A magyar stand-up egyenetlen fejlődését remekül mutatja, hogy a műfaj egyik legnépszerűbb és legrutinosabb alakja még csak a harmincas évei közepét tapossa. A szentesi származású Kőhalmi Zoltán első éves építészmérnök-hallgató volt, mikor írásaival elnyerte a Humorfesztivál legjobb szerzőjének járó díjat. Számos kollégájával ellentétben csak lépésről lépésre jutott a mikrofon mögé, sokáig háttéremberként, ismert előadók geg- és ötletgyárosaként, különböző produkciók írójaként tevékenykedett. Az önálló fellépésre csak jóval később szánta rá magát, de markáns, kiérlelt stílusának és sajátos humorának köszönhetően gyakorlatilag azonnal sikeres lett. Kőhalmi a mai napig igen sokoldalú humorista, aki a stand-up és a rádiókabarés konferanszok mellett többek között a HVG címlaptervező-csapatát vezeti. Kedveltségét és státuszát talán az a tény szemlélteti a legjobban, hogy a Showder Klub történetében ő volt az első és eddig egyetlen fellépő, aki saját műsorral jelentkezhetett. Az Én, Kőhalmi Zoltán címmel futó új önálló estje már túllép a különböző sztorikból és viccekből összeállított produkciókon és az érettebb, komolyabb ígéretekkel kecsegtető stand-up felé mutat.
Meghatározó iskolák és irányadó külföldi minták nélkül a magyar előadóknak gyakorlatilag önmaguknak kellett kiismerniük a műfaj fortélyait és lehetőségeit. Kőhalmi azon kevés hazai humoristánk egyike, aki szerteágazó tapasztalatainak hála ügyesen elkerülte a kínálkozó csapdákat és az uralkodó klisék ellenében egészen egyedi hangon szólal meg. Mivel több területen is aktív és a komplett számoktól az egyszavas poénokig mindenfélét írt már, pontosan érzi, miként működik a humora. Kollégáihoz hasonlóan ő is saját élményekből építkezik, de a különböző anekdoták, megfigyelések és karikatúrák nála finom könnyedséggel fűződnek egymásba. Sikerének titka, hogy a változatos poénok mögött ott egy azonnal beazonosítható karakter, aki természetes keretbe foglalja az elhangzottakat. A figura határozza meg a stílust és többletjelentést ad a sztoriknak: egy igazán jó Kőhalmi-poén nem ütne annyira, ha nem ő mesélné. A színvonal épp ezért megbízhatóan egységes, a történetek mögött félreismerhetetlenül ott az előadó habitusa és gondolkodásmódja. A minőségi stand-up valahol pontosan itt kezdődik.
Kőhalmi nem akar minden áron vicces lenni, nem tolja előtérbe magát, nem szeretne felsőbbrendűnek, vagánynak látszani. Az itthon szinte egyeduralkodó nagydumás mókamester-típusok mellett ő a szemüveges, kockás inges átlagember. Kőhalmi az elfuserált mérnök a panelből, az otthonülő büszke családapa, aki egészséges cinizmussal és nagy adag iróniával nyugtázza a körülötte zajló eseményeket. Nála az éleslátó szaki-humor abszurd gondolatvilággal és némi rezignáltsággal keveredik. A bizarr műszaki eszmefuttatásokat szatirikus kérdésfelvetések zárják (lásd a szarvasriasztó problémáját), az összetett, gyakran egészen groteszk jelenetek filmszerűen bomlanak ki (ilyen a Hitler-jelmez este, melyből eszményi kisfilm készülhetne). Kőhalmi a legártatlanabb jelenségeket is képes kifordítani és humoros fénytörésben felmutatni, csalhatatlanul tapintva rá a megszokott, a normális mélyén lappangó iróniára. Még soha nem látta a szemüvegét, hiszen vagy rajta van, vagy nem látja – szól a védjegyszerű poén, ami talán lassabban esik le, de a hatás erősebb.
Mintha egy közelebbi ismerős, a szomszéd, a sörpartnerünk osztaná meg velünk az élettapasztalatait és hívná fel a figyelmet a hétköznapok mögött bujkáló abszurditásokra. Bármiféle komolyabb felhajtás, előkészület nélkül kacskaringóznak a mondatok: a szokatlan asszociációk, fokozások és hanyagul odavetett észrevételek találnak. Az ikonikus megjegyzések, sommás kiemelések és jellegzetes kiszólások mellett Kőhalmi nem szorul rá a káromkodásra, a közönséges viccekre és a celeb-élcelődésekre sem. Elég, ha annyit mondunk, szotyi-vonal, tollas máj vagy „otthonában toppantott”, tudjuk, kinek a műsorában hangzottak el. A fikció és a valóság, a figura és az előadó hézagmentesen összeforrnak, ezért egy pillanatra sem érezzük a szórakoztatás kényszerét. A közönség őszintének és hitelesnek érzi a sztorikat, a színpad és a nézőtér közötti határvonal elmosódik. Ez az, amire a kész sémákban gondolkodó és merev pózokba ragadó humoristák nem képesek: a mikrofonba beszélő alak egy lesz közülünk.
