The Wolfman - amerikai, 2010. Rendezte: Joe Johnston. Írta: Andrew Kevin Walker és David Self. Szereplők: Benicio Del Toro (Lawrence Talbot), Anthony Hopkins (Sir John Talbot), Emily Blunt (Gwen Conliffe). 106 perc.

A klasszikus szörnyalakok közül jelenleg a farkasembernek a legrosszabb a renoméja: Drakula romantikus, Frankenstein tragikus, a láthatatlan ember láthatatlan, de a vérfarkas egy állat, egy ösztönökből cselekvő vadállat, akinek a tetteiben nincsen racionalitás, csak a túlélési vágy és a rombolhatnék furcsa elegye egy túlontúl szőrös Hyde képében az átlagember Jekylljéhez képest. Az Underworld és a Twilight-szériák kúl falkába csapódó farkascsaládjait most hagyjuk.

A legújabb, Curt Siodmak klasszikus, 1941-es forgatókönyve alapján készült farkasember-adaptáció sem tömi túl racionalitással szörnyét: Lawrence Talbot (Benicio Del Toro) színész lehet, hogy a színpadon képes a legnagyobb tragikus hősök bőrébe bújni, de a vérfarkaslét biológiai kosztümével már ő sem tud mit kezdeni. Amikor hazatér a vidéki angol birtokra apjához (Anthony Hopkins), hogy segítsen megtalálni öccsét, a nyomozás közben megmarja a vadállat. Először a szexuális vágya növekszik, aztán az érzékszervei lesznek finomabbak, mígnem az első teliholdnál megindul a rettenetes testi átalakulás is.
A Farkasember mindent megtesz, hogy egyszerre legyen takarékra tett pszichodráma (lásd majd Varró Attila cikkét a március Filmvilágban) és a mai közönségnek könnyen eladható és befogadható horrorfilm.

Nyilván értelmetlen találgatni, de valahogy az a néző érzése, hogy a végül kirúgott Mark Romanek pont az elsőre tette volna a hangsúlyt, de a stúdiónak szükség volt egy olyan, tömegfilmes igényeket kielégítő filmesre, mint a munkát végül megkapó Joe Johnston (Jumanji, Jurassic Park 3). Egy olyan valakire, akinél a meglepetések nem a lélek sötét zugaiból ugranak elő, hanem az ódon kastély sarkaiból és a ködös erdők mélyéről. Így a lélekbúvárkodás helyett maradnak a véres (egy snittben megidéződik a Hullajó, zombikéz helyett farkaskarommal) és erősen camp akciójelenetek (a végső leszámolás szőrgombócharca) közöttük pedig az angol gótikus horrorokra jellemző drámai merengés és a rosszfajta slasherek túlzásba vitt sokkparádéja. Pont egy ilyen régimódi történetnél rossz látni, ahogy többre tartják, ha valami kiugrik az árnyékból, mint ha végig ott ólálkodna.