Bő egy hete a Titanic kínálatát böngészve reménykedve vártuk Novák Erik független finanszírozásban készült új akció-vígjátékát. A gengszterfilmre jellemző karakterek és helyzetek parodisztikus ábrázolása az elmúlt évtizedben különösen kedvelt volt a honi filmesek körében. A Nyócker és a Zuhanórepülés után úgy tűnt, Novák sötétebb színeivel és improvizatív megoldásaival képes lehet felfrissíteni az unalomig ismert képletet. A Fekete leves beharangozója érdekes figurákat, morbid szituációkat és vaskos fekete humort ígért, ám a végeredmény sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Lendületes, laza, pimasz gerilla-bűnmozi helyett egy helyenként vicces, de az átlagnál hosszabb és fárasztóbb közösségi videó született.
A film alkotói nem győzik hangsúlyozni, a fesztiválon debütált alkotás baráti összefogással, minimális költségvetésből készült és bár a második vetítésre újravágták, ez a verzió még mindig nem az, ami majd a szélesebb közönség elé kerül. A lelkesedés és a tenni akarás tisztán érezhető, ám bármennyire szimpatikus a stáb önfeláldozó munkája, kínzó kérdés, mit nyújthat ez a film azoknak, akiket nem érdekelnek a forgatás körülményei és mondjuk nem tudják, ki az a Vágvölgyi B. András vagy Herczeg Zoltán. Ők nem fognak szemet hunyni a minőségi problémák, az amatőrfilmes megoldások és a dramaturgiai hézagok felett, csak azért, mert a filmet egy baráti közösség rakta össze fillérekből. A videómegosztókon vagy a Titanicon tartott, többé-kevésbé bennfentesek előtt zajló vetítéseken működhet a dolog. Ha azonban a forgalmazás, a komolyabb nézőszám és akár a külföldi megmérettetés a cél, rögtön más a helyzet. Ott már csak a produktum számít, és ha az nem beszél önmagáért, akkor oda az érdeklődés.
Mivel a célközönség nagyobb része értelemszerűen nem érintett, nem mókás, az átlagosnál profibb házivideóként közelít majd a műhöz, hanem a kortárs kínálathoz méri a végeredményt. Kevés pénzből erős filmet forgatni nyilvánvalóan nehéz, de számos példa bizonyítja, hogy korántsem lehetetlen. A Radírfej, az El mariachi, a Találmány (Primer) vagy a Parajelenségek hasonló nagyságrendű összegekből készültek, és ami közös bennük, hogy a lelkesedésen és az elhivatottságon kívül az alkotók remek ötletekkel, erős víziókkal vágtak neki a forgatásnak. A néző igenis hajlandó elfogadni az alacsonyabb költségvetésből fakadó kényszerű kompromisszumokat, ha úgy érzi, valami egyedit, fontosat, izgalmasat mesélnek neki. A Fekete leves esetében pont ez bizonyos plusz az, ami égetően hiányzik.
A közreműködők láthatóan kitűnően szórakoztak a közös munka során, ám a néző egyre inkább úgy érzi, a produkció tulajdonképpen nem is akar másról szólni. Aki nem a közelebbi-távolabbi ismerőseit látja majd a vásznon bohóckodni, nem érti, Novák Erik miért tartja fontosnak ezeket a figurákat és mit akar elmondani róluk. Mindez azért különösen problémás, mert így az általuk improvizált párbeszédek, a köréjük épített miliő nem az elbeszélést gazdagítják, hanem menthetetlenül öncélúvá válnak. Könnyen lehet, hogy a szereplők a való életben is így beszélnek és ilyenek, de az őket nem ismerő néző kizárólag a látottakból rakhatná össze a karaktereket. A rendező szintén résztvevővé válik és elengedi a kezünket. Nem hozza közelebb a figurákat, nem varázsolja átélhetővé a szituációkat, a körítés ezért mesterkélten hat. Az események menetét a dramaturgiai törvényszerűségek helyett a baráti felbukkanások logikája mozgatja. A Fekete leves számos jelenete és mellékszereplője gond nélkül elhagyható lenne, hisz a főszereplők jellemét és a történetet sem árnyalják.
Nincs azzal baj, ha egy rendező valós személyekkel és forgatókönyv nélkül dolgozik - a gond az, ha a választott módszereket nem egy átgondolt és gondosan megtervezett koncepció mentén használja. A Fekete leves gyenge technikai megvalósítása, a választott műfaj és stílus, a megidézett előképek megkérdőjelezhető szavatossága fontos, de korántsem kulcsfontosságú tényezők. A várt hatást nem a pénztelenség nyilvánvaló nyomai, nem a rossz felvételek és nem is a folyamatosan megdöccenő, túl hosszúra hagyott rögtönzések akadályozzák. Ahogyan azt a világhálón hozzáférhető számtalan próbálkozás bizonyítja, a közösségi filmkészítés önmagában még nem garantálja, hogy a jó hangulat és a lelkesedés a nézőre is átragad. Ahhoz egy ilyen vállalkozásnak nem a résztvevőkről, hanem magáról a filmről kell szólnia.
