Tegnap délután lezajlott a Verzió első tömegjelenete. A Toldiban vetített Káin gyermekei iránt akkora volt az érdeklődés, hogy tíz perccel a kezdés előtt még a mozi előtt kígyózott a sor, a szervezők pedig kénytelenek voltak a Nagyterembe vinni a filmet, hogy legyen esélye bejutni mindenkinek. Gerő Marcell munkája Monory Mész András 1985-ben készült, méltán elhíresült Bebukottak című filmjét próbálja meg folytatni, tovább vizsgálva, hogy a hosszú időre börtönbe került, rácsok mögött szocializálódott fiatalok vajon mit kezdenek a rájuk szakadt szabadsággal a büntetés letelte után. Aki lemaradt a nagy visszhangot kiváltó alkotásról (ahogy mi is), az vasárnap délután a Kinóban bepótolhatja.

A fesztivál harmadik napját a hatalommal visszaélő rendszerek és az ezzel kéz a kézben járó, intézményesült korrupció vizsgálatának szenteltük. A látott filmek megerősítették a sajnálatos tényt, hogy a korrupció a világ minden táján burjánzik, az EU-tagállam Romániától kezdve a nagyhatalmi státuszú Oroszországon át a kongói, államformája szerint demokratikusnak nevezett köztársaságban.

Vlad Petri Hol vagy, Bukarest? című, a 2012 telén kirobbant bukaresti tüntetéssorozatot bemutató alkotása akár itthon is készülhetett volna. A növekvő társadalmi különbségek, a hatalom totális centralizációjának kísérlete, illetve a korrupciós ügyei miatt közutálat tárgyává lett elnök, Traian Băsescu ellen tiltakozók demonstrációját a karhatalom sokszor indokolatlan erőszakot alkalmazva próbálja elfojtani, a román főváros lakói azonban kitartanak. Legalábbis néhány napig, aztán visszazuhannak az apátiába, és a fiatalokon kívül (akiknek legfőbb problémája a választható alternatíva hiánya) csupán a fanatikusok és az egyébként is az utcán élő nincstelenek viszik tovább a „pszeudo-forradalmat”. Basescu egészen nyárig marad pozíciójában, amikor a parlament felfüggeszti őt elnöki tisztségéből. Victor Ponta kerül az ország élére, akit a társadalom egy része szimpátiával fogad, mások azonban puszta bábcserének gondolják a lépést, sőt sokan Basescu visszatérését követelik, elvégre ő már „úgyis megszedte magát”. A szűk másfél órás filmet a rendező végig, hónapokon keresztül az utcán forgatta, minden stilizációtól mentes, dokumentarista riportot készítve. Interjúalanyainak véleménye, illetve a rögzített, sokszor heves vitába torkolló párbeszédek egy része érdekes és tanulságos, ám sokszor mintha véletlenül bekapcsolva hagyta volna a kamerát, és a szükségesnél hosszabban időzött egy-egy rigmus skandálásán, vagy az első néhány mondatból is végeérhetetlennek minősíthető dialógon.

A Putyin-korszak első fázisában kezdődő Kardiopolitika az akkorra Oroszországban már teljes mértékben intézményesült korrupción túl a hatalom gátlástalanságát és – nomen est omen – szívtelenségét tárja elénk. Szergej Szuhanov az ország talán legtekintélyesebb kardiológusa, aki a 70-es éveket idéző kórházi körülmények között is becsülettel, napi 16-17 órát végzi a munkáját: gyógyítja a betegeket. Társadalmi elismertségének köszönhetően sikerül elérnie, hogy a kormányzat létrehozzon egy csúcstechnológiával felszerelt szívsebészeti központot, aminek az építése azonban a vártnál sokkal lassabban halad. Szuhanovot e közben megkörnyékezik odafentről, hogy nem venne-e részt az esedékes választási kampányban, Putyin mellett foglalva állást. Svetlana Strelnikova rendező azt a folyamatot követi nyomon, ahogy a karakán, de naiv orvos fokról fokra a politika rabjává válik, végül saját lelkiismeretét áldozza fel azért, hogy a központ végre megnyílhasson a betegek előtt. Innen pedig már nincs visszaút, kimondatlanul is érvényesül a „velünk vagy ellenünk” elve. Szuhanov hiába van tisztában az építkezések alatt elkövetett mértéktelen sikkasztásokkal, vagy hiába haknizza végig Oroszország permi régióját Putyin, vagyis a „folyamatos fejlődés” mellett érvelve, tekintetéből egyértelműen kiolvasható a politika mindenhatóságába való sajnálatos beletörődés.

