Mész András 1985-ben Bebukottak címmel forgatott dokumentumfilmet a tököli börtönben büntetésüket töltő, gyilkosságért elítélt fiatalkorúakról. A Balázs Béla Stúdió gyártásában készült filmet betiltották, és csak a rendszerváltás után mutathatták be. A Filmvilágban '89-ben megjelent kritikát most annak apropóján vettük elő, hogy Gerő Marcell egy új dokumentumfilmben utána járt annak, hogy mi történt a Bebukottak szereplőivel az elmúlt harminc évben. A két éves kutatómunka után elkészített Káin gyermekeit beválogatták a világ egyik legrangosabb A-kategóriás filmes mustrájára, a 62. San Sebastian Film Fesztiválra. A hazai közönség a világpremiert követően elsőként az HBO csatornáján láthatja majd a filmet ősszel.
Időről-időre vissza kell térnünk az alapkérdésekhez; a fikció és a dokumentarizmus lényegéhez, a kép közlési lehetőségéhez és jelentéstartalmához. Vélnénk, csak az eredendően új, a szentesített formákat, műfajokat szétrobbantó művek kényszerítenek az esztétikai törvényszerűségek újragondolására. Léteznek műalkotások – s ilyen Mész András Bebukottakja is –, melyek érintetlenül hagyják ugyan a film kifejezésformáit, mégis visszavezetnek a legalapvetőbb kérdésekhez.
A Bebukottak klasszikus riportfilm, az a fajta kérdve kifejtő mű, mely a tények halmozásából meríti erejét, abból, hogy a riportalanyok beszélnek – némelyik kéretlenül is, másik csak a nógatásnak engedve –, s jól vagy rosszul, de értékelik helyzetüket. A fiatalkorúak tököli börtönében vagyunk, a kamerával öt fiú néz szembe és elmondja, hogy miért került be: az egyik apagyilkosságért, a másik leütött egy ismeretlen férfit, mert az nem adott pénzt a társának, a harmadik a nevelőintézeti tanárját szúrta le, a negyedik a haverját, mert részegen az anyjával erőszakoskodott, az ötödik különféle bűncselekményekben, többek között gyermekrablásban való részvételért. „Bebuktak”, ahogy azt a börtönzsargon mondja, és most valami más kezdődik, gondolnánk, ám ez csak részben igaz.
A kamerát s ezzel a nyilvánosságot vállaló „bebukottak” egy része a forgatás idején már túl volt a börtönsokkon, némelyikük azonban még nem jutott el ebbe az állapotba, de ez cseppet sem befolyásolja önmagukhoz és cselekedeteikhez fűződő viszonyukat. Mindannyian meglepő hűvösséggel, majdhogynem a kívülálló érdektelenségével beszélnek tetteikről, egyformán súlytalanul puffan el az apagyilkosság, a késelés és a rablás. Nem vált le róluk, nem idegenedett el tőlük az erőszak, továbbra is együtt élnek vele – néhány év börtön után már nem is olyan öntudatlanul, mint korábban.
„Itt megtanultam félni” – mondja tizenkét nappal szabadulása előtt a tagbaszakadt fiatalember, aki mintegy a film narrátoraként szerepel, összefogja, kiegészíti a többiek mondandóját. Tőle tudjuk meg, hogy a hozzá hasonló nagykorúakat segédfelügyelőnek alkalmazzák (vagy ahogy ő fogalmazta: csendestársnak, hamis tanúnak az őrök mellé); hogy az őrök fizetés-kiegészítésként üzletelnek a foglyokkal, s cigarettáért, pénzért engedményekhez lehet jutni; hogy nem egyszerűen homoszexualitás, hanem nemi erőszak van; hogy itt vagy erős, vagy gyenge valaki, s ez mindent eldönt. Kemény szavak, amiket a többiek igazolnak. A másik négy „bebukott” is beszél a megvásárolható engedményekről, a homoszexualitásról, a foglyok közötti erőviszonyokról. Arról, hogy a kényszerű összezártságban, a börtön monoton szigorában még ádázabb erőharc folyik, mint „odakint”.
