Több mint két hete, hogy véget ért a sorozat, amelyet sokan minden idők legjobbjának tartanak. A fináléról még azon melegében ejtettünk pár szót, de maradt kitárgyalnivaló bőven. A Breaking Bad ugyan nem hagyott maga után nyitott kérdéseket, legalábbis a történetet és a karakterek sorsának alakulását illetően, de a főszereplő, Walter White megítélésén lehet vitatkozni, ahogy azt villámkritikához érkezett kommentek is tanúsítják.
Valamiféle általános konszenzus mégis létezik. E szerint Mr. White megvetésre méltó ember („despicable man”, ahogy a széria kreátora, Vince Gilligan fogalmazott), aki még antihősnek is túl elvetemült. Valójában mindig is Heisenberg volt, a tisztes családapa szerepét csak álcaként öltötte magára, várva a pillanatot – az ürügyet – hogy levehesse, és szabadjára engedje hataloméhes, egoista, manipulátor énjét. A megengedőbb vélemény szerint Waltot kezdetben valóban jó szándékok vezérelték, de menetközben korrumpálta a hatalom, míg végül ő maga vált a környezetét elpusztító rákos sejtté. Mr. White figuráját tehát a túlnyomó többség – látszólag – elítéli, és elborzadva gondol vissza a morális szempontból védhetetlennek tűnő tetteire.
Mégis: a finálét, amelyben Walt tulajdonképpen elnyeri a megváltást, nem követte semmilyen össznépi felzúdulás, sőt, a visszajelzések alapján a többségnek tetszett a történet lezárása. Gilligan még a 2. évadot követően bevallotta, hogy szándékosan teszteli a nézőket – a Breaking Bad többek közt egy kísérlet, amelyben arra keresi a választ, hogy milyen szörnyűségeket kell a főszereplőnek elkövetnie ahhoz, hogy elveszítse a közönség szimpátiáját. Az első évadban Gilligan még minden eszközt bevetett, hogy azonosulásra bírja a nézőket – sikerrel –, a későbbiekben pedig ezt a köteléket próbálta fellazítani és megkérdőjelezni – a jelek szerint hiába. Tegyük hozzá: valódi kamikaze akció lett volna, ha beválik a terve, a közönség ugyanis nem mazochista, olyan főszereplőre, akivel képtelen valamilyen mértékben együtt érezni, nem kíváncsi.
Adódik tehát a kérdés: minek köszönheti Mr. White, hogy a nézők – a kötelező ejnye-bejnyézés ellenére – soha nem pártoltak el igazán tőle? Melyek azok a személyiségjegyek vagy mik azok a motivációk, amelyek kiváltják belőlünk az empátiát? Miért lehet még azután is azonosulni vele, hogy a fináléban bevallja, elsősorban saját magáért tette, amit tett?
A WW-rejtély megfejtéséhez vissza kell mennünk a kezdetekhez. A történet origópontja valójában nem a rák diagnózisa, hanem egy húsz évvel korábbi esemény. Walter és barátja, Elliott Schwartz még fiatal kutatókként gyógyszerészeti céget alapítottak. A Gray Matter Technologies ígéretes jövő előtt állt, Walt azonban kiszállt és eladta a részesedését Elliottnak 5 ezer dollárért. Mint utólag kiderült, ez volt életének legrosszabb döntése. Míg ő egy középiskolában kémiát tanított, a vállalat rövid idő alatt 2 milliárd dollár összértékű óriáscéggé fejlődött. Walt pedig soha nem tudta megbocsátani magának ezt a ballépést, folyamatosan azzal ostorozta magát, hogy eladta a gyerekei jövőjét, és mint később kiderült, úgy érezte, Elliott „ellopta” az ő kutatási eredményeit.
