Tarantino szereplőit nem csak arról lehet megismerni, hogy sokat beszélnek, de arról is, hogy állandóan esznek. Az alábbi interjúban a rendező arról mesél, hogy miért eteti folyton a színészeit. Röviden a lényeg: nála általában a hatalmi viszonyok jelzésére szolgálnak ezek a rituálék, amit legjobban talán a Ponyvaregény egyik jelenetén lehet illusztrálni. Jules, mielőtt elszavalná az ominózus bibliai idézetet és leszámolna a Marsellus Wallace ellen fordult piti bűnözőkkel, beleharap az egyikük hamburgerébe. A néző már ekkor sejtheti a folytatást, hiszen efféle udvariatlanságot nem lehet véletlenül elkövetni: Jules szándékosan meg akarja alázni leendő áldozatát.
Hasonló jelenetnek lehetünk tanúi a Becstelen Brigantyk nyitányában, ahol Hans Landa tejet kér a francia parasztcsaládtól, vagy amikor később ugyanő egy rétes elfogyasztása közben kezdi el vallatni Shosannát. Ahogy az az interjúból kiderül, Tarantino legszívesebben minden filmjében egy-egy étteremjelenettel tudná le az expozíciót – lásd a Kutyaszorítóban és az egész életmű első jelenetét –, ezért is volt gondban, hogy ugyanezt a Django elszabadulban hogyan oldja meg. Azóta már tudjuk, hogy sikerült neki: a film második felének jelentős része egy asztal körül játszódik, Monsieur Candie ráadásul – nevéhez méltón – állandóan édességgel tömi magát és a vendégeit. Ha a néző mindeközben maga is megkívánja a szerepelők által jóízűen falatozott hamburgert, rétest vagy nachos-t, az nem a véletlen műve: részben ez is Tarantino célja.