Az állami korrupció és annak a hétköznapi életbe való leszűrődését a kongói-francia-szenegáli koprodukcióban készült Érettségi dolgozza fel a legérzékenyebben. Dieudo Hamadi rendező szegény kongói családok középiskolás gyermekeiről beszél, akik azért nem vehetnek részt az állami közoktatásban, mert nem fizetnek érte. Az iskolák vezetése által beszedett tandíj elvileg az intézmények fenntartására, a tanárok bérezésére költendő pénz, de mindenki tudja, hogy egy ügyesen megszervezett, velejéig korrupt hálózat bevételét szolgálja. A diákok ettől függetlenül tanulni akarnak, mivel az érettségi megszerzése az első lépésük afelé, hogy kiszakadjanak a nyomorból, amiben születésük óta tengődnek. Miután végtelenül megalázó módon kitessékelik őket az osztályteremből, egy listáról olvasva fel a nevüket a többi diák előtt, némi tanakodás után úgy döntenek, hogy keresnek maguknak egy helyet, ahol egyfajta civil közösségként működve nappal tanulhatnak, éjszaka aludhatnak, és így tovább.

A korrupció természetesen a lerobbant téglaházat bérbeadó tulajdonos részéről sem maradhat el, de a fiatalok összegyűjtik a kért összeget (van, aki rakodómunkát vállal, van, aki mobiltelefonját adja el), és beköltöznek „magániskolájukba”. Úgy tűnik, működik az elképzelés, még egy idősebb, nagy tudású tanár is a segítségükre lesz. Kis idő elteltével azonban néhány jól informált figura szembesíti őket a ténnyel, hogy tanulhatnak bármennyit, az érettségin kizárólag csalással lehet átmenni, persze, meg lehet szerezni előre a helyes válaszokat a kérdésekre – pénzért. Mivel a cél az esetükben abszolút szentesíti az eszközt, belemennek a játékba, ennek köszönhetően – második próbálkozásra ugyan, de – sikerül a vizsgájuk. Az örömmámorban úszó fiatalok láttán, akik kijátszották az elnyomó rendszert, akár el is mosolyodhatnánk, de olyan is van köztük, aki sikertelenül próbálkozott. A róla felvett képekkel zárul a film, tökéletes párhuzamba állítva egyén és társadalom sorsát – vannak szerencsések, de alapvetően minden marad a régiben… A rendező olyan témával foglalkozik, egy olyan helyszínen, amire és ahol a kutya nem figyelne fel az elkészült munka nélkül. Mindenképp megemlítendő a játékfilmes suspense tökéletes alkalmazása, a kiváló operatőri munka, illetve a szereplők természetes, minden manírt nélkülöző jelenléte a kamera előtt. Az idei torontói fesztiválon is bemutatott Érettségi remélhetőleg továbbhalad a megkezdett úton, és minél több emberhez jut el világszerte.

A mai nap és a hétvége még számos programot tartogat, többször is látható lesz például a fesztivál-kedvenc Netfüggők, vagy A Pirate Bay-ügy, a Digitális forradalom szekció egy másik darabja, mely válogatással egy későbbi cikkünkben külön foglalkozunk.