Lehetetlen figyelmen kívül hagyni az egyik legismertebb, meg nem valósult hollywoodi sci-fi-forgatókönyv gyártási körülményeit. Clair Noto valamikor a '70-es években, Ray Stark producer (Ilyenek voltunk) hívására vetette meg a lábát az Álomgyárban egy női James Bond-kaland szerzőjeként. Korábban - Clara Notóként - a Börtönterror című women in prison film hang-, illetve a Hearts and Minds Vietnam-dokujának dialógusvágójaként csöppent a szakmába, de forgatókönyvírói tevékenységéről pozitívan szóltak, a nevezett spionsztori felkeltette a későbbi A múmia-producer, Sean Daniel érdeklődését. Bátorítására jegyezte le a The Tourist nevezetű, Universalnál készülő spec scriptet: kezdetben jól ment a dolog, de az utolsó oldalak beadásakor Daniel távozott a székéből és Renée Misselnek (Nell, a remetelány) passzolta át a teendőit.
Innentől szépen lassan a development hell bugyraiba süllyedt az egyébként mindenki által imádott olvasmány. Ridley Scott, az eredetileg kijelölt rendező bátyja halála után terápiás célzattal vállalta a Szárnyas fejvadász rendezését, mire Brian Gibson, az Üvegtörők című zenés Winter of Discontent-ballada direktora iszonyatosan faragatlanul bánt a könyvét rendíthetetlenül védő Notóval. Missel erre is rátett egy lapáttal, így gyorsan szétváltak a trió útjai. Jött a szintén zenész, a Kvadrofónia illúziómentes Swinging Sixties-nevelődésmusicaljét tető alá hozó Franc Roddam. Ő és Noto egy húron pendültek, az írás struktúrája Donald Cammell és Nicolas Roeg non-lineáris Az előadására emlékeztette, de balszerencséjükre Coppola független, elvileg kreatív szabadságot biztosító stúdiójához, az American Zoetrope-hoz vitték a projektet. A cég épp akkor dőlt be a Szívbéli büdzsézabáló fiaskója miatt, mely révén Gene Kelly, Michael Powell és Jean-Luc Godard tervei is a kukában landoltak. Roddam és Noto ezután a De Laurentiis Entertainment Grouphoz fordultak volna, de Coppola érthetetlenül pénzt akart az el nem készült filmért. Újabb közjáték zajlott, a Noto, Gibson és Patricia Knop módosításait tartalmazó újabb vázlat ismét a Universalnál kötött ki, ahol hamar le is fújták a fejlesztést, majd Noto 1997-ben megint nekiveselkedett az ötletnek, egy új, általa nem részletezett csavart iktatva a szkriptbe. De épp akkor robbantott kasszát a valamelyest hasonló témájú Men in Black: a szöveg a Warnernél landolt, onnan pedig visszajutott a feladóhoz és bár Joel Silver nagy összeget fizetne a The Tourist megvalósításáért, a Universal máig nem veszi le a kezét a jogokról. Rettegnek ugyanis attól, hogy végül mások aratják le a babérokat, az eddigi négy évtized összes hajcihőjét értelmetlenné téve.
1980-ban látott munkához Noto és rögtön szembeötlő, hogy a The Tourist melyik filmtörténeti korszak gyermeke: a jelölt dekád főleg a toxikus, hipermaszkulin bálványok vonzásában csengett le a Rambo II.-től a meleg szubtexttel máig előszeretettel felruházott Top Gunig. Holott e forgatókönyv - benne az emésztőgödörnek hívott Földre száműzött, kéj- és hatalomvágyukat értelmetlenül zabolázni igyekvő földönkívüliekkel, pontosabban a magát cégtulajnak álcázó Grace Ripley kálváriájával - félreérthetetlenül a női szemszöget részesíti előnyben. Feminista ábrázolásmódja ehhez hűen összetett. Marty, a főalak hús-vér titkárnője tupírozott hajú, csacsogó alkalmazott. Zokszó nélkül elfogadja a '80-as évek alárendelt hölgyimágóját. Barátnője, a szintén ember Spider O'Toole (keresztneve: Agnes) ellenben a new wave stílusszegő reprezentánsa. Platinaszőke, fél szemére vak, állásról állásra tengődő, androgün sodródó. Grace a Seaman and Seaman építőipari vállalat ügyvezetőjeként látszólag a karrierista üzletasszony révbe ért megtestesítője, aki valójában domesztikált, óriási presztízsű tevékenységgel rejtegeti idegen voltát és a benne pulzáló ösztönlény-oldalt.
