(előzmény: 30-11; 50-31)


#10. - A MÁSOK ÉLETE (2006)
Rendezte: Florian Henckel von Donnersmarck

A kortárs német film meghatározó színészének utolsó befejezett mozifilmje nem csupán Ulrich Mühe bravúros alakítása miatt tekinthető az évtized egyik legjobbjának. Florian Henckel von Donnersmarck első egészestés munkája egyszerre tudta hitelesen megidézni a nyolcvanas évek Kelet-Berlinjének fojtogató atmoszféráját és a korszakról szóló látleletet ráfeszíteni egy olyan történetvázra, amely a közelmúlt történelme iránt kevésbé érdeklődőket is képes beszippantani. A rideg profizmusba fásult lehallgatótiszt megváltástörténete során felbukkannak a kommunista diktatúra – és egyáltalán, mindenfajta diktatúra és disztópia – legjellemzőbb alakjai, a hatalmával visszaélő, testileg-lelkileg visszataszító politikustól az ellenállás útjára lépő művészig, miközben Donnersmarck sikerének titka éppen az, hogy képes volt tipizáltságuk ellenére is életszerű hősöket és helyzeteket teremteni. Ennek köszönhetően A mások élete túllépi az egyszerű történelmi film határait: Orwell és Bradbury disztópiáinak konfliktustípusait és tanulságait vetíti egy valóban létezett korszakba – különös hangsúllyal utóbbi humanizmusán –, hogy általánossága révén legyen képes egy nagyon is konkrét időszakról érdemben beszélni. (SL)

Bővebben: kritika
Futottak még: A bukás, A Baader-Meinhof csoport


#9. – OLDBOY (2003)
Rendezte: Park Chan-wook

Az új évezredben (a hatvanas évek aranykora után ismét) virágba boruló dél-koreai mozi első számú nagykövete Kim Ki-duk mellett az a Park Chan-wook, aki Bosszú-trilógiájával (Mr. Vengeance - A bosszú ura, Oldboy, Lady Vengeance - A bosszú asszonya) jó eséllyel pályázhat az évtized legjelentősebb filmes stilisztája címére. Park vizuális evolúciója A bosszú ura szikár minimalizmusától A bosszú asszonya túlburjánzó (ha nem egyenesen zsúfolt) képi világáig tart: a középső tételt jelentő Oldboy bravúros style plus substance, a forma és a tartalom tökéletes harmóniája, amelyben a 15 évre mindennemű indoklás nélkül bebörtönzött főhős, Oh Dae-su megkeresi a felelősöket és bosszút áll a példátlan megaláztatásokért. A nézői elvárásokat térdből elkaszáló brutálmese csúcsra járatott, nihilista tombolás: incesztusra kifuttatott, fatalista tamagochi-játék, amelyben valamennyi szereplő elkárhozik. (TD)

Bővebben:  kritika
Futottak még: A bosszú ura, A bosszú asszonya


#8. - AZ EMBER, AKI OTT SEM VOLT (2001)
Rendezte: Joel Coen

Ed Crane (Billy Bob Thornton) nem igazán van jelen. Sem a saját életében, sem másokéban. Cigarettázik, hajat vág, és ezzel remekül telnek az évek, évtizedek. Vagy ha nem is remekül, de telnek. Egyszer aztán mégis vágyni kezd valamire, ami egy Coen-filmben a jelenléttel és az elbaltázott bűncselekmények tömegével egyenlő. Vágyhatna pénzre, igaz szerelemre, gyerekre, hű barátságra, igazságra, a kisember felemelésére a dráma művészi erejével, vagy egy tiszta szőnyegre, ő azonban egy szélhámos nagy ötletét választja. Az ember, aki száraztisztítás tömegsikere által akart ott lenni, ezért hullani kezdtek körülötte az ismerősök.  Coenék ezúttal nem csupán megidézték kedvenc stílusukat/műfajukat, a film noirt, hanem a lehető legpontosabban reprodukálták is. A történet James M. Cain regényeinek motívumait keveri a testvérpár szokásos fekete humorával és bizarr karaktereivel, vizuálisan pedig tökéletesen hozza a Billy Wilder, John Huston, Howard Hawks és a többiek életművéből ismerős jellegzetességeket. Ed Crane története nem szólt akkorát a bemutató idején, mint Llewelyn Mossé, viszont minden tisztelgéssel és idézettel együtt Coenék sajátja, elejétől a végéig. És akkor az egyedülálló operatőri teljesítményről, a tökéletes színészi alakításokról, a díjak-jelölések tömegéről még egy szót sem ejtettünk. (OD)

