Hollywood „amerikai álom” mozija erények maximumához köti a vágyálmok beteljesülését, az új trend szerint viszont a féktelen hedonizmus és törtetés vezet a csúcsra.

Az amerikai álom ideája a filmekben már régóta nem rózsaszínű. Az 1931-ben, James Truslow Adams által definiált tétel első mozgóképes cáfolatára tíz évet kellett csak várni. Az Aranypolgár bemutatója óta eltelt évtizedekben az Álomgyár kétségkívül hozzájárult a mítosz építéséhez, a fősodor peremén vagy azon kívül készült produkciók azonban a hatvanas-hetvenes évektől kezdve rendre az álom árnyoldalára koncentráltak. Nem csak azt mutatták be, hogy a kemény munka és az eltökéltség nem mindig nyeri el méltó jutalmát, de A Keresztapához, a Sebhelyesarcúhoz vagy a Nagymenőkhöz hasonló bűnfilmek sikeresen forgatták ki a fogalom eredeti jelentését, emlékeztetve rá, hogy a boldogulást és az önkiteljesedést sokan a törvény keretein kívül képzelik el.

A 2013-as moziévben különösen sokan próbálkoztak vágyaikat unortodox módon, vagyis mérsékelten legális eszközökkel beteljesíteni. Igazán érdekessé ezeket a figurákat az teszi, hogy a gengszterfilmek antihőseivel szemben számukra nem vezet a születésüktől fogva egyenes út a bűn világába. Nem kényszeríti őket senki a határok átlépésére, nem belesodródnak a rosszba, hanem saját elhatározásukból hoznak egy tudatos döntést. Aligha meglepő, hogy a Spring Breakers és a Lopom a sztárom tinilányai, a Pain & Gain testépítői vagy éppen A Wall Street farkasa és A nagy Gatsby pénzemberei az új idők új (anti)hősei. Ma, a permanens gazdasági válság korában a klasszikus amerikai álom tündérmeséjénél hitelesebbnek, életszagúbbnak tűnnek azok a történetek, amelyekben az alulról jövők a kitörésre nem látnak más opciót a törvények és a társadalmi normák felrúgásánál.  Módszereik morális szempontból természetesen elfogadhatatlanok, motivációik azonban többnyire érthetőek és átélhetőek.

(…)

A megtörtént eseten alapuló Pain & Gain főszereplője, Daniel Lugo (Mark Wahlberg) rögtön az első másodpercekben közli a nézővel, hogy mélyen hisz az amerikai álom érvényességében. Ez az idea szerinte arról szól, hogy mindenki egyenlő esélyekkel születik, és aki hajlandó megtenni azt, amit kell, az bármit megszerezhet. Az amerikai álom lényege az önfejlesztés. Személyes hősei, Rocky, a Sebhelyesarcú és A Keresztapa szereplői is így, önerőből valósították meg magukat, és Amerika is ettől vált olyan nagyszerű nemzetté. Polgárainak ennél fogva nem csak lehetőség az önmegvalósítás, hanem egyenesen hazafias kötelesség.

Daniel, aki személyi edzőként dolgozik egy floridai fitness klubban, meg is tesz mindent, hogy előre jusson, de mindhiába. A gazdagok világával nap, mint nap szembesülve egyre frusztráltabbá válik, mígnem egy motivációs tréner előadásától fellelkesülve cselekvésre szánja el magát. Két testépítő kolléga asszisztenciájával elrabolja az egyik, vagyonával hencegő arrogáns klubtagot, és kínzással ráveszi minden ingósága és ingatlana átruházására. Beköltözik áldozata kertes házába, polgárőrséget szervez, edzéseket tart a szomszédok gyerekeinek, hétvégenként pedig boldogan nyírja a füvet, vagyis igyekszik beilleszkedni a közösségbe. A lebukást követően, miután halálra ítélik kettős gyilkosságért, a nézőnek címezett narrációban úgy összegzi az életét, hogy tulajdonképpen nem akart semmi mást, csak egy kicsivel többet, mint amit megszokott. Ha csak egy rövid időre is, de úgy akart élni, mint a körülötte lévők, hogy végre olyannak lássák, amilyennek ő látja saját magát.

(…)

Oliver Stone lepődött meg rajta a legjobban, amikor kiderült, hogy Gordon Gekko, a Tőzsdecápák hüllőagyú ragadozója a brókerek körében valóságos ikonná vált – sokan miatta választották a pénzügyi pályát. A Sebhelyesarcú DVD-je hasonlóképpen elengedhetetlen tartozéka minden, magára valamit is adó gengszterrapper kollekciójának, a maffiafilmeknek pedig köztudomásúlag maguk az érintettek is rajongói. Alkotóik ezeket a karaktereket aligha szánják példaképül – általában meg is bűnhődnek, lásd Tony Montana esetét –, egy-egy szűk, speciális nézői réteg azonban, az író-rendezők akarata ellenére, képes azonosulni velük.  

Az új idők új antihőseinek nyílt dicsőítésétől a tárgyalt filmek készítői is eltekintenek, de ha a szereplők életmódja és az általuk hajszolt vágyképek bizonyos fénytörésből mégis kívánatosnak tetszenek, akkor az nem a véletlen műve. A Pain & Gain testépítőivel ugyan nehéz, ha nem éppen lehetetlen szimpatizálni, mert személyükben – a filmbéli magánnyomozó szavaival élve – „ostoba barmokat” tisztelhetünk, de a képlet itt sem mentes az ellentmondásoktól. Michael Bay pontosan annak a macsó Amerikának állít görbe tükröt, amelyet korábbi, nagyszabású látványfilmjeivel saját maga is erősen fetisizált, és ezúttal is hasonló élvezettel legelteti kameráját az esztétikus testeken. Meglepő lenne-e ezek után, ha kiderülne, hogy a Transformers mozik rajongói közül jó páran rá sem ébrednek, hogy nem szimpla akcióvígjátékot, hanem szatírát látnak?

A teljes cikk a Filmvilág februári számában olvasható.