Vagyis a The Tourist elfojtásokat, szabadjára engedett titkos vágyakat jár körül, a nőgyűlölet és emancipáció kérdésköreivel bíbelődve arra keresi a választ, hová vezetnek a szexuális frusztrációk. Kiélhetők-e legbelsőbb, perverz gondolataink, netán a vesztünket okozzák. Ilyen fénytörésben Clair Noto mintha a szexvámpírfilmek nőorientált, hatalmi játszmákon nyugvó csiki-csukijait hozná előtérbe, ám Jesús Franco napfényes félpornói (Leszbikus vámpírok) helyett inkább Harry Kümel (Vörös ajkak) és Jean Rollin (Bűvölet) hipnotikus atmoszférájú, gótikus, olykor szürrealizmussal parolázó fülledtségére, vagy éppen a Tony Scott adaptálta Az éhség erotikájára szavaz. Ráadásul, ha Clair Noto 23 év (1974-1997) alatt is hihetetlenül rövid munkásságra pillantunk, bátran állítható, hogy örökké a női identitás tapasztalata bír nála hatalmas nyomatékkal: A Barlangi Medve népéért nem kapott forgatókönyvírói kreditet, 1977 és '79 között Roy Thomasszal vetette papírra a Vörös Szonja első kötetét a Marvel Comicsnál, '88-ban a Jem című rajzfilmszéria egyik részével (Beauty and the Rock Promoter, Clare Noto néven) jelentkezett, a szexrabszolgaságra fogott, fadobozban tartott Colleen Stan és a hypertrichosis terminalisszal született előadóművész, Julia Pastrana igaz történetei nem valósultak meg, ahogy a Blondesra keresztelt írása sem. Utolsó munkája a Kiéhezve-antológiasorozat (angolul, nem véletlenül: "The Hunger") Bridal Suite címre hallgató epizódja.
Még lényegesebb aspektus, hogy a The Tourist centrumában az identitásválság áll, tehát a szkriptben bemutatott földönkívüliek az inváziós sci-fik cáfolataként véletlenül sem délceg emberek csoportjával tűznek össze, hanem egymás vérét szívják, mi több, önmagukat sem ismerik. Fel sem merül számukra a hétköznapi, tolerancián alapuló interperszonális viszonyrendszer, kicsinyességük emészti fel valamennyiüket, hemoglobinban, ondóban, frusztrációban vegetálnak. Antropomorf lények, sajnos a hús-vér teremtmények összes esendőségével. Nem képesek mederbe terelni az életüket sem UFO-kként, sem társadalomba beilleszkedni akaró kétlábúakként, rendre hatalmi pozíciókba rendeződnek, így a The Tourist az elidegenedés ("alien" = idegen; "alienation" = idegenségérzet), a hiábavaló kutatás és az otthontalanság pesszimista hangvételű karaktertanulmánya. Férfiak törnek újabb hímek életére, soviniszták tartanának sakkban nőket, de még a női szereplők között is megfigyelhető némi eltávolodás. Harry Sloane, a Manhattani Gyászklinika űrlény-tulajdonosa egyrészt Carl Frognert, a félénk üzletember-idegent állítja rá Grace-re és kvázi szexuális zaklatókként járnak a nyomában, miközben a főszereplőt hús-vér munkatársa, James Crosby próbálja ágyba vinni és a tagbaszakadt, szintén hús-vér díszletmunkás Vic Millerrel is összeszűri a levet, hovatovább, Marty idővel gyanakodni kezd főnöknőjére, a hajsza középpontjában pedig a Sloane, Frogner és Grace által egyszerre óhajtott földönkívüli remete, az ugyancsak kétes erkölcsű John Taiga áll: a The Touristból hiányzik a kommunikációra, társunk empatikus megértésére húzott kapcsolathálózat.
