A mindössze 30 éves Tim Fehlbaum filmjének szinopszisa a jól ismert poszt-apokalipszis szcenáriót vázolja – 2016-ra a nap kopár vidékké változtatta a Földet, megszűnt az élővilág nagy része, a kevés túlélő a puszta életbenmaradásért küzd. Nem könnyű ebben a meglehetősen zárt műfajban bármi újjal előállni, Fehlbaum nem is próbálkozik ilyesmivel. Az alapszituáció felvázolása és a szereplők (egy testvérpár és a hozzájuk csatlakozó két férfi) bemutatása után a hillbilly-horror sablonjait veszi elő, a Sziklák szeme és A texasi lánfűrészes mészárlás után szabadon. Noha technikai kivitelezését illetően nem érheti kritika, horrorfilmnek a Fény túl szemérmes és visszafogott, mintha Fehlbaumék megpróbálták volna megtalálni az arany középutat a két zsáner határvidékén. Akár még sikerrel is járhattak volna, ha menetközben nem teszik zárójelbe a film premisszáját, vagyis a poszt-apokalipszist. A Fény játszódhatna bármikor, bármilyen világtól elzárt helyen – ezért felesleges volt egy elképzelt 2016-ba helyezni a történetet.

A szintúgy elsőfilmes Kristina Buozyte-nek német kollégájának jóval komolyabb ambíciói voltak. Az eltűnő hullámok a melodrámát és a sci-fit ötvözi sajátos, bár nem teljesen újszerű módon. A rendező a vetítést követően ugyan nem említette meg A sejtet, de nehéz elképzelni, hogy ne lett volna rá hatással. Tarsem Singh filmjében a rendőrség által felkért pszichiáternek egy kómába esett sorozatgyilkos agyába kellett behatolnia, hogy kiderítse, hová rejtette el legutóbbi, még életben lévő áldozatát. Az orvosi kutatócsoport által felkért Lukasnak ennél egyszerűbb a feladata: kapcsolatba kell lépnie egy kómában fekvő nővel. Már az óriási eredmény lenne, ha minimális kontakt létesülne kettejük között. Lukasnak ehhez képest sikerül erősen túlfűtött szexuális viszonyba bonyolódnia az alannyal kettejük közös virtuális valóságában.

A thrillernek nem túl erős A sejtet a Tarsem Singh által teremtett lenyűgözően bizarr víziók tették különlegessé, és ugyanez Buozyte filmjéről is elmondható. Az eltűnő hullámok finomabb eszközöket használ ugyan, de a Kubricktól, Tarkovszkijtól, Jodorowsky-tól és a kortárs képzőművészetből merítő vizualitása nem kevésbé izgalmas. A virtuális térben játszódó jelenetek hatását – a Nőt alakító Jurga Jutaite igéző szemein túl – Peter von Poehl zajokból, zörejekből, torzított gitárhangzásból összegyúrt ambient zenéje is növeli. 

Az alkotók láthatóan élvezték, hogy játszótérnek használva az agyat kiélhetik kreatív energiáikat, feltehetően ennek, és egy jó dramaturg hiányának köszönhető, hogy a film legalább 20 perccel hosszabb a kelleténél.  Az eltűnő hullámok így a Fényhez hasonlóan bőven hagy hiányérzetet a nézőjében, a litván rendező azonban – a tisztes középszer választása helyett – legalább megpróbált túllépni a sablonokon.