Futottak még: Durr, durr és csók, A jó német, Hideg nyomon, Mielőtt az ördög rádtalál


#7. - HALÁLI HULLÁK HAJNALA (2004)
Rendezte: Edgar Wright

A zombik nem mást testesítenek meg, mint saját félelmünket a haláltól. Ezt Simon Pegg mondta, a Shaun Of The Dead főszereplője és társírója. Nyilván szerénységből, de nem tette hozzá, hogy az évtized legjobb zombifilmjében a lassan csoszogó élőhalottak nemcsak a halált jelentik, hanem a magányt, a rutint, az elszigeteltséget, a depressziót, a cinizmust, a harmincasok válságát, a súlyként csimpaszkodó gyerekkort, a felelőtlenséget. És az agyevést is persze. Amikor Londonban elszabadulnak a zombik, Shaunnak nevetségesen kisstílű a terve: összeszedni Lizt (aki amúgy előző nap kidobta), a haverokkal elmenni a kocsmába és ott kihúzni, amíg ez az egész el nem vonul, mint egy esőfelhő. De aztán ahogy hullanak el mellőle az emberek, a kalandja is egyre nagyobb súlyt kap: Shaun már nem a túlélésért harcol, hanem saját kiegyensúlyozott felnőttkoráért. Persze ez így úgy hangzik, mintha Bergman egyik svéd nyaralóját lepték volna el a zombik, pedig nem: Edgar Wright van annyira szórakoztató rendező, mint Sam Raimi és Peter Jackson fénykorában, a Spaced című, hasonlóan zseniális tévésorozatban kifejlesztett vizualitását tökélyre polírozta első játékfilmjében, ami egyszerre működik stílusgyakorlatként és paródiaként. Érdemes többször nézni. Nekem már a megszállottságig sikerült. (KD)

Futottak még: Vaskabátok, Csapatleépítés, Dead Set (tv-sorozat), Zombieland

#6. - KILL BILL (2003-2004)
Rendezte: Quentin Tarantino

A Jackie Brown után Tarantino hat évig töprengett a hogyantovábbon, hogy aztán 2003-ban, némiképp váratlanul, szakítson a gengsztertematikával, és helyette a hetvenes évek klasszikus bosszúmozijait, illetve az ázsiai harcművészeti filmeket kollázsolja össze és értelmezze újra - zseniálisan. Kiderült, hogy bizony nem csak a dialógok nagymestere, de konyít valamelyest az akciórendezéshez is, és bár a hongkongi-japán-kínai klasszikusok önkéntes védelmezői ismét tolvajnak kiáltották ki, a (nyugati) nézők többsége a Kill Bill nyomán tudta meg, hogy létezik például egy olyan műfaj, hogy chambara. Tarantino itt vállalta fel először nyíltan a mixmesteri szerepet, azzal, hogy a korábbiaknál jóval látványosabban tette ki az idézőjeleket. A filmet ilyenformán azzal is lehetne vádolni, hogy csupán öncélú játszadozás, annak viszont – ha ezzel nem is értenénk egyet - hibátlan. (BS)

Futottak még: Sin City
Bővebben: kritika 1. + 2.