Végig a nemi egyenlőtlenség test-lelket zúzó mocsarában ragadunk, a földönkívüliek ugyanúgy halálos ellenségei lehetnek egymásnak, plusz az emberekkel sem vergődnek zöld ágra. Legyen szó a főszereplőről, Sloane-ról vagy Taigáról, céljuk a Föld hátrahagyása, illetve visszatérés az anyabolygójukra, de pusztán a sehová nem vezető, dezorientációt hozó bolyongás jut osztályrészükül, nem az aktív-problémamegoldó rátermettség. Hazatelefonáló, barátságos idegen helyett Clair Noto kreatúráit fiziológiailag gyilkolja a stressz, izzadnak, jelképesen nem is érnek a földlakókhoz. Pláne nem szeretkeznek velük, ugyanis a pásztoróra során gubó vonná be a testüket, mely az emberpartner halálát idézi elő gyors energiaelszívással: a The Tourist e felfogás szerint nem a poszt-klasszikus Star Wars-esztétikát, hanem a '60-as (2001: Űrodüsszeia), kora '70-es (Néma suhanás) évek ontológiai sci-fijeinek mintáját követi. Elveszett nímandok birkóznak privát énjükkel, új személyazonosságukat nem merik felvállalni, emellett Noto éles eszű, infantilizmust mellőző szerzőként morális kétértelműséggel viszonyul az erotikához, taszító aktusként realizálva a genitális behatolást.
Radikális ellenpontját fogalmazza meg a '80-as évek blockbuster-szemléletének: '80-ban A Birodalom visszavág, 1 évvel később Az elveszett frigyláda fosztogatói dominálták a jegypénztárakat, röviddel utánuk robbant be a Vissza a jövőbe, Noto viszont a transzgresszív irodalom fejtegetéseit és a testiséget illetően ugyancsak a '70-es évek szellemiségét viszi tovább. (Közelebb is áll J.G. Ballard társadalomkritikáihoz, a Cocaine Nightshoz és a Super-Cannes-hoz, mint az aranykorbeli, gyarmatosítást és rasszizmust megéneklő Ray Bradbury-novellagyűjteményhez, a Marsbéli krónikákhoz vagy a szintén újhullámos Dűnéhez, utalva rá, hogy a science fiction-zsáner régóta alkalmas kortárs szorongások leképzésére.) Egy olyan korét, mely kanonizálta a horrort, de a pornográfiát nem, viszont sosem félt nyíltan ábrázolni a meztelenséget Spanyolországban (Lina Romay esete a Lorna the Exorcisttel), Franciaországban (Sylvia Kristel az Emmanuelle-ben), Japánban (Eiko Matsuda és az Érzékek birodalma orálszex-botránya), de még az USA-ban (Constance Money és a Barbara Broadcast) sem, ellentétben a zömmel konzervatív szexuálpolitikát gyakorló Hollywood olyan '80-as évekbeli, kvótaszerűen betoldott, totálisan ártalmatlan szexjeleneteivel, mint Tom Cruise és Kelly McGillis neonban úszó cirógatása: a The Tourist erotikus sci-fi testhorrorként egyfelől a személyközi relációkra vetíti üresedett humanizmus és bestiális szexualitás párhuzamát, másfelől saját korának, a '80-as évek pazarlásának ("excess") negatív tükre is.
Gender-perspektívája újabb regiszterekkel bővül. Miss Ripley egy kunyhóban szeretkező pár nőtagjának külsejét veszi fel. Halálra ítélt, de véletlenül a kék golyóbisra keveredett gyógyítóként az "információ és erotika" fekete talajú, kénsárga tengervizű bolygójáról érkezett. Szexshopokban, night clubokban zihál vetkőzőtáncosokra, de nem tűri, hogy a combját fogdossák. Rideg uniformisával hiábavalóan palástolná aberrációit: a rámenős Crosbyval zajló, leteperésig menő, csaknem nemi erőszakba torkolló, korabeli #MeToo-etap halállal végződik a szexizmus kritikájaként. És a Vic-kel bimbózó románca is hamvába hull, legyen képes bármekkora érzékenységgel is közelíteni új pasijához. Sloane nemcsak a főkaraktert tekinti alárendeltjének, hanem a traumafeldolgozó központ egyik földönkívüli, női alkalmazottjának holttestéből is eszik, a puszta túlélésért.
Frogner alakváltó, sőt, transznemű idegen (A pókasszony csókja előtt 5, az Interjú a vámpírral előtt 15, a Tangerine vagy az Egy fantasztikus nő előtt 30, a Wachowski nővérek előtt kb. 20 évvel), aki nem bír a testében lakó másik énjével, Jane-nel: a transzformáció miatt előbb a nemi élete megy tönkre, aztán női-férfi átmeneti pozícióban reked sárteremtményként, majd alkoholhoz és haláltablettához nyúl. A The Touristot ráadásul körüllengi a halál és az egyedüllét: Sloane és Frogner az utolsókat rúgják, Taiga a magányt választja az életben maradásért, cserébe kapcsolatait felszámoló izolációba, sőt, némileg az őrületbe merül. Boldogulni szeretnének a karakterek, önzésük miatt viszont képtelenek egyről a kettőre jutni. Azaz Noto a road movie-k céltalanságát fordítja belső nyugtalanságra, illetve csellengésre Anglia, New York, a Nagy-Rabszolga-tó, New Jersey és Marrákes között: a The Tourist nyitott befejezése véletlenül sem folytatást készít elő, hanem az örök keresés haszontalanságát dúcolja alá.