A vonatkozó epizódokból (Gray Matter; Peekaboo; Felina) nem derül ki egyértelműen, hogy mennyi az igazság ebben a vádban, de nem is fontos. Ami a lényeg: Walt a könnyebb út mellett döntött. Egy karnyújtásnyira volt az amerikai álom megvalósításától, de meghátrált. Nem akart, vagy nem mert kockáztatni, helyette a biztosat választotta. A családi házat, a fix tanári állást és a tisztes kispolgári életet. A hiányzó szakmai elismerést és az anyagi javakat – jobb híján – azzal kompenzálta, hogy megpróbálta családfői kötelességeit maradéktalanul ellátni, miközben a közösség mintapolgárává vált. Nem volt igazán boldog, de legalább elmondhatta magáról, hogy férjként és apaként helytáll. Ha másra nem is, de erre büszke lehetett. A rák megjelenése azonban még ettől a minimális elégtételtől is megfosztotta, hiszen ettől a ponttól kezdve már azt a biztonságot sem volt képes garantálni a családjának, amiért cserébe lemondott az álmairól.
Walter természetesen nem mártír, leginkább magának köszönheti, hogy abban a bizonyos pillanatban kisiklott az élete. Ettől azonban nem válik méltatlanná az azonosulásra, éppen ellenkezőleg – magára ismerhet benne a többség. Mert hiába sulykolják a filmek az amerikai álom elérhetőségét, már csak a nagy számok törvénye alapján is többen vannak azok, akiknek nincs elég bátorságuk / tehetségük / szerencséjük ahhoz, hogy „megcsinálják”. A kihagyott ziccerek emléke évtizedekig – rosszabb esetben a halál pillanatáig – kísért, az álmokat pedig felváltják a kompromisszumok és az élethazugságok. Nagyon kevesen vannak azok – pláne egy bizonyos életkor felett –, akik kapnak még egy lehetőséget, és azzal élni is tudnak.
A ráknak köszönhetően Mr. White megkapja ezt a lehetőséget. „Felébred”, mint minden olyan tömegember, aki határhelyzetbe kerülve rájön, hogy nincs többé hová menekülnie. A halál közelségével való szembesülés pedig a legvégsőbb határhelyzet, amely radikálisan megváltoztatja azt, ahogyan a világot és benne saját magunkat látjuk. Walternek azonban nem csak a perspektívája alakul át – a közelgő vég tudata lebontja benne azokat a gátakat is, amelyek miatt nem tudott a múltban érvényesülni. Többé már nem fél kockázatot vállalni, hiszen nincs vesztenivalója. A törvény betűjét felülírják saját erkölcsi normái – az első és legfontosabb kötelességének azt tartja, hogy gondoskodjon családjáról, minden más megfontolás csak ezután következhet.
Az első évad 5. epizódjában (Gray Matter) a sors felkínál számára egy egérutat. Egykori üzlettársa, Elliott felajánlja, hogy kifizeti helyette az orvosi kezelés költségeit. Itt mutatkozik meg először, hogy Waltot nem csak a család jövőjének biztosítása motiválja. Helyre akarja hozni múltbéli hibáját, szeretne egyszer végre VALAKI lenni. Amikor az 5. évadban Jesse ki akar szállni a metamfetamin-bizniszből (Say My Name), ezzel az érvvel próbálja maradásra bírni: „Legjobbnak lenni valamiben nagyon ritka dolog. Ezt nem dobhatod csak úgy el magadtól. El akarod pazarolni a potenciálod?”
Walt itt persze saját múltbéli baklövéséről beszél, amely elrettentő példaként mindvégig a szeme előtt lebeg. Tudja, hogy nem lesz egy harmadik esélye. Kockáztatnia és adaptálódnia kell. A bukás immár nem opció, ezért mindent a célnak rendel alá. Húsz évvel ezelőtt hagyta, hogy a személyes érzelmei – akkori barátnőjével, Elliott későbbi feleségével való kapcsolata – befolyásolják, most nem engedheti meg ezt a luxust. Ugyanazzal a kérlelhetetlen precizitással és pragmatikus gondolkodással próbálja az alvilág diszciplínáját is elsajátítani, amely kutatóként és tanárként is jellemezte. Nagyon gyorsan szembesül vele, hogy a kémia világával ellentétben itt jóval nehezebb kiszámítani a reakciókat. Más szabályok uralkodnak, és aki nem alkalmazkodik ezekhez, az elbukik. Walt pedig legalább olyan jó diák, mint amilyen tanár, ezért gyorsan megtanulja, hogy nincs olyan, hogy „humanista drogkereskedő”. Ha véghez akarja vinni azt, amit elkezdett, akkor kénytelen bepiszkolni a kezét.
