Francis Ford Coppola a Megalopolisszal elköszön a nagyérdeműtől. A búcsú témáját megindítóan hozza testközelbe a szomorú konkrétum: feleségének és egyben alkotótársának a film cannes-i premierje előtt néhány héttel bekövetkezett halála, akinek ajánlja is a filmet. Coppola számára alkalmas pillanat a számvetésre és a lezárásra. Vajon mi, a nézők, mennyit veszítettünk volna, ha a pillanat az életmű egy korábbi pontján jön el?
Nem mindenki olyan szerencsés, mint Luis Buñuel, aki első filmjének, Az andalúziai kutya első, a kinyíló szemet mutató képkockájával és utolsó filmjének, A vágy titokzatos tárgya szem alakú szakadásbevarrását rögzítő utolsó képkockájával tökéletes keretet ad legendás életművének. De az alkotó szándéka nem mindig esik egybe az égiek akaratával. Francis Ford Coppola esetében erről van szó.
A döcögősen, olcsó horrorokkal és tucatvígjátékkal induló Coppola – a francia újhullám hatásának köszönhetően – a Te már nagy kisfiú vagy című filmmel találja meg saját hangját. Hamarosan egyedülálló mesterművek, és díjak formájában is – öt Oscar-díj, két Arany Pálma – többször kicsúcsosodik. A legkülönfélébb ’minden idők legjobb filmjei’ listák élén rögtön kettő-három, nem ritkán négy Coppola-remekművet is találunk – A keresztapa I-II., Apokalipszis most, Magánbeszélgetés. Az egyedülálló magasságok után a pálya utolsó szakasza lefelé lejt. Az 1992-es Drakula volt az utolsó igazán jól sikerült Coppola-film. Azóta tart az újabb útkeresés időszaka. Coppola nem egy feladós típus. Azóta érdekes kísérletezéseknek (Koravén ifjúság) és nagy melléfogásoknak (Mostantól napkeltéig) egyaránt tanúi lehettünk. De az egykori aranybetűs nagy Coppola-korszak már nem tért vissza. Biztos, hogy a Megalopolis tökéletesen beilleszthető a kísérletezés időszakának darabjai közé. Kérdés, hogy a ragyogó ékköveket is tartalmazó egész életmű méltó megkoronázása-e.
A Megalopolis a jövő fényűző Új-Rómájában feszülő ellentéteket mutatja be. A rendező, az egykori filmcézár alteregójaként is értelmezhető vizionárius építész, Cesar Catilina (a kétszeres Oscar-jelölt Adam Driver) forradalmi gondolkodásával szemben áll Franklyn Cicero polgármester (Giancarlo Esposito) a hatalmi játszmáival. A kettejük közötti konfliktust tovább mélyül, amikor Cesar kapcsolatot alakít ki a polgármester lányával, Juliával (Nathalie Emmanuel). Folyamatosan terítékre kerül a két központi szereplő közös múltbeli konfliktusa. Cesar talán felelős a felesége haláláért. Cicero még mint ügyész vádolja meg ezzel. Bár a mellékszereplők – pl. a Cesar TV-bemondó szeretője, Wow Platinum (Audrey Plaza), Shia LaBeouf briliánsan előadott infantilis Clodiója vagy John Voight hedonizmusban kiégett Crassusa –, mind jól kidolgozottak, Cesar és Catilina konfliktusa van a legérthetőbben tálalva. Coppola az ő viszonyukon keresztül beszél a stúdiórendszerrel vívott élethoszig tartó csatározásáról. A Megalopolis legizgalmasabb vonása ez.
A filmbeli építész Megalopolisra keresztelt városprojektjének kivitelezése körüli nehézségek megfeleltethetőek magának a Megaloplisz-filmprojekt hányattatott sorsának. Ahogyan Catilina nem kér Cesar, az újító építész-zseni progresszív szellemiségéből, ugyanúgy a stúdiórendszer döntnökei sem kértek Coppola lagnagyszabásúbb filmprojektéből, hiába kilincselt négy évtizeden át. A Coppola saját életéből merített filmbeli konfliktusok végül nem csúcsosodnak ki egy jól átélhető tetőpontban, ami a két központi szereplő, Cesar és Cicero személyiségében és/vagy viszonyában változást hozna. Mintha Coppola, miután végül saját vagyonát volt kénytelen a filmre áldozni, a stúdiórendszerrel szembeni dühét a filmmágnások által biztonsági okokból mindig megkövetelt drámai alkotóelemeken töltené ki. Viszont a film sodrásának káosza mögött nem sejlik fel a drámai szerkesztés hiányát biztos kézzel betöltő, avantgárd szervező elv, vagy rejtett logika, ami legalább néhány másodpercre megnyugtatná a nézőt, hogy az irányítás jó kezekben van.