Civilizált és ösztönvilág ütközésére reflektál a glancolt manhattani üzletközpont és az ott tevékenykedők perverziója, a Garment Districtben ólálkodó, borissza hajléktalan és a járókelők incidense, ahogy a szülőbolygóján gilisztalényként csúszó-mászó, humanoid teremtmények által megerőszakolt, eredeti formáját viselő Grace és az egy komplett idegen fajt testébe olvasztó, rákszörnyekből álló Sloane végső találkozása is az elfogadott magatartás kontra visszataszító attitűd ellenpontjaként jelenik meg. De az olyan állatiasságot hírnökölő szimbólumok, mint az újgazdag partin faldíszként használt teknőspáncél, a leváló körmök és előbőr vagy a halálra vert anya és kislánya mellett heverő szemgolyók is a The Tourist ember-monstrum-dichotómiáját hozzák felszínre, míg a Grace telepatikus képességére, ajkaira, békabrekegéshez hasonló, bénító hangrezgéseire variózó betétek a szexualitás kivetülései.
Legárulkodóbban pedig a traumaklinika alatt húzódó, fülkékkel szegélyezett, bűzös alagsori idegen-gyűjtőhely, A Folyosó (kb. az Egy új reményben villantott Mos Eisley perverz kiadása) regél az emberbőrbe csúszott földönkívüliek passiójáról aranyszínű, tespedő lénytől egy Grace vaginájába hatoló, vörös csápos rémig. A The Tourist térszervezéséből hiányoznak a nagy látószögű, eposzi money shotok. Lakásbelsőkben, vékony utcájú sikátorokban lődörgünk a karakterekkel együtt, a Manhattani Gyászklinika a kínai negyedben fekszik ravatalozónak álcázva, plusz Grace és Taiga sorsdöntő, emberi és állatias vonásokat összemosó konfrontációjára is egy Secaucus mellett húzódó vámsorompó alatti, elhagyott benzinkúton kerül sor a magány, sőt, az emigráció sajátos jelölőjeként.
Profán szociodrámaként is leltározható a The Tourist. Osztályellentétről aligha szólhatunk, mivel a jómódú Grace barátságot köt a folyamatos anyagi nehézségekkel küzdő Spiderrel, de az ugyancsak vagyonos Sloane azonban bármelyiküket képes lenne megölni. Noto később sem veszi le a szemét a nincstelenekről. Kínai szakácsot rúgnak ki a munkahelyéről, jamaicai kukta igazítja útba Grace-t. Spider lepukkant csehóban, sztriptízbárban húzza az igát társadalmi számkivetettként (a szkript fanyar humorú epizódjaiban Squeaky Fromme-ként mutatkozik be Martynak és Manson, Oswald nevével dobálózik a referenciákat nem értő földönkívüli Grace előtt), hogy végül a Seaman and Seamanben kapjon munkát. Frogner egy göröggel folytat bizarr homoerotikus rítust, A Folyosót 180 cm magas női őrök és egy színesbőrű robot oltalmazzák a betolakodóktól. Grace és Frogner (személyazonossága ingatagságát nemcsak transzneműsége, hanem félrehallott - "Frogman", vagyis búvár - vezetékneve is generálja, ahogy a sztoriban két John Taiga is felbukkan, ismét az identitáskrízist aládúcolva) tranzakciója sem más, mint a Seaman and Seaman és a Creative Metals, Inc. eminenciásainak antikapitalista biznisze - a The Tourist módszeresen a társadalom perifériáján sínylődőkre, a turbókapitalizmus kárvallottjaivá züllött, politikailag inkorrekt kisemberekre fókuszál és balos-"woke", sosem jobbos-republikánus témákat hoz előtérbe az üzletközpontú Reaganomics-érában.
