Vince Gilligan a Breaking Baddel visszatért a kilencvenes években készült nagyjátékfilmjeinek szatirikus látásmódjához.
Breaking Bad - amerikai, 2008. Rendezte és írta: Vince Gilligan. Kép: Michael Slovis, Reynado Villalobos. Zene: Dave Porter. Szereplők: Bryan Cranston (White), Aaron Paul (Jesse), Anna Gunn (Skyler). 50 perc.
Habár az igazi áttörést az idén nyáron a negyedik évaddal induló Breaking Bad hozta meg számára, az elsősorban forgatókönyvíróként és producerként tevékenykedő Vince Gilligan a kilencvenes évek közepe óta az amerikai független- és televíziós szcéna meghatározó alakja. Íróként három egészestés játékfilm szkriptjét jegyzi: a Lángra lobbant szerelem és az Ennivaló a csaj a kilencvenes évek független filmjének jellegzetes darabjai, ahol maró szatíra fogja össze a white trash-közösségeken élcelődő zabolátlan fabulákat. A tíz év kihagyás után elkészült Hancock – hiába ült a rendező székben a Ronda üggyel debütált Peter Berg –, végül kihagyott ziccer maradt, az alkoholista szuperhős sagája csak ötletszinten viselte magán azt a groteszk látásmódot, ami a pirokinetikus képességgel (lásd még: Tűzgyújtó) megáldott testvérpár és piromán barátnőjük szerelmi háromszögét megéneklő Lángra lobbant szerelmet gyerekbetegségei ellenére is emlékezetes darabbá tette.
 |
Gilligan karrierje a kétezres évek közepéig összefonódott az X-aktákkal és annak különféle spin-offjaival. A forgatókönyvíró a sorozat stábjának fekete báránya volt: ugyan tisztes iparosmunkával bedolgozott a széria magánmitológiáját cizelláló központi cselekményszálakba (a Scully ügynök rákja körül forgó Memento Mori című epizód egy Grammy-jelölésig is eljutott), de legjobb formáját azokban az esetekben mutatta, amikor lehetősége nyílt felülírni az X-akták standardjait. Az olyan epizódokkal, mint a The Lone Gunment előlegező, a címbeli hackercsapat létrejöttét elmesélő Unusual Suspects vagy a Bad Blood bizarr texasi vámpírtörténete Gilligan az elsők között emelte be a komikumot, azon belül is a fekete humort a széria közegébe, amit végül a már említett spin-offal tetőzött be. A 2001-ben indult és ugyanezen évben le is zárult The Lone Gunmen zavarbaejtő átmenet volt az X-akták képviselte paranoiathriller és a Szupercsapat-féle akciókomédia között, melyben a Nahát! magazint megszégyenítő címbéli újság szerkesztői különféle abszurd összeesküvéseket göngyölítenek fel – a 2001. márciusában sugárzott pilot-epizódban többek között megakadályozzák, hogy egy eltérített utasszállító repülőgép New York szívébe csapódjon.
Mint azt játékfilmjei és X-akták-beli tevékenysége is mutatja, Gilligan egyszerre a posztmodern amerikai mitológia elszánt építője és maró iróniával felfegyverzett kritikusa: életművében a felszín alatt tevékenykedő különös hatalmak körvonalait rajzolja fel, legyen szó kormányösszeesküvésekről (The Lone Gunmen), bizarr párkapcsolatokról (Ennivaló a csaj) vagy a szervezett bűnözés groteszk képviselőiről (Totál szívás). Az X-akták utolsó évadjaiban a fantasztikum által eljutott a paranoia és abszurd keverékének a mainstream televíziózásban még megengedhető határértékéig: a Drive című epizódban (ahol annak érdekében, hogy koponyájuk ne robbanjon fel, a szereplőknek igen nagy sebességgel kell járművükkel nyugati irányba hajtaniuk) Bryan Cranston már a Breaking Bad híres nyitányát előrevetítve száguldozik a sivatagi utakon, az X-COPS-ban pedig sikerrel keverte ki a közismert rendőr-reality és az X-akták briliáns hibridjét. Gilligan a Breaking Baddel visszatért a kilencvenes években készült nagyjátékfilmjeinek szatirikus látásmódjához, és ha a fantasztikumot nem is, de a felszín alatti anomáliák megszállott leltárba vételét magával hozta Chris Carter kultikus szériájából.