Az Én, Kőhalmi Zoltán ezen a személyesebb csapásirányon halad és már-már terápiás módszereket idéző ego-túrára invitálja a nézőt. A Showder Klub számára rögzített önálló est is több különböző, szépen összekapcsolódó epizódból állt, az új előadás ennek az utolsó felvonását, a kártyanaptáras vetítés köré szőtt múltidézőt bontja tovább. Az est a humorista meghatározása szerint önmusical, egy olyan nagyobb igényű produkció, mely az önvallomáson keresztül esszenciális tisztaságban mutatja fel az őt jellemző világszemléletet. Kőhalmi a gyermekkori emlékeiben, használati tárgyaiban és a szűkebb környezetében csípi el a számára meghatározó jelentőségű iróniát. E módszerével nemcsak önmaga, de elénk is görbe tükröt tart: amikor nevetünk a történetein, a sajátjainkat is kinevetjük.
Az efféle feltárulkozás az amerikai stand-up mércéjével mérve igen visszafogott és távolságtartó, a hazai viszonyokat ismerve azonban bátorítandó lépés. A magyar közönség passzivitása és a szerencsétlen helyszínek miatt itthon igen nehézkes az intimebb, közvetlenebb légkör kialakítása. A cél érdekében Kőhalmi unortodox eszközökhöz nyúl és a saját fotóival, emléktárgyaival vonja be a közönséget az előadásba. Az Én, Kőhalmi Zoltán planetáriumi vetítésként kezdődik, majd hirtelen monodrámába vált. Igen erőteljes élmény, mikor a túlárazott turistacsapdának tűnő Dumaszínház-étterem színpadán hirtelen fellibben a függöny és egy tökéletesen berendezett panellakás tárul fel előttünk. Bár a helyszín gyakorlatilag alkalmatlan az ilyen előadásokra (a székek nem az előadó felé néznek és az oldalsó helyekről nem látszik a pompás kulissza egésze), Kőhalmi a csokipapíroktól kezdve az általános iskolás jegyzettömbökig mindenfélét körbead, szó szerint kézzel foghatóvá varázsolva az elhangzottakat.
Az aprólékosan kidolgozott, az utolsó matricáig átgondolt díszlet a színház, a saját házivideókkal és fényképekkel kísért vallomások az anonim csoportterápia felé tolják a produkciót. Nemcsak a felvonultatott használati tárgyak, bumfordi játékok és vackok szeretete, de az elegánsan kacskaringózó anekdoták is Fábry régi klasszikus magánszámait idézik (Vietnami balzsam, design-centerek). Míg a gyerekkori történeteken keresztül Fábry a hatvanas évek korszellemét idézte meg, Kőhalmi visszaemlékezéseiben a végnapjait élő Kádár-rendszer diszkrét bája csillan meg. A szűkebb lakóhely, a szentesi mikroklíma után a vidéki panel-lét kerül terítékre, majd fokozatosan haladunk a családi legendárium, illetve a legkínosabb (azaz leghálásabb) vallomások felé. Az úttörőnyakkendők, pálmafás óriásposzterek és csipogó kvarcórák határolta életérzés visszatér, a generációs nosztalgia és a humorista magánmitológiája elválaszthatatlan egymástól.
A műsor olyan elemek és motívumok továbbgondolására és fokozására épül, melyek teljes mértékben a karakteréhez kötődnek. Kőhalmi azért képes viszonylag nagy százalékban frissíteni a repertoárját, mert a komplex sztoriktól az elkapott életképeken át a szubjektív tapasztalatokig mindent képes a saját képére szabni. Megfigyelő és markáns karakter egyben, az összegyűjtött anyagot saját magán szűri át, ettől az egyedivé és összetéveszthetetlenné válik. Kőhalmi (és rajta kívül még néhányan, köztük a már e rovatban is elemzett Bödőcs Tibor) ezzel túllépnek az összefüggéstelenül egymás után dobált vicceken, a jópofáskodáson és az üres paneleken. Az egyre tudatosabban szerkesztett előadásokban már tetten érhető a világról alkotott véleményük és gondolkodásmódjuk, így adott a továbblépés, a mélyítés, a meredekebb, karakánabb humor lehetősége. A folyamat hosszú és döcögős lesz, de apró lépésekkel, nagyobb merészséggel és személyesebb hangvétellel eljuthatunk oda, amikor a színpadra lépő humorista behúz a saját univerzumába és egy órán át az ő szemén keresztül csodálkozhatunk rá a saját világunkra. A valódi stand-up feladata pontosan ez, hiszen az előadó és a közönsége számára nincs annál felszabadítóbb, ha együtt nevethetik ki a kollektív félelmeiket, traumáikat, frusztrációikat.