Cseppet sem véletlen, milyen inspirációs forrásokra tekint vissza a The Tourist. Notót A nap, mikor megállt a Föld emberek közé vegyülő Klaatuja ültette írógép elé, Frognert a nagybátyjáról és exbarátja használtautó-kereskedő apjáról mintázta. Spidert egy barátja, míg Grace-t a kutyája, egy okos, kommunikatív német dog ihlette. Szót nem értő antikarakterei, léha nagyvilágiságot sugalló pillanatai bevallottan az európai modernizmusra, nevezetesen Az édes élet felszínes sajtótájékoztatójára, valamint Antonioni Dekadencia-trilógiájának (A kaland, Az éjszaka, Napfogyatkozás) tájszervezésére, épületmetaforikájára, tőzsdepanorámáira, nem kívánt intimitására, experimentális nagytotáljaira, vulkanikus szigetére (a trilógianyitó egy Noto nevű, létező városra is kiterjeszti Anna felkutatását) hajaznak, míg a cselekmény szexuális tévelygéseit Helmut Newton erotikus töltetű fotói és az Alien-designer, H.R. Giger biomechanikus, péniszszerű nyúlványt, futurisztikus fémet, röviden, rendezettséget-ösztönösséget közös platformra illesztő képzőművészete befolyásolták és maga Grace karaktere is 1980. augusztusi hőhullámának útkereső Monica Vittije. Clair Noto egyébként a Maria Braun házassága címszereplőjeként és a Werckmeister harmóniák Eszter Tündéjeként ismert Hanna Schygullát kívánta viszontlátni a főszerepben, de letett a tervről, miután a személyes találkozó után nem látta a színészben azt a rejtélyességet, mely elengedhetetlennek tűnt Grace megformálásához.
És ha már a főalak keresztneve - A nyolcadik utas: a Halál sikere után nem kínálkozott lehetőség arra, hogy a '80-as évek fősodra újabb feminista hőst bocsásson a nézők rendelkezésére, mivel Gigert leszámítva a The Tourist-gárda legtöbbjének tönkrement a karrierje. Mintha a valóság imitálta volna a szkript marakodás-narratíváját: Noto '97 után örökre kiábrándult a filmiparból. Renée Missel napjainkban csupán három személyt képvisel ügynökként és közülük is csak Julie Christie ismert. Brian Gibson egy Tina Turner-biopic-kel és egy zenés nosztalgiavígjátékkal (Újra a régi) büszkélkedhet, valamint hozzá fűződik a Poltergeist rosszul fogadott második része, illetve két, a néhai Ragályi Elemérrel, Magyarországon forgatott HBO-tévéfilm (Murderers Among Us, Josephine Baker élete) egészen 2004-es, csontrákban bekövetkezett haláláig. Roddam idő előtt kiírta magát Hollywoodból, miután az Amazonas pusztításáról szóló 20th Century Fox-produkció, a Rainforest előkészületei során, alig ismert britként ultimátumot adott a főszerepre kiszemelt Robert Redfordnak és azóta főleg a MasterChef kreátoraként hallatott magáról. Noto szkriptjét 2014-ben, a szerző engedélye nélkül öntötte kisregényformába Lee McGeorge horroríró, nem is kellett sokáig várni a nem hivatalos feldolgozás betiltásáig.
A The Tourist öröksége viszont öntudatlanul ugyan, de tovább él: csakúgy, mint a Jodorowsky-féle Dűne esetében, a tárgyalt könyv látványtervei, karakterei, témái is kirepültek az éterbe, gondoljunk csak a Birtoklásra, a Szárnyas fejvadászban deklaráltan lemásolt kínai piacszcénára, A lényre, a Jonathan Glazer jegyezte A felszín alattra vagy az Amat Escalante-féle The Untamedre. 2023-ban már lenne igény feminista szerzői horrorokra. Kristina Buozyte (Eltűnő hullámok), Julia Ducournau (Titán), Nikyatu Jusu (A dada) és Yorgos Lanthimos (Szegény párák) munkássága zseniális tanúságtétel emellett. És az olyan független gyártók, mint a Neon (lásd az Élősködők diadalmenetét) örömmel felvennék a portfóliójukra a The Touristot, pláne, hogy akárcsak Bong osztályharcával, e forgatókönyv kései leszármazottjaival is lehet ma már egyszerre Arany Pálmát és Oscart nyerni, így tény, hogy Clair Noto műve jócskán megelőzte a korát. Sovány vigasz: a könyv ugyanúgy feketelistán marad és a 43 éve kreatív pokol áldozatává vált szerző karrierje sem kap új erőre.
Év: 1981
Terjedelem: 117 oldal
