Point Blank – amerikai, 1967. Rendezte: John Boorman. Írta: Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) Visszavágó című regénye nyomán Alexander Jacobs, David és Rafe Newhouse. Producer: Robert Chartoff, Irwin Winkler, Judd Bernard. Operatőr: Philip H. Lathrop. Vágó: Henry Berman. Zene: Johnny Mandel. Szereplők: Lee Marvin (Walker), Angie Dickinson (Chris), Keenan Wynn (Yost), John Vernon (Mal Reese), Carroll O'Connor, Lloyd Bochner, Kathleen Freeman, Sid Haig. 92 perc.
Utazók útra fel! – Mit kell tudni róla?
Ez volt John Boorman első igazán jelentős filmje, egyben az egyik legismertebb Westlake-adaptáció, plusz ebben látható a zseniális Lee Marvin talán leghatásosabb alakítása. Ennek ellenére A játéknak vége – közismertebb, eredeti címén: Point Blank – nem számított különösebben sikeres filmnek a maga idejében, utólag vált kultikus alkotássá.
Boormanről már többször megemlékeztünk a blogon, a Parker (filmen: Walker, Porter stb.) nevű hivatásos bűnöző is felbukkant már A társaság apropóján, Lee Marvin viszont eddig ritkán került szóba, pedig még a Piszkos 12 rovatunk banneréről is ő néz farkasszemet a Nyájas Olvasókkal, ráadásul szerepe A játéknak vége elkészítésében bőven túllép a húzónévén. Marvin volt az ugyanis, aki – túl a kreatív folyamatban való aktív részvételen – garantálta Boorman számára minden rendező legnagyobb álmát, a végső vágás jogát, és ezzel nélkülözhetetlen segítséget nyújtott minden idők egyik legmerészebb mainstream bűnfilmjének elkészítésében. A Point Blank összetett támadást indít a néző érzékszervei ellen, miközben apró darabokra tördeli Westlake alapvetően egyszerű történetét. A néző egy idő után már abban sem lehet biztos, tényleg Walker/Parker bosszújának (helyesebben: pénzbegyűjtő akciójának) történetét látja, vagy egy halál előtti álmot, esetleg egy furcsa emlékfolyam asszociációs alapon felvillanó képeit. A közönség anno nehezen viselte Boormanék kísérletezését, a kritika viszont ünnepelte a mozit, amely aztán – Martin Scorsesétől Walter Hillen át Steven Soderbergh-ig – filmesek tömegére hatott, és hat mind a mai napig (ld. Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!).
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
Walkert egy rablás után, melyet Alcatraz szigetén hajtottak végre, lelövi a barátja, aki ráadásul még a feleségét is elhódította tőle.
Walker egy titokzatos férfi segítségével visszatér, hogy megszerezze a pénzt, amit meglovasítottak tőle.
Walker bárkin és bármin átgázol, aki és ami akadályozza tervének végrehajtásában.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Mint azt A társaság kapcsán már jeleztem, a Point Blank hatása „a vágástechnikán és néhány stiláris megoldáson kívül elsősorban csak a pőre bosszútörténet átvételén és a mű halál előtti utolsó vízióként való értelmezésének lehetőségén érhető tetten (vö. Kill Bill)”, ám ezen túl maga a rendező is elismerően nyilatkozott a műről, melyet egy interjúban a Kutyaszorítóban egyik fontos ihletőjeként nevezett meg, és persze ott van még a nagy Lee Marvin is, akihez QT szabályos szerelmes levelet intéz a Kutyaszorítóban egyik dialógusában. Utóbbi film egyébként értelmezhető annak példázataként is, hogyan válik óhatatlanul önmaga áldozatává minden hivatásos bűnöző, ha – Parkerrel ellentétben – nem képes kiiktatni az érzelmeit az akció idejére, pl. felesleges vérengzésbe kezd (Mr. Szőke – aki a Marvinnal kapcsolatos megjegyzést teszi), vagy hagyja, hogy a rokonszenv legyőzze benne a vérprofit (Mr. Fehér – akire a Marvinnal kapcsolatos megjegyzés vonatkozik).
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
A posztmodern bűnügyi film és a neo-noir kis túlzással A játéknak vége köpönyegéből bújt ki, QT mellett jeles rendezők tömege mondhatja magát Westlake, Marvin és Boorman adósának. Ez az „adósság” két, egymástól nem teljesen független vonulatban fedezhető fel: egyrészt sokan vették mintául – vagy legalábbis használták fel – a film egyszerű, ám ütős történetét és kompromisszumképtelen főszereplőjét (a távolról sem teljes felsorolás A társaságról szóló posztban olvasható), másrészt megtermékenyítette a rendezők, írók, vágók fantáziáját a sok különleges montázs, a töredezett dramaturgia, és a gyakran szürreális, már-már kubista képkomponálási technika is. Tarantino nagyjából ugyanolyan érzékeny a noir összes fajtájára, mint a kísérletező hajlamú játékfilmesekre (lásd Godard iránti rajongását, aki mellesleg a francia új hullám többi hősével együtt Boormannek is előképe volt), így az ő esetében a hatás duplán jelentkezik: ha nem is a konkrét idézetek szintjén, de a legtöbb művében mind formai, mind tartalmi értelemben megjelenik az a hagyomány, amelyet a Point Blank teremtett meg (hasonló a helyzet John Irvinnel is, akit ennek megfelelően rögtön Tarantino[!]-epigonként könyvelt el a szakma az Acélváros miatt).
Ha pusztán az erőszakot és a kegyetlenséget nézzük, A játéknak vége felett már biztosan eljárt az idő, élménynek viszont ma is hibátlan – de kizárólag a csonkolatlan, szélesvásznú változatban!
(Bővebben: Varró Attila elemzése a filmről.)
A Bonnie-akták további részei: itt.
