Elnézést, amiért a megszokottnál személyesebb hangot ütök meg a Sidney Lumet emlékére írt nekrológban. Talán furcsa, hogy éppen az ő halála érint kvázi személyesen, miközben nem jártunk össze (sajnos), ő maga pedig látszólag cseppet sem volt személyes alkotó, legalábbis a saját életüket filmek sorában feldolgozó kollégáihoz képest. Valószínűleg éppen azért érzem magamhoz közel állónak, mert minden feltűnősködés és erőszakolt hype nélkül tudta megalkotni az amerikai filmművészet legfajsúlyosabb életművét. Meglehetősen rokonszenves dolog ez egy olyan korban, amikor annyira gyakran a blöff és az egynyári zsenik kultusza érvényesül. Apropó, zseni! Érdemes Lumet kapcsán elgondolkozni e fogalom jelentésén is. Hagyományosan a zseni alatt egy fiatal, zilált üstökű, szimpatikusan zavaros lángelmét értünk, aki talán csak egy maroknyi művet hoz létre egész életében, de azok egytől egyig csodálatosak (vagy sem, de illik őket csodálatosnak tartani). Lumetet már fiatal korában sem lehetett könnyű ebbe a skatulyába beilleszteni, ráadásul a mozijai sem erősítik a zsenikről alkotott hagyományos képet. Ő volt a "nagy kismester", ami akkor is mélyen sértő, ha a kismester alatt nem feltétlenül gyengébb képességű alkotót értünk. Sokak szerint Lumetnek nincs stílusa, nem viszi át önmagát a műveibe, bármit elvállal, és legfeljebb azért jelentős, mert minden harmadik filmje jól sikerült.

Mi igaz ebből? Lumetnek volt stílusa, nem is akármilyen. Visszafogott, de erőteljes vizualitás jellemezte filmjeit, egyetlen premier plánból könnyen meg lehet állapítani, hogy ő a direktor. Nem írt sok forgatókönyvet és azok sem egy Saul Lammy vagy Simon Laurent nevű író/zeneszerző magánéleti válságaival foglalkoznak, de múltjából (zsidó gyökerek, színházi és tévérendezői pályakezdés, baloldali meggyőződés) következő igazságkereső alapállása és személyes mániái, különös tekintettel az amerikai jogrendszer, a hátrányos helyzetűek, a kívülállók és kisebbséghez tartozók helyzetének realista alapokon álló vizsgálatára, egyértelműen megjelentek a műveiben, még a gyengébbekben-jelentéktelenebbekben is. Végül, de nem utolsó sorban, ott az iparosság vádja. Könnyű lenne ezt azzal kivédeni hogy "a hegyeket is a csúcsaikkal mérik", de talán egyszerűbb felhívni a nézők figyelmét azokra a bizonyos "iparosmunkákra". Gyengébbek ugyan a Nagy Moziknál, de hogy értéktelenek vagy élvezhetetlenek lennének? Olyat Lumet valószínűleg akkor sem tudott volna előállítani, ha direkt akarja. Bár az sem kizárt, hogy sikerült volna neki, annyira ura volt a médiumnak. Tény, egy iparos tempójában alkotott, de bizonyos művészi színvonalnál alább sohasem adta.

Egy nekrológban többnyire elkerülhetetlen a díjak, elismerések és nagy művek felsorolása, de most ezt is szeretném kihagyni. Legyen elég annyi: A 12 dühös ember, a Kánikulai délután, A domb és a többi remekmű alkotója sohasem kapott Oscar-díjat. Többször jelölték rendezőként és egyszer íróként is, ám a jelek szerint nem ér fel olyan tálentumok színvonalára, mint Kevin Costner vagy Mel Gibson... (Mielőtt bárki kijavítana: az életműdíj nem "rendes" Oscar.) Mások is jártak így a nagyok közül, de azért általában valami árnyalja ezt a képet: Kubrick speciális effektusok alkotójaként vehette át a szobrot, Bergman és Hitchcock pedig csak "személyében" nem kapta meg a kitüntetést, a műveik már igen, és sokan eleve rövid- vagy dokumentumfilmes Oscarral vágnak neki a játékfilmes pályának. Elkerülte Lumetet az Arany Pálma is, miközben nem kevés díjjal és vállveregetéssel megtisztelték élete során. A halála miatt érzett szomorúság mellett éppen ezért a düh és a szégyen most a legerősebb érzés bennem. A legnagyobbat még életében illett volna megtisztelni a legnagyobbaknak járó elismerésekkel. Alkalom bőven akadt volna, az utolsó Lumet-mozi (Mielőtt az ördög rádtalál) egyben az egyik legjobban sikerült is. Most már mindegy. A viszonylag rendezett üstökű, idős és termékeny zseni eltávozott. Béke poraira.