#5. – A SZIGET (2000)
Rendezte: Kim Ki-duk

A filmes képzésben sosem részesült Kim Ki-duk pályája a kilencvenes évek második felében indult, de igazán az új évezredben vált ismerté a filmfesztiválok és a művészmozik közönsége számára. Mindegy, hogy buddhista tanmesét (Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz), szerelmi allegóriát (Bin-Jip) vagy politikai ihletésű kamaradrámát (Address Unknown) forgat, stílusa összetéveszthetetlenül egyéni. Az ellentétek rendezője: keveri a realizmust a szürrealizmussal, az idilli pillanatokat a véres képsorokkal, sorsdrámát a fanyar humorral, miközben szereplőit – fittyet hányva a mozis trendekre – alig beszélteti. Legkegyetlenebb, legszebb, és talán legjobb filmje A sziget, amely a Tavasz, nyár, ősz, tél… -hez hasonlóan a vízen játszódik, de súlyos meglepetés éri azt, aki egy, az élet körforgásáról szóló bölcs tanmesére számít. A sziget látszólag egy férfi-nő viszonyáról szól, valójában egy sokkolóan brutális, kompromisszum-mentes allegória párkapcsolatról, szexualitásról, függőségről és önpusztító szenvedélyekről.  (BS)

Bővebben:  A vizek démonai (Kim Ki-duk portréja)
Futottak még: Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz, Bin-jip - Lopakodó lelkek, Az íj, A parti őr, Bad Guy, Address Unknown, Samaria


#4. - VÉRZŐ OLAJ (2007)
Rendezte: Paul Thomas Anderson

Bár 2008 ősze óta rohamosan nő a kapitalizmust kritizáló opuszok száma, Paul Thomas Anderson Sinclair-parafrázisára nehéz lesz ráverni. Túlzás nélkül: a Vérző olaj az évtized elsőszámú kapitalizmus-mozija. Mert miközben a dokufilmesek (Michael Moore, vagy a Winterbottom-Whitecross páros), vagy éppenséggel A bűn árfolyama elsősorban magát a rendszert kritizálják, a self-made manre fókuszáló, az amerikai olajbirodalom születésének idején játszódó Vérző olaj olyan példabeszéd, amelynek tanulsága független az aktuális gazdasági világválságtól. Ha e kis írás az Aranypolgárról szólna, Anderson filmjének ott lenne a helye a Futottak még-ben. (SCHA)

Bővebben: kritika +  Aranypolgárok (Pénzemberek az amerikai filmekben)


#3. - BECSTELEN BRIGANTYK (2009)
Rendezte: Quentin Tarantino

Nem indult túl ígéretesen: a nácik-sújtotta Európában akciózó amerikai katonák történetét QT évek óta lebegtette, mint lehetséges filmtervet, majd amikor már úgy tűnt, ebből a projektből sem lesz semmi, mégis elindult a forgatás, alig egy évvel a tervezett cannes-i premier előtt. A Becstelen Brigantyk végül időre elkészült, és minden baljós előjel ellenére, QT újfent meglepte a nézőket. Egyrészt azzal, hogy a nyilatkozatok, a film címe és a trailer ellenére a nem a Brigantikról szól a történet, és a Piszkos tizenkettő-típusú akciójelenetek is hiányoznak belőle. Helyette korhű ruhákban beszélgetnek a szereplők, hosszú-hosszú perceken át. Nem lehet eldönteni, ki az igazi főhős, ahogy azt sem, szándékos-e, hogy egyes szereplők pusztán karikatúrák (mint a Brad Pitt-féle alakulat), míg mások (Christoph Waltz ezredese vagy Shosanna) jóval komplexebb karakterek. És mégis: működik a film. Működne akkor is, ha QT mintegy mellékesen, laza csuklómozdulattal nem akarná újraírni a történelmet, így viszont még több is szimpla filmes vágybeteljesítésnél. (BS)

Bővebben: kritika + elemzés + a forgatókönyv recenziója + 12 piszkos briganticsapat
Futottak még: Max Manus
 

