és még jobban tudatosítja vele, miről szól a film – az ösztönös, mindent felülíró szabadságvágyról, ami persze hosszútávon eltiprásra ítéltetett. 5/4.5
A filmnapló első része itt olvasható.