 |
Szemben a hasonló tematikát feldolgozó Nancy ül a fűben-nel – ahol a címszereplő többgyermekes özvegy anyagi gondjai miatt kezd marihuána terjesztésébe az álságos és képmutató kertvárosi közösségben – a Breaking Badkezdettől fogva komorabb hangot üt meg. Míg Jenji Kohan visszafogott szatírája a kannabisz-terítés bocsánatos bűnén keresztül mutatja szuburbia visszás viszonyait, addig Gilligan szériája nem csupán a bűnügyi szálra fektet jóval nagyobb hangsúlyt, de mint azt a jópofizó magyar címadással szemben eredeti elnevezése is mutatja, a Breaking Bad legalább olyan mélységgel járja körül a bűn és a gonoszság fogalmának kérdéseit, mint amilyen elszántsággal építi eközben saját mitológiáját. A már említett Bryan Cranston által alakított középiskolai kémiatanár, Walter White akkor dönt a rossz útra térés mellett, amikor fény derül tüdőrákjára. Elsősorban anyagi okoktól hajtva otthagyja megalázó mellékállását és egy volt tanítványával közösen metamfetamin kotyvasztásába kezd: precizitásának köszönhetően az anyag csúcsminőségűre és kék színűre sikeredik, ezek után pedig Walt és partnerének karrierje bumfordi bakugrásokkal vezet a helyi szervezett bűnözés és a morális ambivalencia legsötétebb bugyraiba.
Vince Gilligannek köszönhetően a rák motívuma már az X-akták mitológiájában is kulcsszerepet játszott: nem csupán beillesztette az államilag terjesztett betegséget a széria paranoid világszemléletébe (lásd az említett Memento Mori című epizódot), de számos olyan kreatúrát létrehozott, ahol a daganatos megbetegedés különleges képességek katalizátoraként (Pusher 1-2) vagy egyenesen következő evolúciós lépcsőfokként (Leonard Betts) jelenik meg. Walter White a mindennapos frusztrációból kihajtott betegsége a később szinte fertőzésként terjedő bűn csírája és esszenciája, amely attól ponttól, hogy a főhős „Heisenberg”-re keresztelt bűnözői alteregója kiteljesedik és szinte önálló életre kel, el is tűnik a sorozatból. Innentől kezdve Walt/Heisenberg maga válik rosszindulatú kitüremkedéssé a közösség testén, aki először a mindenki közül a legkönnyebben befolyásolható partnerét rántja magával, majd fokozatosan korrumpál mindenkit maga körül, pénzmosásra használva fiának internetes oldalát, beszervezve a tönkrement házasságból kiutat kereső feleségét és az idegösszeomlásig hajtva Heisenberg után nyomozó sógorát. Amellett, hogy a jelenlegi sorozat-paletta legfeketébb humorú dramedy-je, a Breaking Bad erőteljes tabló a bűn természetrajzáról, amely nem csupán a dílerkedés legmocskosabb pillanatait emeli ki előszeretettel (holttest feloldása házilag, sav segítségével; pénz beszedése meth-függő véglényektől), de a film noir érzékenységével megragadja azokat a pillanatokat, ahol a bűnbe csábult kisember először óvatosan, majd mind gátlástalanabbul lazítgatja az általában vett morál határait, minden adandó alkalommal igazolva saját tetteinek jogosságát. (Lásd például a harmadik évad elején Walt monológját a közvetett módon általa előidézett repülőgép-szerencsétlenség kapcsán, ahol a készítők igazi szövegírói bravúrral ragadják meg az erkölcsi homályzónában ragadt főhős önigazolási kényszerét.)