Ebben a filmben nem hangzanak el olyan szavak, mint bűnügy, bűncselekmény, szabadságvesztés vagy elítélt, elsősorban azért, mert a rendező és a riporter átlépte azt a bűvös határt, ami a rácson innen és túl lévők között van. Nem a társadalmi normákat, előírásokat elfogadó ember öntudatával, erkölcsi fölényével, ösztönös irtózásával tekintenek riportalanyaikra, igaz, a bűn természetrajza kevéssé érdekli őket (talán a kelleténél is kevésbé, talán túlzottan illedelmesek a börtönhöz vezető út firtatásakor, s az elítélt fiatalkorúaknál többet maguk sem akarnak tudni a gyilkos indulatokról, a verekedésről és az ivásról mint az elfojtott feszültségek, a lenyelt sérelmek kizárólagos levezetőjéről). Abból az aspektusból, ahonnan Mész András szemléli a börtönt, mindegy, hogy ki miért került be, s nem csupán azért, mert láthatóan az őrök sem tesznek különbséget apagyilkos és tolvaj között. A Bebukottakat a tököli fegyintézet tizenkettes egységében forgatták, a szabadulását váró rangidős fiú is hangsúlyozza, hogy kizárólag erről a helyről, az itteni viszonyokról beszél, a film mégis túlmutat a lokális és véletlenszerű konfliktusokon.
A Bebukottakban a börtön: állapot. A rabság több, mint a szabadság megvonása, korlátozása, a személyiségi jogok felfüggesztése – eszköz és cél egyszerre az egyéniség felszámolásában. A börtön egyfajta sokkos állapot (nem véletlenül tér vissza állandóan egy kép: állig betakart fiú fekszik egy ágyban, és megállás nélkül rázza a fejét jobbra-balra), ami az erős fizikai és pszichikai nyomás következménye, s amit csak egyféleképpen lehet legyőzni: a még keményebb erőszakkal. És itt bezárult a kör, mindenkinek, annak is, aki gyenge és tehetetlenségében el-elsírja magát, s annak is, aki némi elégedettséggel jelentheti ki, hogy három és fél évig verekedett a vezérszerepért, de most már senki sem mer ellenkezni vele. S hogy mily ördögi a kör, azt a könnyeivel küszködő fiú egyik monológja érzékelteti a legjobban. Azé a gyerekes vonású, korán tönkrement fiúé, aki a jövőről gondolkodva azt mondja: „ha kimegyek, felrobbantok minden házat… elpusztítanám az egész Földet… de elég egy kiló ciánkáli is egy város vizébe…” Zavaros, összefüggéstelen kijelentések, értelmük hiányos és akadozó, indulati töltésük ijesztő.
A Bebukottak, mint minden dokumentumfilm, a narráció gondjával küzd. Azzal, hogy a tények nem beszélnek önmagukért, sőt, a kamera puszta jelenlététől meg sem mutatkoznak, s hogy lényeg és jelenség csak úgy válik ketté, ha az információk valamilyen dramaturgiai elv szerint rendeződnek el. Valójában a dokumentumfilm is történetet mesél el, s ha a történetet mint tipikusan fikciós elemet nem azonosítanánk a kitalációval (a fantázia kecses vagy nehézkes termékével), könnyen belátnánk, hogy a dokumentarizmus és a játékfilm határai elmosódottak, és nem is az igaz-képzelt tartományában keresendők.
A dokumentarizmus és a fikció sarkalatos pontja a személyiséghez való viszony. A film maga olyan kifejezési eszköz, amely elidegeníti (vagy – hogy egy értékmentesebb kifejezést használjunk – eltávolítja) az embert önmagától és másoktól, megszünteti az egyén közvetlen kapcsolatát érzelmeivel, cselekedeteivel. Már maga a képi megjelenítés distanciát teremt! A kamera objektivitása a távolságtartásban rejlik, abban, hogy vizsgálati tárggyá tesz mindent és mindenkit. A filmet – s különösen a dokumentumfilmet – az a termékeny feszültség élteti, hogy a hűvös és kíváncsi kamerának önmaga szemlélődő pozícióját legyőzve kell a világ teljességéből befogni valamit.
