Asszociációs emlékfoszlányokból és látomásos képekből építkező független film régen került már a multiplexek műsorára. A Spring Breakers szinopszisának és tini-kompatibilis szereposztásának, illetve a Skrillex- és Britney Spears-szerzeményektől hemzsegő kísérőzenének hála elsősorban azokat csábítja majd a bordó plüssfotelekbe, akikről azután igen súlyos ítéleteket fogalmaz meg. A kísérleti filmezés felől érkező Harmony Korine szabálytalan művét a forgalmazó taktikusan laza és féktelen bulimoziként pozícionálta – a szürrealitással kacérkodó elbeszélésmód, a lehengerlő képi világ azonban egyértelművé teszi, hogy itt valami egészen másról van szó.
A vad tengerparti mulatozással és abszurd gengszter-kalanddal kombinált, szándékosan vékonyra hagyott beavatástörténet Korine számára csak ürügy, hogy a kortárs popkultúra felszínességéről, az amerikai tinédzser-lét kínzó ürességéről elmélkedjen. A Disney-sztárok és a népszerű hip-hop előadók szerepeltetése, a villódzó és túlhúzott neonszínek, a buta párbeszédek mind-mind ironikus alkotói gesztusok, melyek egy sajátos életérzést, az Y-generáció lelki világát próbálják megragadni - több-kevesebb sikerrel.
Korine az érzéki benyomások szintjén tökéletesen adja vissza a mai mozgóképözön giccses világát, de amikor a fiatalok érzéseit kutatja, kissé közhelyes megállapításokra jut. Az elveszettség nyomasztó érzése, a lelki problémáik elől esztelen szórakozásba menekülő fiatalok az idősebbek szemében számtalanszor előrevetítették már az adott életforma halálát, így Korine generációs körképe kissé leegyszerűsítő. A film leginkább akkor működik, amikor a rendező az érzékszerveinket bombázza és meditatív utazásokra invitál. James Franco feledhetetlen karaktere, a bizarr videoklip-betétek és az agyonstilizált látvány hosszú időre a nézővel maradnak, így bőven ellensúlyozzák a gyengébb epizódokat. A Spring Breakers komoly meglepetéseket tartogat a gyanútlanabb nézőknek, és még az is könnyen megtörténhet, hogy néhány év múlva kultuszfilmként emlegetjük majd.