Coppolát nem érdekli a történetmesélés. Alteregója Cesar az alkotó elme nagy mutatványának azt a pillanatot tartja, amikor az alkotó időn kívül kerül. Coppola többször kimerevíti a filmbeli időt. Ekkor csak Cesar és szerelme, Julia képes mozogni, majd az utolsó képkockán a kisbabájuk. A tudomány és mágia határán lebegő Cesar problémája, aki az akaratával gyúrná, alakítaná a tér-időt, egybeesik Coppola örök dilemmájával. Eljutni egy olyan pontra, ahonnan újrakreálható saját valóságunk. Coppola vágyát, ha korábban nem is, akkor legkésőbb a Koravén ifjúság című filmjében beismeri. A Koravén ifjúság Cesar karakterével rokonítható professzor főhőse a legkorábbi nyelv, az első ősnyelv nyomait kutatja azzal céllal, hogy a nyelv előtti paradicsomi állapotot tárja fel, amikor feltételezése szerint az emberi elme a világot még közvetlenül formálta az akaratával. Ehhez képest a Coppola számára rendelkezésre álló eszközök és a megvalósított célok mindig csalódást okoznak, mindig hiányérzetet hagynak maguk után. Ilyen szempontból a Megalopolis egy végtelenül őszinte szerzői vallomás. A kudarc fájdalmas beismerése. Éppen ezzel elkerülve azt.
A Megalopolis értelmezhető városfilmként is. Bár kérdéses, hogy felemelkedhet-e a filmtörténet nagy városfilmjeinek – Metropolisz, Berlin egy nagyváros szimfóniája, Berlin felett az ég stb. – a sorába. Ugyanis, ahogyan a film cselekménye, voltaképpen az ideje kusza, szétesett, úgy a megrajzolt tere is az. Nem igazán tudjuk meg, hogy hova is költöznénk, ha a film Új Rómájában vennénk lakást.
A város régi Rómájával való párhuzam valójában felszínes marad, és kifullad a díszlet, jelmez és leginkább a névválasztásban. Az Új Róma, mint az Új Római Birodalom központja az Amerikai Egyesült Államok metaforája. Aminek dekadens, önpusztító, elzüllött világa jelzi, ahogyan egykor Rómában is történt, hogy a bukás szélén áll. A rendező az Államok nagyvilágban betöltött vezető szerepének megingására utal. A téma aktualitását adja a közelgő őszi amerikai választások, amelynek tétje az USA világban betöltött szerepének újraértelmezése. Bár adná magát, és a polgárháború felé sodró demagóg utcai politizáláson, tömegmozgalmak bemutatásán keresztül elmosódottan megjelenik, de Coppola valamiért nem teszi fel ezt a kérdést élesen. Ahogy például 1974-ben A keresztapa II-ben Michael Corleone totális hatalmának megszilárdítása és a paranoiássá váló nixoni Amerika között finom, de egyértelmű párhuzamot vont. A Megalopolisban ezoterikus New Age-es boldog jövőkép felé menetelő emberiség Nagy Testamentumát igyekszik előadni, amiben a tudomány, a mágia, a művészet és a természet oltárán az Ember tökéletes egységben oldódik fel.
Coppola filozofikus, látványközpontú, atmoszférateremtő rendezőzseni. De valamiért nem így él a köztudatban. Aranykorának igazán nagy filmjei mind cselekményközpontúak, bár mély mondanivalóval bírnak az emberi lét kilátástalanságáról, mégis ezekben a darabokban a filozófia és a vizualitás nem emelkedik a karakterek sorsa fölé. Pedig ezekben is a vízió, a kép közvetlen hatására törekszik. Mennyire képi (és hangi) megoldás, ahogyan az Apokalipszis mostban a hűs amerikai belvárosi szoba plafonra szerelt ventilátorának árnyékára svenkelő kamera, a helikopter zajával kiegészítve átvisz minket a vietnámi háború forró poklába. A Megalopolisban tobzódnak az ehhez hasonló megoldások: lélegzetelállító várostotálok, a visszaverődő üvegfelületek felszíne mögött lapuló sötét, megelevenedő antik szobrokkal. Nemcsak a szobrok, hanem a tárgyak is megelevenednek, és az arcközeliken feltárul a szereplők valódi lelkülete. Mágikus közelik a gyémánt nyakékek csillogásáról, amelyek a kísértések mögötti valós szándékokat mutatják meg. Egy olyan rendezői tudás, ami valóban csak a legnagyobb filmcézárok sajátja volt. Minden jelenet tartogat valami ínyenc finomságot a szem számára. Mindez nem válik koherens nagy próféciává, de képileg izgalmasan kerül megidézésre a peplum, a fény-árnyék kontrasztos noir műfaja, és Coppola örök mintája: a hitchcocki oeuvre. Mintha minden jelenettel egy újabb film kezdődne el, amiből egy nagyszabású szkeccsfilm keletkezik. Ha nem A keresztapa rendezőjéről lenne szó, akkor fel merném tenni a rosszmájú kérdést: vajon az egész anyagot a legapróbb részletekig értelmező erő, vagy csak egy szigorú forgatókönyvíró hiányzott? De nem teszem fel.
Próbálom élvezni inkább az alkotó kitárulkozó őszinteségét, szerethető filozofálgatását, képzeletének gazdag vizualitását. Ahogyan lassan az időn kívülre kerül.
Vízkeleti Dániel
