Filmvilág blog

Az év filmélményei - eddig

Best of 2014? [FRISSÍTVE!]

2014. július 14. - filmvilág

Az év több mint fele eltelt már, ennek apropóján úgy gondoltuk, számvetést tartunk. Megkértük a blog szerzőit, hogy nyilatkozzanak arról, melyik volt a legfontosabb filmélményük 2014 első felében, és miért. Saját, idei kedvenceket a kommenteknél lehet sorolni.

A Grand Budapest Hotel (Wes Anderson, 2014)

the-grand-budapest.jpg

Egy Wes Anderson-filmre beülve sok mindenre számíthatunk, csak meglepetésre nem. Minden rendezők leghipsterebbike gátlástalan önismétlésben utazik, és ezt általában nem szoktuk díjazni egy filmes esetében (sem). Anderson stiláris manírjai ráadásul annyira közismertek, hogy csak az nem tudja parodizálni őket, aki nem akarja. És mégis: nem lehet megunni a filmjeit, nekem legalábbis nem sikerült még. A látványos, izgalmas, megható és vicces Grand Budapest Hotel az év eddigi legemlékezetesebb filmélményét nyújtotta, és kicsit sem zavart, hogy Anderson, afféle karrierösszegzőként, újra elővette az összes kedvenc motívumát és mániáját. A Ponyvaregény óta persze tudjuk, hogy az apró különbségek is sokat számítanak, és a Grand Budapest Hotel is különbözik annyira az életmű többi darabjától – a fiktív Zubrowka Köztársaságnak, mint helyszínnek, az akciójeleneteknek és a keretes szerkezetnek köszönhetően –, hogy ne minősüljön önplágiumnak. A Holdfény királyságtól egy hajszálnyival lemaradva, a Grand Budapest Hotelnek ott a helye Anderson legjobbjai közt. (Baski Sándor)

 

Locke (Steven Knight, 2013)

locke.jpg

Ivan Locke építési menedzser beül a kocsiba, elutazik Birminghamből Londonba és közben sokat telefonál – erről szól a hiperminimalista, csontszikár Locke, amely 85 percen keresztül rögzíti Tom Hardy (Bronson, Warrior – A végső menet) interakcióit egy szűkös autóbelsőben A fülke (2002) és az Élve eltemetve (2010) sallangmentes nyomvonalán haladva. A rendező-forgatókönyvíró Steven Knight egy munkahelyi és egy magánéleti konfliktust kombinál össze, a többit pedig Hardy-ra bízza, aki maradéktalanul teljesíti a one-man show ólomsúlyú kívánalmait: e lebilincselő moziban a valós táv alig több mint 150 kilométer, a belső odüsszeia ugyanakkor fényévekben mérhető. A Locke-ból nem lehet mit elvenni, mert már majdnem színház, de Hardy ülve is megugorja a hátraszaltót – mi ez, ha nem az év bravúrja? (Teszár Dávid)

Sráckor (Richard Linklater, 2014)

Ízlésem, becslésem szerint nyolc remekművel jutalmazott eddig Linklater (egészen pontosan: Henyék, Tökéletlen idők, Mielőtt-trilógia, Az élet nyomában, Visszajátszás, Kamera által homályosan), a Sráckor immár a kilencedik. Epikus, létösszegző darab, szerzői virágba borulás: egyrészt összeboronálja karakterdrámái legjobb sajátosságait hangulat és/ vagy korszakfilmjeinek igazán ütős kellékeivel, másrészt ezt még ki is terjeszti egyetlen monstre játékidőre, ami 12 évet örökít meg minimalista, szemlélődő-dokufilmes stílben. Nemcsak arra döbbent rá, hogy a „nagy kisember” Mason egy közülünk, útlevéltől, pénztől függetlenül bármelyikünk ugyanazt az ösvényt járja be, mint ő, hanem sajátos reflexiót is nyújt a time-lapse fotográfiára. Hangok változnak, Ethan Hawke tinédzserhangú lazafiúból reszelős orgánumú konzervatív WASP lesz, Patricia Arquette pocakot ereszt, figuráink öregszenek, csalódnak, tanulnak. Rick mintha csak hátralépne, és lefotózná vagy filmezné az élet legapróbb rezdüléseit. Trivialitásokkal, illetőleg technikai csodákkal (MP3, Skype), slágerekkel (Aaliyah, Lady Gaga), blockbuster címekkel (A Jedi visszatér, A sötét lovag) tűzdelt életszelet/ időkapszula – a 21. századi USA-t épp úgy górcső alá veszi, mint az ember fiziológiai tulajdonságait. [A teljes kritika a Filmvilág szeptemberi számában lesz olvasható.] (Szabó Ádám)

