Szerencsére a rendező a legkevésbé sem ijedt meg az óriási feladattól, ám a végeredményt látva a nézőnek mégis olyan érzése támadhat, mintha Nolan maga sem lett volna egészen meggyőződve a folytatás szükségességéről. A trilógia záródarabja első ránézésre mindenesetre felvonultatja a nolani sikerrecept minden összetevőjét, és az előző rész erőszakos felülmúlásától is bölcsen tartózkodik. A nyolc év után visszatérő, testileg és lelkileg összetört Wayne érzelmi élete nagy hangsúlyt kap a bevezetőben, és a szerzői kézjegynek számító, sok szálat egymásba játszó, összetett narráció is gőzerővel beindul. Az első egy órában Nolan felállítja a sötét és világos figurákat a táblára, majd megmutatja a megoldandó feladványt: Gotham városát ezúttal a fantasztikus fizikai és katonai adottságokkal megáldott (megvert?) Bane fenyegeti, aki egy ördögi lépéssel szó szerint túszul ejti a lakosságot. Bár az akciószekvenciák ezúttal is fantasztikusak, és az alkotók külön elismerést érdemelnek a steril 3D mellőzése, illetve a virtuális trükkök minimálisra csökkentése miatt, az epikus történetszövés és a karakterek meglepő kidolgozatlanságai némi hiányérzetet hagynak maguk után. Nolan szorgalmasan beveti az összes trükkjét, az előadás mégis alibi-szagú, és ez még akkor is igaz, ha ez a hakni egyébként első osztályú tálalásban kerül elénk.

Hiába a nagyszabású jelenetek, hiába dübörögnek gőzerővel Hans Zimmer monumentális üstdobjai és hiába vonulnak fel a jobbnál-jobb színészek, ha a történetből hiányzik az az alapvető drámai mag, ami képes volt az első két részt a míves multiplex-szenzációk fölé emelni. A hősök és az antihősök pszichológiai háttere ezúttal meglepően sekélyre és szegényesre sikeredett. Batman/Wayne valódi identitásával kapcsolatban komolyan vehető dilemmák nem merülnek fel, a felvonultatott segítők többsége pedig unalmas papírfigurák, gyakran bántó klisékből összerakva (az árvaházas múlttal megvert ifjú titán, illetve az egyenruháját letagadó, de végül hősként harcoló rendőr alakja kifejezetten kínos). Hasonló gondokkal küzd a Macskanő karaktere is, akit a folyamatos próbálkozások ellenére sem sikerül meggyőzően az események egyik fontos szereplőjévé avatni - egész egyszerűen azért, mert a hosszú játékidő ellenére sincs idő, hogy eleget tudjunk meg róla. A legproblémásabb azonban a megfelelő ellenpont, az egyszerre vonzó és taszító, azaz a különösen veszélyes ellenség hiánya. Bár Tom Hardy fantasztikus munkát végez, hisz pusztán a hangjával, a mozgásával képes élettel és érzelemmel feltölteni a maszk mögé rejtett figurát, Ra's Al Ghul és Joker karaktereivel szemben Bane értékrendszere egész egyszerűen nem alternatíva Batman/Wayne számára. A harmadik rész főgonosza nem ördögi Mephisto, nem kínálja fel a sötétebb út csábító lehetőségét, így kettejük összecsapása pusztán fizikai és taktikai harcként működik, és nem képes kellő lendülettel megtölteni az gigászivá dagadó konfliktust.

Nolan továbbra is az amerikai társadalom kollektív félelmei iránt érdeklődik, és szándékai szerint a Gotham városát ért grandiózus támadással a nyugati világot mostanság fenyegető, legfőbb veszélyforrásokkal szembesítheti a közönséget. Míg azonban Ra's Al Ghul és Joker brutálisan egyszerű anarchizmusa kiválóan szimbolizálta a terrorizmus kérlelhetetlen logikáját, addig Bane akciója meglepő felszínességgel ostorozza a túlzott liberalizmus alapvető önellentmondásait és buktatóit. A túszul ejtett város, a lincselések és üres boltok ábrázolásával azonban mintha egyenesen a Reagan-korszak rossz emlékű hollywoodi manírjai köszönnének vissza. A francia forradalom díszletei közé helyezett népbíróság, a kommunista szovjet rémet egyértelműen megidéző, havas utcán keréknyomot húzó, szürke „tankok” már-már vörös terrorral riogatják a nézőt. De a gazdagok és a felső vezetők is fontos irányítói a tragikus eseményeknek, illetve a tőzsde is hangsúlyos helyszíne a gonosz hatalomátvételének, mellyel Nolan nyilvánvalóan az állandósuló gazdasági krízisekre utal, áttételesen a kapzsi pénzemberekre hárítva a felelősséget. A korábbi felvonásokkal ellentétben a 9/11 utáni közállapotok analízise a rendező számára ezúttal fontosabb a posztmodern identitásválságnál: a nemzeti himnusz hangsúlyos szerepeltetése egyértelműen kijelöli az új vizsgálódási pontokat.  A jók és a rosszak a kellő motiváció és háttér nélkül azonban csak egyszerű katonái ennek az egysíkúan elrajzolt háborúnak. A csőcselékkel, a spekulánsokkal és a néphatalom kissé propagandisztikus kifigurázásával érvelni a puha demokrácia ellen nem túl elegáns demagógia, ám ennél is fontosabb, hogy a ketyegő bomba örök mozitoposza helyett vélhetően bármilyen más fenyegetés jobban működhetett volna.

A megfelelő alapkonfliktusok, az erős drámaiság hiánya mintha elszívná a levegőt a jellemek kellő mélységű ábrázolása elől, ami miatt igazán egyetlen szereplővel sem tudunk azonosulni. A motivációk lanyhák, az események logikai lánca elvékonyodik, így a kötelező fordulatok és csavarok is erőltetettnek tűnnek (nem is beszélve arról, hogy Nolan csúnyán meg is ágyaz a lehetséges folytatásoknak, ami nagyban lerontja a befejezés értékét). Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy itt alapvetően egy óriási költségvetésű képregény-adaptációról beszélünk, és egy ilyen produkción kissé igazságtalan olyasmiket számon kérni, melyek a zseniális előzmények legnagyobb erényeiként elkényeztettek minket. A film legnagyobb hibájának éppen ezért egy olyan dolgot kell felrónunk, ami más esetben vélhetően bókként funkcionálna: A sötét lovag - Felemelkedés „sajnos csak” egy vérprofi multiplex-látványosság, annak is a legnemesebb fajtából. Üresjáratai és hiányosságai ellenére Nolan kötelező köre pontosan azt nyújtja, amit egy ilyen kaliberű blockbusternek nyújtania kell – egyedül az a bizonyos plusz hiányzik, amit eddig Nolan valahogyan mindig sikeresen becsempészett a tökéletes külcsín alá. A rendező és Batman útjai innen vélhetően elválnak, nagyon izgalmas kérdés, ilyen magasságok után vajon merre vezet tovább az útjuk.