Rendező: René Cardona jr. Író: Ramón Bravo. Forgatókönyv: René Cardona jr. Operatőr: Ramón Bravo, León Sánchez. Vágó: Earle Herdan, Peter Zinner. Zene: Basil Poledouris. A víz alatt felvételeket Ramón Bravo fényképezte. Szereplők: Hugo Stiglitz, Andrés García, Susan George, Fiona Lewis és még sokan mások.

Szerény, visszafogott plakát. Halkan, szinte súgva mondja: „Kispajtás, itten akkora tengeri vérengzés lesz, hogy Spielberg cápás mozija ehhez képest szerény előzetes a NatGeo pontyhorgászós sorozatához. A nagy fehér egyébként is csak időnként veti magát emberre, a tigriscápa viszont direkt szereti a búvárhúst, és még a feje is csúnyább. Nagymellű, meztelen nők fognak sikítani az életükért, de a kiáltás néma buborékait vér színezi vörösre. A küzdelem csak azután érhet véget, hogy a túlméretezett szörnnyel szembeszálltak a férfias, határozott hősök. Ezt fogod te kapni, ha megnézed ezt a filmet. Ellenőrizd a pulzusod, végy egy nagy levegőt, aztán fizesd ki a mozijegyet…”

És amit a plakát természetesen már véletlenül sem próbál sugallni, pedig utalhatna valahogy a valóságra is:

„…de később vissza ne akard kérni a pénzed, mert esélyed sincs! Ha annyi eszed van, hogy egy B-film plakátjának hiszel, jogosan húztunk le arra a kis összegre. További szép napot!”

Eleve nem világos, miért készül(t) viszonylag sok cápás – azaz cápatámadásokra építő – film. Persze, érdekes téma, de önmagában még nem garantálja a kasszasikert, márpedig a pénztárcák a tuti ötletekre nyílnak. Idáig másfél igazán sikeres és egyben elfogadható minőségű film készült ebben az alműfajban: a Cápa és a Cápa 2. Minden más csak határeset, részeredmény, önbecsapás. (Háborog a mélység? Háborogjon csak, annyian nem látták Harlin filmjét, hogy különösebben feltűnne a nagy idegeskedés. Nyílt a tenger? Nem rossz, nem rossz, de annyira nem is jó, a konyhára is csak „ahhoz képest” hozott sokat. A zátony? Erős cucc, de Brodyék utoléréséhez sok spenótot kell még enni. Sötét hullám? Na ne...)

Szóval Spielberg világsikere ideig-óráig megfelelő ürügy lehetett a producereknek egy-egy halacskás forgatókönyv támogatására (korábban a cápák ritkán, legfeljebb érdekes mellékszereplőként tűntek fel a vásznon, lásd Sam Fuller Cápa! alias A cápavadász című kincskeresős filmjét), ám ez a jó szokásuk valami miatt a trend leültével is megmaradt, ami furcsa. A sztárparádés katasztrófafilmek („Nézd, a kiöregedett westernsztárt vérszomjas cserebogarak támadták meg a kitörni készülő vulkán mellett!”) példának okáért viszonylag hamar jólétre szenderültek, csak pár éve kezdtek el újra kísérteni (ld. az USÁ-ba szerelmes németek, Roland Emmerich és Wolfgang Petersen életművének néhány újabb darabját). A nem túl meggyőző visszajelzés a közönség részéről azonban nem hangolta le cápáékat, csak jönnek és jönnek a vásznon, tévében, játékokban, dokumentumfilmekben.

Ifjabb René Cardona hamar reagált a piac kihívására, bár maga a reakció elég érdekesen sikerült. Cápa-klónja alapjául Ramón Bravo óceánkutató regényét választotta, aki életét a jelek szerint a mozi–cápa–nők szentháromság köré építette. Bravo filmesként elsősorban víz alatti felvételek operatőreként működött 1992-ben bekövetkezett haláláig, de mindennapi munkája a cápaidomárkodást is magába foglalta – Lucio Fulci Zombie-jában (amelynek ugyancsak spec. operatőre volt) is ő birkózik élőhalottnak öltözve egy félmeztelen nőre támadó tigriscápával. Maradék idejében regényeket írhatott és nők körül legyeskedhetett, legalábbis utóbbira utal az, hogy a művéből készült film – a cápák becserkészésére és megölésére vonatkozó szakismeretek mellett – elsősorban a csajozásról és az érzelmekről szól.