Valahol Angliában (Ben Wheatley, 2013)

field in england.jpg

A Valahol Angliában midnight movie: ellenpólusa a közönségfilmnek, célközönsége a haladó, extrémsportoló filmrajongó, de van metódus az őrületében. Retró drugsploitation, de jobb, mint az Enter the Void és a Mesterséges mennyországok. A Sóhajokhoz hasonlóan a drogfilm és a horror ötvözete, Jodorowsky és az Onibaba ihlették. Indie gerillafilm: kis büdzsével és stábbal, „egy angol mezőn”, sok improvizációval forgatták, majd mindezt az utómunka (vágás és hangkeverés) során a lehető legpszichedelikusabbá varázsolták. Bad trip: legalább annyira nézőt próbáló, mint a Visszafordíthatatlan, vagy akár szerzői elődje, a szintén arthouse-horror Halállista a maga kapaszkodókkal nem szolgáló cselekményszerkesztésével és zavarbaejtő hang-dizájnjával. Vádolható formalizmussal, de a tartalom is ki van gondolva. Dolgozat a drugsploitationről (Andy Starke producer Pete Tombs cimborája), de a sztori nem nevezhető túl akadémikusnak sem, megáll a saját lábán. Szimpla férfivá válási történet, beavatási rituálé: a szolgalelkű hős a maga urává válik, miután erő helyett ésszel legyőzi mesterét. Mindez a korba is beleillik, amiben a film játszódik: a hős, és a korszak társadalmi különbségeit megtestesítő társainak emancipációja és felvilágosodása az angol forradalom hatására rímel. A filmet egy hagyományőrző társulat ihlette - nem is több humoros, ironikus posztmodern színjátéknál. Az experimentális stílusnak álomszerű, szürreális mindfuck cselekményszövés ágyaz meg, amit a sztori kontextusában varázsgomba-fogyasztással magyaráznak meg az alkotók, de e túlvilági atmoszférájú film már azelőtt megtelik transzcendenciával, szimbolizmussal, többértelmű dialógokkal és jelenetezéssel, hogy a karakterek begombáztak volna. Várós Ben Wheatley rendező, Starke és Peter Strickland együttműködése, a The Duke of Burgundy is, hisz rokon stílusuk van. (Csiger Ádám)

 

Rewind This! (Josh Johnson, 2013)

Jó formátum volt a VHS? Nos, nem igazán. Függetlenül attól, hogy nosztalgiával vagy bosszankodva emlékezünk-e rá (esetleg bosszankodó nosztalgiával, mint én), a videószalag technikai értelemben igen alacsony színvonalat képviselt a ma használatos digitális megoldásokhoz képest. A szalag könnyen megsérült, szétszakadt, elkopott, a videó feje hamar koszos lett... maga a használat jelentősen rontott a képi és hangi élményen, ami eleve nem a mozik közönségét célozta meg, sokkal inkább a már tévén felnőtt fiatalokat (4:3-as képaránnyal szinte minden film esetében, hogy csak az ősbűnt említsem). 