Mr. White legfőbb bűne és tragédiája tulajdonképpen az, hogy túl jól alakítja Heisenberg szerepét. Ha hagyná, hogy a kényes morális helyzetekben Walter, a tisztes polgár döntsön helyette, gyorsan elbukna, és ez esetben hiába volt minden áldozat. Neki azonban eszében sincs – megint – kiszállni idő előtt, gyarló emberként élvezi, hogy végre valamiben ő a legjobb, és megkapja azt a tiszteletet és elismerést, amiben korábban soha nem volt része. Azzal viszont, hogy nem tud, vagy nem akar időben hátat fordítani az „empire”-biznisznek, pont azokat sodorja veszélybe, akikért – állítólag – átállt a „rossz oldalra”.
A bukás tehát már eleve kódolva van a sorozat alaphelyzetében. A főszereplő csak akkor érheti el a célját – a kellő mennyiségű pénz összegyűjtését leendő özvegye és árvái számára – ha közben hajlandó feladni a korábbi elveit. Mi, nézők pedig azzal, hogy elfogadjuk Walt döntését az első részben – mert ekkor még a szimpátiánkra maximálisan méltó, a sors által sújtott átlagpolgárként mutatja be őt Gilligan –, az ebből a döntésből fakadó konzekvenciákat is elfogadjuk. Nem akarjuk, hogy Walt idő előtt szálljon ki, hiszen látni szeretnénk, hogy a halálra ítélt, lenézett kisember győzedelmeskedik, és vele együtt mi is megértjük – mert az egymásból következő incidensek sorozata megérteti velünk –, hogy járulékos veszteségek nélkül nem úszható meg ez a kaland. Amikor pedig Walt már valóban átlépi a határt – ez a vonal nyilván mindenkinek máshol húzódik, van, akinek Jane halála, másnak Brock megmérgezése a vízválasztó – már nem tudunk vele szakítani. Az az állhatatosság és makacsság, amellyel az első évadban meghozott (és a sorozat címében is jelzett) döntéséhez konzekvensen ragaszkodik, akkor is imponáló, ha a tetteit egy idő után már muszáj elítélnünk.
Mr. White persze gyarló figura. Akkor is tudnánk, hogy élvezi új életét, ha nem vallaná be a fináléban. Büszke arra, amit elért, és ezt nem is titkolja. Ez azonban nem szörnyeteggé, hanem éppen ellenkezőleg – mélyen emberivé teszi a hideg és számító bűnözőzsenit. Tetszik vagy sem, az ő gyarlóságai a mi gyarlóságaink is.
Ha Gilligan és írótársai nem kegyelmeznének meg neki az utolsó epizódban, akkor kénytelen lenne azzal a tudattal meghalni, hogy hiába volt minden áldozat. Abban a sorozatban, amelyben a karma kezdettől fontos szerepet játszott, talán ez lett volna a méltó büntetés. Walter azonban felismeri és bevallja, hogy a családmentő akcióból időközben önmegvalósító projekt (is) lett, és ezzel elnyeri a megváltást. Győzelme nem a „cél szentesíti az eszközt” tétel igazolása – bár emellett is lehetne érveket felhozni –, hanem egy olyan ember jutalma, aki képes volt a bukás biztos tudatában egy vesztett helyzetből kihozni a legtöbbet, és ami még lényegesebb: hosszú évtizedek után először sikerült átvennie az irányítást a saját élete fölött.