 |
Teljessé téve a képet, Walt romlását a kezdetben meth-függő piti díler, Jesse jellemfejlődése ellensúlyozza, a
Breaking Bad belső dinamikáját elsősorban kettőjük állandó polémiája hajtja – aminek cizellálására a vendégrendezőként feltűnt Rian Johnson (
Brick, Szélhámos fivérek) a harmadik évadban egy egész epizódot szánt – : a bűnözőként rideg és számító, ám önmagát rendre felmentő Walttal szemben a tevékenységüket helyiértéken kezelő és hirtelen természetű Jesse áll, aki mindvégig képes keresztüllátni az önámítás és a kegyes hazugságok védőburkán.
A Breaking Bad által középpontba helyezett morális kérdéseket a cselekményt szervező sajátosan kaotikus kauzalitás teszi valóban súlyossá: Gilligan szériájában minden egyes tettből fakad valamiféle következmény, ám a sorozaton belül az ok-okozatiság kiszámíthatatlan működik, esetenként már elfeledett ballépéseket rántva elő évadok múltán, vagy nagyobb vétkeket megtorolva népirtás szintű katasztrófákkal. Az erkölcsi értelemben vet jó és rossz Walter White történetében nem önmagában, hanem a tettek megjósolhatatlan következményei által kristályosodik ki (mint a kémcsövekben fortyogó drog), amit Gilligan a flashbackek és flashforwardok rendszeres használata által az elbeszélésmódon keresztül is kihangsúlyoz, lásd a kezdettől fogva egy végpont felé mutató második évadot, az epizódok nyitányában visszatérő – és a fináléig értelmezhetetlen – összeégett, vízfelszínen lebegő plüssállattal. Heisenberg megjelenése lavinát indít el a helyi alvilágban éppúgy, mint a főhős magánéletében, az ennek köszönhetően kialakult kényszerpálya pedig – amit már szinte elfeledett tettek következményei szerveznek, lásd a harmadik évad kartellbosszú-cselekményszálát, amely a bérgyilkosok alakján keresztül a Gonosz misztikus felfogását is beemeli a szériába – sajátos értelmet ad a rossz út fogalmának, ahol már egyetlen ballépés után sem lehetséges a visszatérés a hófehér kerítések és frissen sepert garázsfeljárók birodalmába.
 |
A kémikus Walt attitűdjét áthatja a természettudományos világszemlélet, az ezzel járó precizitás teszi a legjobb drogkészítővé egész New Mexicóban – ellenben az őt körülvevő univerzum, habár ugyancsak feszes kauzalitás irányítja, lényegében kiszámíthatatlan, ahol a legapróbb változtatás az előfeltételekben megjósolhatatlan következményekkel jár; a morál birodalmában pedig a rideg kiszámítottság végképp fabatkát sem ér.
Miközben mindvégig képes karakterorientált szériaként, finoman kidolgozott figurákon keresztül értekezni a romlottság képlékeny fogalmáról, x-aktás örökségét betetőzve Gilligan az eddigi három évad alatt sikerrel teremtett a cselekménynek helyt adó Albuquerque határvároskájának sötét oldalából a Kék bársony és a Twin Peaks felszín alatti valóságait tovább fokozó másodlagos realitást. Ahogy arra az évadok során fény derül, nem Walter White az egyetlen, aki szereplők közül titkos alteregót takargat: a korrupt védőügyvéd és az őt segítő magánnyomozó fokozatosan lényegülnek át piti keresztapává és amorális bérgyilkossá, de a mellékszereplő-gárda egyik legizgalmasabb is alakját a helyi gyorsétterem kérlelhetetlen drogbáróként ténykedő igazgatója jelenti. A harmadik évad egyik csúcspontjaként megjelenő cold openingben tucatnyi éttermes teherautó hordja szét Amerikában a főhős által már nagyüzemben gyártott drogot: a sivatagi utakon kígyózó karavánjuk visszahozta a paranoiát a tévé képernyőjére, kormányösszeesküvések helyett a hétköznapi felszín alól kikotorva a semmi és senki nem az, aminek látszik mindent átható élményét.