Hasznos volt a VHS? ABSZOLÚT! Bele se gondolunk, de ez a remek doksi felhívja rá a figyelmet, hogy a videó előtt gyakorlatilag csak két helyen találkozhatott filmekkel a nagyérdemű: moziban (ahol persze tipikusan az aktuális opuszok mentek) és tévében (ahol a szerkesztők saját preferenciáik és a rendelkezésükre álló, nem túl jelentős készlet alapján tettek adásba ezt-azt). A VHS megjelenésével kiderült, a közönségben hatalmas igény van a régi, külföldi, kevésbé ismert stb. alkotásokra is, amit gyakorlatilag ki sem lehetett elégíteni. A formátum hosszú távon persze halálra volt ítélve (a szalagot kinyírta a számítógép és a DVD, a tékákat az internet és az időközben rohamos fejlődésbe kezdő tévé), de néhány generációnak még biztosan sokáig meghatározó élmény marad, aminek kivételes emléket állít a Rewind This! Túl azon, hogy érdekesen és részletesen bemutatja a VHS történetét, hatását, rajongóit (ne feledjük, Oscar-díjas filmesek kupálódtak kölcsönzőkben!), még arra sem mulasztja el felhívni a figyelmet, hány kizárólag VHS-en létező alkotás, azaz potenciális kultklasszikus van jelenleg is kitéve a lassú enyészettel bekövetkező teljes eltűnésnek. Ugyanis minden rosszindulatú híresztelés dacára a szalagok sokáig (akár évtizedekig) lejátszhatók maradnak, de örökké azért nem bírják… (Orosdy Dániel)

Transzcendens (Wally Pfister, 2014)

transzcendens.jpg

Sok kitűnő tavalyi-idei munkát gyűjtöttünk egy helyre ebben az eklektikus összeállításban, belefér hát egy olyan film is, ami számomra nagyjából értékelhetetlen volt. Wally Pfister Transzcendense azért kaphat helyet a listán, mert az elmúlt években egyetlen filmélményem sem volt ennyire meglepően – és szórakoztatóan – unalmas. Oximoronnak tűnik, pedig nem az. A már-már gyanúsan hatásos előzetese alapján a Transzcendens ugyanis valamiféle Asimovot idéző műfajmegváltó sci-finek látszott, de Pfister bámulatosan fakezű rendezésének köszönhetően még ötletszinten sem maradt élvezhető. Nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjek, ezt a bénázást nem fogom kibírni ébren – de mégis, kifizettem a jegyet. Így hát nekiálltam harcolni az alfa-állapot ellen, az egyre hosszabb pislogásoknak köszönhetően viszont kezdtem elveszteni a fonalat, amitől érdekes módon a film egy szemet sem tűnt rosszabbnak. Aztán valahol a film háromnegyedénél elaludtam. Állítólag volt csattanó is, amit én csak úgy tudok elképzelni, hogy a film utolsó jelenete talán úgy nézett ki, mintha nem egy filmes suliból fél év alatt kicsapott protekciós kókler csinálta volna. Lenyűgözőnek találom, hogy ezt így, ebben a formában ki lehetett szórni a nép elé, de Pfisternek köszönhetően talán néhányan rádöbbentek arra, hogy milyen az, amikor egy film nem bűnösen, hanem csak simán rossz. Ha valamiért, akkor ezért fontos film a Transzcendens. (Pernecker Dávid)      
  

A törvény nevében (Nic Pizzolatto, 2014)

Szép számmal érkeznek idén az érdekes mozik, sőt, már néhány egészen zseniális alkotás is befutott, de az év eddigi legerősebb produkciójával a kisebb képernyőn találkozhattunk. A True Detective (avagy A törvény nevében, de maradjunk inkább az eredeti címnél) pillanatok alatt letarolta az internetet és ellentmondást nem tűrve foglalta el a Breaking Bad után maradt űrt. Nic Pizzolatto egy egyszerű bűntényből sűrű szövésű krimit varázsolt, mely hónapokig tartotta izgalomban a nézőket. Az elegáns időkezelés, a mesterien csepegetett információk és a déli mocsárvidék invenciózus használata mellett két olyan nyomozót láthattunk, akik azonnal bekerültek a popkulturális kánonba. Az alkotók érdemeiről, a sorozat erősségeiről gyakorlatilag már mindent leírtak, aki pedig látta, úgysem felejti az ikonikus jeleneteket. Az HBO már hosszú évek óta szállítja a jobbnál-jobb szériákat, és mint tudatos gyártónak, elévülhetetlen érdemei vannak a műforma szédítő evolúciójában. A True Detective titka talán épp az, hogy egyetlen író, egyetlen rendező és egyetlen operatőr jegyezte az epizódokat, illetve a színészeket is komolyan bevonták az alkotás folyamatába. Az utolsó kockáig átgondolt sorozat a külcsínt tekintve lazán hozta a jóval drágább mozik színvonalát, a belbecs tekintetében pedig maximálisan kiaknázta a sorozatforma lehetőségeit. Rengeteg kiváló mozi van műsoron, de ami a televíziós szériák felső kategóriájában történik, az jelenleg sokkal izgalmasabb. (Huber Zoltán)