Sőt, tulajdonképpen ezekről szól igazán. És persze minden máshogy van, mint amit a plakát ígér: szó sincs bálnányi tigriscápáról, amely következetesen ritkítja a fürdőzőket. Az időnként fel-feltűnő kisebb példányok mind ártatlan áldozatként végzik, köszönhetően a magukat macsónak lát(tat)ni akaró főszereplők szadizmusának. Az a nagyobbacska (pontosabban annak titulált, de valójában nem túl méretes) tigriscápa pedig, amely a mű igazi főszereplője lehetne (és kéne lennie), csak akkor tűnik fel, amikor már igazán elmentek a dolgok a szappanopera irányába.

Szóval ez a plakát éppen akkora pofátlan hazugság, mint bármi más, amit egy dörzsölt hollywood-alsói producer kitalálhat. A ¡Tintorera! már a címével (és a benne lévő, tündéri felkiáltójelekkel) is füllent, ez a szó ugyanis tigriscápát jelent, márpedig ha nem egy érzékeny művészfilmről beszélünk, amely szimbolikus címével utal a főszereplő magányosságára és vadságára – határozottan nem erről van szó –, akkor a logikus következtetés csak az lehet, hogy a mű egy cápáról szól. Vagy legalább fontos szerephez jut benne a cápa. Vagy több köze van a cápához, mint mondjuk a meztelen nőkhöz, hidroplánokhoz, fehérített fogsorokhoz.

De nem.

Ha kivágjuk az enyhén szólva hosszúra sikerült filmből a cápás részeket, egy szinte koherens erotikus drámát kapunk, amely valahol félúton van a hedonista életmód komolytalan kritikája és nevetséges magasztalása között. Érdekesen hangzik? Többnyire egyáltalán nem az.

Hősünk, a Nightmare City feledhetetlen Hugo Stiglitze túlpörgette magát a melóban, ezért elutazik kikapcsolódni a tengerpartra, ahol a hamar vetélytársává váló Andrés García (minden bizonnyal a mexikói testépítők Elliott Gould-hasonmásversenyének győztese) piheni ki a munkás hétköznapok fáradalmait. Ő tulajdonképpen hivatásos dzsigolóként szokott működni a gazdagabb részeken, de a vakáción már csak saját örömére űzi az ipart. Így is hamar összeakasztja a bajszát Stiglitz-cel, aki egy lenge öltözetű, szemrevaló amerikai turistával, Fiona Lewis-szal romantikázik. García elhalássza a nőt a szakállas elől. A latin szerető okozta intenzív szexuális élmény hatására a nő (természetesen meztelenül) úszni indul a reggeli órákban, mire a jó ízlésű tigriscápa elkapja. Az esetet senki sem látja, García pedig azt hiszi, Lewis otthagyta őt és hazautazott.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mikor is van minden idők legjobb (és „legbecsületesebb”) cápás filmjében, a Cápában az első támadás? Néhány perccel az Universal logót követően, a stáblista után. A ¡Tintorera!-ban mutatnak ugyan felvételeket cápákról (a stáblista alatt kedvenc víz alatti tigrisünket követi a kamera), de az első támadásig nagyjából 40 percet kell várni. És a dolognak akkor sincsen különösebb jelentősége: Fiona Lewis eltűnik, a riválisok összehaverkodnak, csajozni kezdenek, széles nagy jókedvükben cápákat ölnek. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy megszigonyoznak egy barrakudát, majd a vergődésére odagyűlő ragadozókat szépen kivégzik. Ha figyelembe vesszük, hogy ezekhez a jelenetekhez semmiféle speciális effektust nem használtak (vagyis tényleg kinyírták szegény állatokat a kamera előtt és a film kedvéért), meglepő következtetésre juthatunk: valószínűleg ez az első és egyetlen cápás film, amelyben több „támadó” válik áldozattá, mint fordítva, illetve a készítőknek sikerül azt a kevés rokonszenvet is sztornózniuk, amelyet addig kellett volna éreznünk a főszereplők (...egy karót nyelt üzletember és egy simlisképű hímringyó...) iránt. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki teljes erejéből a cápának szurkolt a mű megtekintése közben.

Megpróbáltatásaink még nem értek véget: jön az újabb nő, Anglia üdvöskéje, Susan George (belé szerelmesek Angliában a Szalmakutyák, okkal). A cápákat eddig is csak módjával szerepeltető opus tempója Susan döbbenetének hatására (neki ugyanis nem tetszik a férfiak kegyetlen állatgyilkolós sportja) visszakapcsol egyesbe, és lassan kibontakozik egy szép szerelmi háromszög. Mi lehet érdekesebb annál, mint amikor három jó megjelenésű ember paradicsomi környezetben testi és érzelmi viszonyokba bonyolódik egymással? Bármi. Élő ember még nem vágyott annyira vérengző cápák látványára, mint a naiv néző ebben a vontatott félórában. Talán ha a cím nem „Tigriscápa!”, hanem „Mexikó tengerpartjai Önre várnak!” vagy „Látens homokosok a homokon”, én is megértőbb vagyok.