#2. - ENGEDJ BE! (2008)
Rendezte: Tomas Alfredson

Az utóbbi néhány évben újra megszaporodtak a vérszívók a mozikban, az említésre méltó vámpírfilmeket azonban nem hogy egyetlen kézen, de egyetlen ujjon meg lehet számolni. Más kérdés, hogy a svéd Engedj be!, bár felvonul benne a vámpírmitológia minden eleme, valójában mégsem igazi vámpírfilm. Annál jóval több. Egy kegyetlenül szép történet két végtelenül magányos emberi lény egymásra találásáról, giccses nagyjelenetek és felesleges dialógok nélkül. Tomas Alfredson rendező a képek nyelvén mesél, legyen szó a nyolcvanas évekbeli panelvilág hangulatának megteremtéséről, vagy a két főhős, Eli és Oskar összeismertetéséről egy nyomasztóan szürke játszótéren, egy gazdát cserélő Rubik kocka segítségével. Az Engedj be! tulajdonképpen készülhetett volna 10 vagy 20 évvel korábban is: amiről szól, az mindenkor érvényes, de úgy, olyan tisztán és egyszerűen szól, hogy 10 vagy 20 múlva is elvarázsolja az érzékenyebb nézőket. (BS)
 
Bővebben: a film , a könyv és a dvd kritikája + elemzés + 12 rendhagyó vámpírfilm
Futottak még: Thirst


#1. - NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (2007)
Rendezte: Ethan Coen és Joel Coen

Nagyjából 50 éven át csak a paranoid szélsőjobbosok köreiben csengett jól a McCarthy név, de hála Coenéknek, mára legalább annyira jelentheti Cormac-et, mint Joseph-et. Egész pontosan Charles McCarthy írót, aki Cormac McCarthy néven publikál már évtizedek óta, egyre nagyobb sikereket aratva.
Hogy mi köze az ő boszorkányüldözőkéhez mérhető világhírének a rendezőpároshoz? Nem kevés, pedig Cormac McCarthy régóta elismert író, Hollywooddal is sikerült közelebbi kapcsolatot kialakítania a Coenék egyik munkatársa, Billy Bob Thornton révén (Vad lovak, 2000). Csakhogy a díjakból, pozitív kritikákból, egyre növekvő könyveladásokból még nem következik, hogy az ember nevét szerte földön ismerik, párhuzamosan több művét megfilmesítik, beleértve az éppen csak megjelenteket is. Ez már a jelenség kategóriája.

A Nem vénnek való vidék remek könyv, de nem klasszikus, McCarthy életművében sem sorolták a legjobbak közé megjelenésekor, mégis ennek köszönheti az áttörést. A miértre a válasz a filmadaptációban rejlik: Coenék megragadtak valamit, ami irodalmi formában nem volt ugyanilyen hatásos, és ez a valami rabul ejtette a szakmát, nagyközönséget egyaránt.

Nem mennék bele mélyebben mindabba, amit már annyian leírtak korábban: sztori, Oscar-díjak, alakítások, a cím eredete, Chigurgh frizurája... Nehéz meghatározni, mi igazán eredeti a regény - és az azt a lehető legszorosabban követő film - történetében. A már említett Thornton a kilencvenes években írója és szereplője volt egy tévéfilmnek, ami csaknem ugyanebből az alaphelyzetből indult ki (Ne nézz vissza!, 1996), és valószínűleg nem ő volt az első, aki szerint érdekes lehet a talált pénzzel meglógó tolvaj története. Ami a mozi vitathatatlan erényeit, a stílust, a színészi játékot, a vizualitást illeti, a nemrég DVD-n megjelent Jack Nicholson-film, az Állj, határ! majdnem ugyanezt hozta közel 30 éve, olyan elődökről nem is beszélve, mint Don Siegel vagy Sam Peckinpah.

És mégis.

A Nem vénnek való vidék nem koppintás, hanem valami egyedülálló, még az egyedülálló mozikból álló Coen-életműben is. Talán nem a legjobb filmjük, talán a hype alábbhagyásával másképp fogjuk értékelni, talán lehetne benne kevesebb McCarthy és több Coen... Valamit megfogott az évtized végének hangulatából, amit más alkotásnak nem sikerült hasonló erővel. És ha csak annyi érdeme lenne, hogy segített Cormac McCarthy nevét világszerte ismertté tenni, már nem lehetne okunk panaszra. (OD)

Bővebben: kritika
Futottak még: Vad lovak