John Arthur Carradine 1936-ban született, ő volt a neves amerikai színész, John Carradine legidősebb vér szerinti gyermeke. A David keresztnevet azért vette fel a karrierje kezdetén, hogy ne keverjék össze édesapjával, akire egyébként – testvéreihez hasonlóan – nagyon hasonlított. Az öt Carradine-fiú közül mindössze egyből nem lett színész, Bruce (a Davidnél három évvel idősebb mostohatestvér), David, Keith és Robert mind apjuk példáját követték, nem is sikertelenül: Robert John Carpenter filmjeiben és A suttyók visszavágnak-sorozatban játszott, Keith Robert Altman, Walter Hill és Alan Rudolph kedvelt színésze volt (nem mellesleg Oscart kapott a Nashville-ben elhangzó I’m easy című dal szerzőjeként).
A pályáját még a hatvanas években kezdő David első komolyabb sikere a Kung Fu című, nálunk kevésbé ismert sorozat volt (1972 és 1975 között vetítették Amerikában), amelyet állítólag eredetileg Bruce Lee talált ki saját magának, bár erre nincs meggyőző bizonyíték (a szereplőválogatásnál mindenesetre ő volt Carradine fő riválisa). A széria folytatásait – egy tévéfilmet és újabb, modern környezetben játszódó sorozatot – már nálunk is forgalmazták.
A számtalan tévés feladat és B-film mellett Carradine a hetvenes években dolgozott a korszak kiemelkedő rendezőivel is – feltűnik egy cameo erejéig az Aljas utcákban (Martin Scorsese) és A hosszú búcsúban (Robert Altman) –, és rendszeresen foglalkoztatta főszerepekben Roger Corman (pl. a szintén Scorsese jegyezte A lázadók öklében, a Death Race 2000-ben és folytatásában), a komoly szerepek azonban egyre jobban elkerülték az évtized végéhez közeledve, és mintha nem is bánta volna – szinte bármit elvállalt. Még így is emlékezetes alakítást nyújtott a Dicsőségre ítélvében (más címén A dicsőség útja, Hal Ashby rendezése Woody Guthrie-ról) és Ingmar Bergman Kigyótojásában.
A nyolcvanas évek még jól indult számára: a három Carradine-testvér (David, Keith, Robert) a Younger-fivéreket alakította a Jesse James balladájában (Walter Hill westernklasszikusa), és kultfilm lett Larry Cohen Q című filmje is (1982), Quentin Tarantino nagy ajánlatáig azonban David Carradine karrierje a filléres B- és C-mozik, igénytelen tévéprodukciók jegyében telt: jellegzetes hangját animációs filmekhez, markáns vonásait gyenge horrorokhoz és sci-fikhez, harcművészeti tudását tizenkettő-egy-tucat akciófilmekhez adta, színészi képességeinek bemutatására azonban alig kapott lehetőséget. Tarantino más elfelejtett idolokhoz (John Travolta, Pam Grier stb.) az ő karrierjét is felélesztette hamvaiból, így a Kill Bill után bőségesen kapott ajánlatokat (jelenleg hat 2009-es produkciója van az utómunka fázisában).
A bangkoki hotelszobájában tegnap felakasztva talált színész halála kapcsán sokan rögtön az öngyilkosságra gyanakodtak, ám ez nem tűnik túl valószínűnek: a nagy visszatérés után nem sokan ölik meg magukat, látszólag Carradine karakteréhez sem állt közel ennek gondolata, és az eset körülményei is inkább véletlen balesetre utalnak (konkrétan önfojtogatással előidézett szexuális gyönyörfokozásra, ami minden tragikuma mellett figyelemreméltó egy 72 éves férfitől – ez a módszer ismerős lehet a Ken Parkból, és feltehetően így hunyt el az INXS egykori énekese, Michael Hutchence is).
David Carradine sűrű életet élt, öt feleségtől és egy élettárstól (ő Barbara Hershey Oscar-jelölt színésznő) összesen két lánya és egy fia született. Számtalan díjra jelölték (többek között négy Golden Globe-ra és egy Emmy-re), többet meg is kapott. 1997 óta saját csillaga van a Hollywoodi hírességek sétányán. A nevéhez fűződő bő 200 (!) produkció közül talán csak tucatnyi tényleg maradandó, ám Carradine markáns megjelenésére és jól sikerült alakításaira még sokáig emlékezni fogunk.
Béke poraira.