Éppen amint az említett látencia megmutatná magát a nyers valóságban (avagy „Andrés, szívesen gondolok rád, ahogy szeretkezel a közös nőnkkel…”), hőseink ismét cápaölni mennek. Megjelenik régi barátunk, a nagynak gondolt tigriscápa, és – ismét jó ízlésről téve tanúbizonyságot – a hullámok közé ugró Susan nyomába ered. Mielőtt beteljesedhetne a cápanász a zavaron (elnézést!), hímringyó barátunk a támadó hal elé veti magát, ami súlyos következményekkel jár vastagon olajozott testének folytonosságára nézvést. Susan szomorú lesz: pakol és lelép, Stiglitz pedig barátja gyilkosa után indul, szerény szerencsével. Egy újabb kellemetlen incidens után (Stiglitz régi női bukkannak fel újra, hogy a film „mell + fenék / perc” állandója ne csökkenjen jelentősen, illetve ismét el lehessen veszejteni valakit a sós habokban) a szakállas hérosz logikus lépésre szánja el magát: éjjel merül a víz alá speciális felszereléssel, hogy végre leszámoljon nyári boldogságának esküdt ellenségével, a jónőkre specializálódott tintorerával.

Sikerrel jár, de ő is ottmarad. Vége.

A ¡Tintorérá!-ból kétféleképpen lehetne nézhető és böcsületes filmet faragni: a nyál, párbeszéd és karakterépítés kivágásával (ez az első film, amelyben a kivitelezés színvonala miatt negatívumként kell értékelnem a szereplők személyiségének átlagnál gondosabb megvilágítását) egy közepes – vagy gyengébb – cápás film, a cápás részek kivágásával egy közepes – vagy gyengébb – erotikus dráma lenne a végeredmény. (Utóbbi esetben a címet sem ártana megváltoztatni.) Ám a helyzet mégsem ennyire egyszerű. A film vontatott ugyan, és nem felel meg az előzetes reményeknek, elvárásoknak, ígéreteknek (ld. plakát), de ettől eltekintve nem annyira borzalmas.

Hugo Stiglitz-nek és Andrés Garcíának ugyan nem sikerül szimpatikussá tenni a két főszereplőt, de nem lenne korrekt könnyed kézlegyintéssel leírni a munkájukat. Van náluk rosszabb színész, és sokan nyújtottak már a filmben láthatónál sokkal-sokkal gyengébb alakítást. Nem rossz az operatőri munka és többnyire hangulatosak a víz alatti felvételek is (persze figyelembe kell vennünk, hogy a napsütéses turistaparadicsomban nem nehéz szép plánokat befogni). A Stiglitz életét különösebb ok nélkül megnehezítő cápát nehéz többnek tartani annál, ami, azaz a Sors furcsa játékszerénél (a rendezőben valószínűleg fel sem merült, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson neki egy néha feltűnő vadállatnál), és a nők meghódítása sem okoz senkinek nagyobb problémát a „szeva, cica, iszol bambit?”-szerű fordulatok alkalmazásánál, mégis… Utóbbi területen még a nyomai is érezhetőek annak, hogy az alkotók valami halovány kísérletet tettek a szereplők emberként való bemutatására. Ez persze nem a nőkre vonatkozik (még az egyetlen sztárnak nevezhető előadó, Susan George is alig több egy szép, szőke ürügynél), csak a férfiakra, akik – mint említettem – eljutnak a rázósabb témának számító homoerotikus vonzalom peremére. Két világnézet ütközhetne egymással általuk, ha Cardona kicsit ambiciózusabb és ügyesebb. Mindenesetre García karakterének, a hedonista selyemfiúnak már-már élő, lélegző emberként való bemutatása így sem szerény vállalás.

Megfelelő óvintézkedések mellett (erős kávé, szemhéjpecek) a ¡Tintorera! végül is nézhető valami. Persze, ha a Tisztelt Olvasó nem akkora elkötelezettje a cápás moziknak, mint e sorok írója, már a film beszerzése is felesleges lépés. A megtekintéséről nem is beszélve.

Ő Mr. Elliott Gould, és semmi köze ehhez a filmhez.

Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.