Kép a Káin gyermekei című filmből
Ez a feszültség majdhogynem szétveti, felszabdalja Mész András filmjét is. A beszéltetés, az egymással perlekedő vagy egymást kiegészítő monológok, a mégoly jó riporteri kérdések nem tudnak az események és a személyiségek mélyére hatolni, a rendező szükségszerűen rákényszerül olyan játékfilmes eszközökre, mint az ábrázolás, a szituációteremtés, dramatizálás. A Bebukottak legátütőbb jelenete érezhetően rendezett – s mint ilyen, a film legfeszesebb, legdrámaibb pillanata –, de nem azért válik el a többitől. A monológok sorát egy verekedés koronázza meg. Az egyik cella ajtaját kinyitják, az őr belök egy új fiút „hoztam valakit, neveljétek meg” felszólítással, majd sietősen távozik. A cingár, megszeppent újoncot négyen-öten körbeállják, mustrálják, piszkálgatják, s még mielőtt bármit szólhatna, kap néhány pofont. A háttérben közben másik három fiú incselkedik-verekedik, egymás felé ütnek, rúgnak, aztán az összezártak acsarkodó idegessége ismét az új rabra csap le, s tanúi lehetünk a nemi erőszaknak, az őrök tudtával zajló kollektív szexuális őrjöngésnek, ahol mindenki olyan izgatottan vár a sorára, mint a gyerekek a játszótéren a hintára. Nem a rendezettségen, a dramaturgiai kezdő- és végpont kijelölésén, hanem az illusztrativitáson ütközünk meg, azon, ahogy az eddig csak sejtetett agresszivitás nyíltan kitör. Megjelenítődik, elmesélődik mindaz, amit a riportalanyok eddig a saját szavaikkal érzékletesebben fogalmaztak meg – vagy nem véletlenül hallgattak el.
A Bebukottak az erőszak története, a félelem szülte erőszaké. A ketrecbe zártak agresszivitása tör fel a film minden pillanatában; egy-egy rémült pillantás a munkahelyen, a reggeli tornán, elcsattanó pofonok a zárkában. Mindenkire ugyanaz a teher nehezedik, csak az öklök keménységén múlik, hogy ki marad állva, és kit tipornak el.
Mi sem áll távolabb Mész Andrástól, mint a széplelkek viszolygása az erőszaktól; tényként fogadja és fogadtatja el. Filmjében az agresszió agresszióval néz szembe, ami lehet borzalmas, felháborító vagy elkeserítő, de nem tehetünk mást, minthogy az ítéletünktől független dolognak tekintjük. Ezt teszi végső soron a film is, hisz nem a bűn keletkezéséről, okairól s a börtön jogi és társadalmi szerepéről szól, hanem az erőszak öngerjesztéséről, megállíthatatlan újratermelődéséről.
A film a szabadulás pillanatával fejeződik be. A kamera egy magányos fiút mutat, senki sem várja a börtön előtt, egy darabig értetlenül nézi elbocsátópapírját, zavarodottan téblábol, aztán elindul az üres úton, télvíz idején egy kinőtt pulóverben. Nem ismerjük a távozót, talán a bizonytalanul pásztázó kamera rátévedt valamikor, talán ki is tűnt egy-egy csoportképből, ki tudja. Különös, de van ennek a véletlenszerű záróképnek valami többletjelentése: jelzés a bizonytalanságról, a végső ítélet kimondásának lehetetlenségéről, s arról a vívódásról, hogy a félelem hol erősebb, kint vagy bent, a rácson innen vagy túl.
Koltai Ágnes (Filmvilág, 1989/01)