The Raid 2: Berandal (Gareth Evans, 2014)

Bár nem vagyok az akciófilmek feltétel nélküli rajongója, a kiemelkedő minőség előtt bármikor fejet hajtok, itt pedig pontosan ez a helyzet: Gareth Evans író- rendező okult az első rész hiányosságaiból, és végre a csonttörő brutalitású, lenyűgözően koreografált akciójelenetek közötti időt is képes feszültséggel, drámaisággal megtölteni. A film ráadásul nem csak műfaján belül emlékezetes, valósággal új műfajt teremt: az akrobatikus horrort (Evans amúgy sem járatlan a terepen, mindenkinek ajánlom a V/H/S 2 antológiában szereplő Safe Haven című remeklését). Sem a vérmennyiség, sem pedig a kreativitás tekintetében nem vállal kompromisszumokat, a közelharcok egyszerre hiperrealisztikusak és csodálatosan túlzók. Egyes figurái ugyan már-már képregénybe illenek, Evans filmje önálló univerzumot teremt, ahol semmi sem egészen úgy működik, mint a valóságban, ő azonban konzekvensen ragaszkodik elképzeléseihez, így azokat nézőként feltétel nélkül, örömmel fogadjuk el. A vágás ritmusa, a zenehasználat, a végtelenül ötletes kameramozgások videoklip-esztétikát teremtenek, de messze nem a Guy Ritchie-filmek erőtlen, önparódiává silányuló modorában: a történések szemet gyönyörködtető komponáltsággal zajlanak, akkor is, ha éppen emberi testek módszeres meggyalázása zajlik előttünk (márpedig általában az zajlik). Nem gondoltam volna, hogy 2014-ben képes leszek gyermeki lelkesedéssel végigizgulni egy autós üldözést: a The Raid 2 könnyedén kiváltotta belőlem a széles vigyorral kombinált karfamarkolást. Köszönet érte. (Nemes András)

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr266507055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Atkakukac1989 2014.07.14. 14:45:52

Valljuk be, eddig ez az év eléggé gyenge eddig.

Ha csak a magyar bemutatókat veszem alapul, az abszolút kedvenc A nő. Utána a Llewyn Davis világa és az aktuális Wes Anderson. Nagyon remélem, hogy az év második felében lesznek érdekesebb dolgok is.

Bár ezeken túl akadt pár értékes darab még: Mielőtt meghaltam, 12 év rabszolgaság, Amerikai botrány. Viszont ezen filmekre nem az összkép miatt, hanem 1-1 kiemelkedő alakítás miatt emlékszem majd vissza szívesen.

Deepblue Noir (törölt) 2014.07.14. 17:42:19

@Atkakukac1989:

de mint látható a szerzők nem a magyar mozibemutatókból válogattak, itt vannak nálunk (még) be nem mutatott filmek is, ha jól látom hat filmből kettőnek volt rendes mozibemutatója nálunk, abból is egyik negatív példaként szerepel. marad anderson, amit lehet szeretni, vagy nem szeretni, én mondjuk beleuntam a rendezőbe.
tehát egy db. nálunk is forgalmazott film van a kedvencek között.

David Sumner 2014.07.14. 17:45:48

Peter Strickland új filmjét én is várom. Imádtam mind a Varga Katalint, mind a Berberian Sound Studiót, szóval a Pesten forgatott lepkegyűjtős női melodrámájához is nagy reményeket fűzök. Strickland napjaink egyik legtehetségesebb brit kultmozisa.

Atkakukac1989 2014.07.16. 13:36:32

@Deepblue Noir: Nem is ezzel van a gond. Még a külföldi (nálunk be nem mutatott) filmeket is belevéve is gyenge a felhozatal. A második félévnek erősebbnek kell lennie, ha valamennyire emlékezetes akar maradni 2014.

Deepblue Noir (törölt) 2014.07.17. 14:24:03

@Atkakukac1989:

igazából az én ízlésem szerint igazán jó angol nyelvű film nemigen készült ebben az évtizedben, tűrhető meg közepes sok van, igazán jó hát, max. egy kézen megszámolható.
süti beállítások módosítása