Érintsd meg a sötétséget és az visszanyúl érted – ekképp fordítható az idei év bivalyerős nyitányaként képernyőre kerülő tévésorozat, A törvény nevében plakátján szereplő mondat. A mottó árulkodó a nyolc epizód végkifejletére vonatkozóan, de nem érdemes ennyire előre szaladni, tartsuk inkább azt a tempót, amit a műsor megálmodója, Nic Pizzolatto, illetve Cary Fukunaga rendező diktál a két sztárszereplőnek, az utóbbi két évben A+ kategóriás színésszé fejlődő Matthew McConnaughey-nek, valamint a „hibázni képtelen” listáról kockázat nélkül kiválasztható Woody Harrelsonnak. Az okkult, rituális sorozat-gyilkosságot vizsgáló két nyomozó klasszikus film noir hősként komótosan teszi a dolgát, nem rohan, még ha sürgetőek is a körülmények.
A két, teljesen eltérő személyiséggel megáldott detektív mindegyik dialógja, amelyekre rendszerint Louisana állam országútjain, az autóban kerül sor, olyan, a legapróbb részletekre is kiterjedő karakterépítést tesz lehetővé, amit máshonnan joggal hiányolhat a minőségi televíziós műsorokat fogyasztani kívánó néző. A helyenként felturbózott, de alapjáraton lassú történetmesélés merőben eltér a megszokott sorozat-dramaturgiától, ennek eredménye egy szélesen epikus tévésorozat, mely sokkal inkább felidézi egy nyolcórás nagyjátékfilm hangulatát, semmint egy hétről hétre visszatérő történet összefüggő, mégis különálló etapjait.
Az első évad fentebb jellemzett koncepcióját az a Nic Pizzolatto tervezte meg, aki nem csak showrunnerként, de a nyolc fejezet írójaként is vállán hordja a projektet, ami még a mini-szériák esetében sem bevett szokás. Pizzolatto eredeti foglalkozását tekintve (és nem mellesleg) irodalmár és szépíró, így nem jelent meglepetést a tucatszám képernyőre kerülő bűnügyi sorozatok zsargon-nyelvezetétől eltérő, bravúrosan felépített és cizellált mondatok papírra vetése Cohle (McConaughey) és Hart (Harrelson) párbeszédeihez. Pontosabban a nihilizmus magasiskoláját bemutató Cohle filozófiájának kimérten adagolt monológjaihoz.
Ezzel pedig el is jutottunk A törvény nevében valódi természetéhez, ami ugyan a krimi zsáneréhez, azon belül a neo-noir stílusjegyeket felmutató detektívfilmekhez köthető, de az első látásra felkavaró, nem véletlenül túlstilizált gyilkosság és annak felgöngyölítése nem több csupasz váznál, amire a különc, az életet kvázi letöltendő büntetésként felfogó Cohle, valamint a helyiek szemében „jó zsaru” és (eleinte) példamutató családapa Hart ég és föld eszmerendszere felépíthető. A mizantróp illetve nárcisztikus pszichével megáldott két társ persze nem kerülheti el, hogy ne hasson a másikra, igaz, ez Hart számára reménytelen vállalkozás, Cohle viszont (Hart önmagába vetett hite megkérdőjelezésén keresztül) akarva-akaratlanul is kizökkenti partnerét abból a rózsaszín álomvilágból, ami David Lynch korai munkáinak szereplőit, szociális közegét jellemezte: a felszínen minden rendben, a mélyebb rétegekről pedig ne vegyünk tudomást. Twin Peaks festői kisvárosában még működhetett a taktika, itt viszont a mély ott van az ember szeme előtt, a történet jelentős része ugyanis a bayou-ban, az alligátoroktól hemzsegő mocsárvidéken zajlik, ahol a civilizációtól egy lépésnyire az ősidők pokoli ingoványa bűzölög.
Az irodalmi mélységű forgatókönyvnek is köszönhetően tehát prioritást élvez a gondolatiság, erkölcsről, vallásról, vagy az ember helyéről a világban, ám mindez mégsem lenne ennyire lebilincselő a megfelelő külcsín nélkül. A Sundance-díjazott Cary Fukunaga rendezői munkája, színészvezetése, vagy a legnagyobbakra jellemző húzásai (így a negyedik epizódban alkalmazott, közel hétperces hosszú snitt – tévéfilmben!) ugyanúgy elengedhetetlen alkotóelemei a szériának, mint Adam Arkapaw operatőr hibátlan plánjai, lassú közelítései és nagytotáljai, Lousiana lepusztult alumíniúmkohóitól szürkén színtelen zárványvilágát lefestő képei, amellyel korábban alig találkozhattunk mozgóképen annak látszólagos érdektelensége okán.
A sorozatot vetítő HBO már le is adta rendelését Pizzolatónak a második szezonra, amely jövőre kerül képernyőre, és – antológia-sorozat lévén – egy teljesen más történetet tár elénk, eltérő bűnüggyel, új szereplőkkel, de remélhetőleg a premier-évaddal azonos minőséggel és mélységgel. Az első évad ugyanis – az elmúlt néhány év termését figyelembe véve – bátran nevezhető a kortárs sorozatkészítés csúcsának, és csak bízhatunk benne, hogy a sötétség a folytatásban is visszanyúl ahhoz, aki megbolygatja.
A True Detective-ről a Filmvilág áprilisi számában fogunk egy bővebb elemzést közölni.
